Az idő nem vár…

„Elegem van ebből az állandó múltba kapaszkodó sárdobálásból, ami földhöz ragaszt! Nézzünk már előre!” – fejezi be július 4-én beküldött írását a cikkíró.

Teljes mértékben igazat adok neki és teljes mértékben egyetértek mindazzal, amit ír, amiből elege van.

Engem is sokszor hatalmába kerít egy olyan érzés, kiábrándulás és fejfájás, hogy Nem bírom már! – látni, érezni, átélni mindazt, ami 1990 fekete márciusa óta történik szeretett, áldott-elátkozott városunkban!

Azzal is teljes mértékben egyetértek, hogy 25 éve Marosvásárhely frontváros, a szó legmélyebb és öntudatra ébresztő értelmében. Ha újra élhetővé, érezhetővé, szerethetővé és vonzóvá akarjuk tenni egykori székely fővárosunkat, akkor ki kell másznunk a lövészárkok mélyéből, ki kell vonulnunk szekértáborainkból, félre kell tennünk sértődöttségünket, megaláztatásainkat, korábbi gőgünket, felsőbbrendűségi érzésünket és szellemi fölényünket. Kezet kell nyújtanunk és találkoznunk kell az „eszme-barikádokon”. Meg kell álmodnunk és fel kell építenünk közösen a tősgyökeres és a később – 1990 márciusa után – beköltözött városlakókkal együtt egy olyan fejlődőképes, megújuló, helyi és európai értékeken alapuló várost, egy olyan új Vásárhelyt, amely vonzó és megbízható gazdasági-turisztikai célpont, biztonságos üzleti központ és vállalkozóbarát környezet kell legyen a helyi, országos és külföldi gazdasági szereplőknek, befektető társaságoknak, multinacionális csoportoknak, turisztikai-idegenforgalmi utazásszervező vállalatoknak. Hogy legyen mire minőségi egészségügyet, színvonalas oktatást, kultúrát, jó közérzetet építeni.

Ne a múltat hibáztassuk, ne állandóan a sebeinket nyalogassuk és kishitűen vagy hitetlenül a még cselekvőképes embereket is lebeszéljük terveikről, álmaikról, alkotó szándékaikról. Hogy itt már semmit sem lehet, itt már nem érdemes... Vége mindennek.

Kétség nem fér hozzá, hogy 1990 fekete márciusa elijesztette, elrettentette a városunkat figyelő és az ide igyekvő külföldi tőkét és befektetni szándékozó vállalattulajdonosokat. A hazai és külföldi pénztőke és szakmai-szellemi tudás (a csúcstechnológia és know-how) csak oda áramlik, ahol tulajdonosa-birtokosa biztonságban érzi és szaporítani-gyarapítani tudja. Ahol nagyobb nyereséggel kecsegtetik a döntéshozók és döntéstámogató rendszereik.

Nálunk ki kit vagy mit támogat egyáltalán? Az 1989-es decemberi sorsfordító események (szándékosan nevezem így) csupán néhány napig váltották be legmerészebb álmainkat, vágyainkat. Még fel sem ocsúdtunk a szabadság mámorából, amikor a kommunista diktatúra véres kezű és szolgalelkű pribékjei és kivételezettjei városunkra szabadították a rettenetet, a manipulált idegen tömegeket.

Aztán következett az –  országos szinten vezető helyen nyilvántartott – város iparvállalataink lezüllesztése és a privatizáció leple alatt történő feldarabolása, szétlopkodása, legyalulása, a legértékesebb telkek idegen ingatlanbefektetők kezére játszása. Városunkban és sok más romániai városban a privatizáció nem 

„tisztítótűz” volt, hanem „pusztító tűz”. Felégetett, eltüntetett, a nyerészkedés martalékává tett országos és nemzetközi hírnévnek örvendő helyi gazdasági értékeket, ipari kultúrákat, szakmai fellegvárakat, többgenerációs családokat.

És mindezt tétlenül, magatehetetlenül, passzívan nézték, szemlélték azok a tisztségviselőink, akiket 25 év alatt megelőlegeztünk és kitüntettünk bizalmunkkal, reményeinkkel, szavazatainkkal. Hogy elözönlötték városunkat a hipermarketláncok és hálózatok? A pénzünkért jöttek, a fizetőképes keresletért. Ezek nem termelő és jelentős munkahelyteremtő, fejlesztő beruházások, hanem kereskedőláncok. Nem ipart és kutatóbázist, nem innovációt telepítenek, nem helyi diplomás tehetségeket karolnak fel és gondoznak.

 Nem igaz, hogy nincs pénz. Nem igaz, hogy nincsenek helyi és hazai, európai pénzforrások befektetésekre, hazai fejlesztésekre.

 Nincs ész, nincs szervezés, nincs gazdasági szemlélet, nincs racionális tervezés, ésszerű és korszerű gazdasági mentalitás és gondolkodás. Az érdek tarol és uralkodik mindenhol. Rengeteg befektetésre váró pénz van európai bankokban, befektetői alapokban, mert tulajdonosaik jobban bíznak ezek nyereségében, mint a hazai döntéshozók ígéreteiben és hitegetéseiben.

Meddig várjunk még? Itt minden változásra, minden lépésre 20 évet kell várni? Eliramlik az életünk, és a jelenlegi központi kormányzat kijelentése szerint 20 év múlva összeomlik a nyugdíjrendszer. Magyarul ez azt jelenti, hogy a jelenleg dolgozó és alkalmazásban lévő munkavállalóknak nem lesz miből nyugdíjat fizetni, mert elavult, maradi oktatási rendszerünk diplomás munkanélkülieket képez ki az állami költségvetés terhére, a munkaadók és munkavállalók megnyomorítására. Az egészségbiztosítási rendszer, a szociális ellátás is romokban hever. 

Mit akarunk kezdeni városunkkal, városainkkal, ezzel az országgal, amely Európa tündérkertje, földi paradicsoma lehetne? Ha megtanulnánk gondolkozni, összefogni, szervezni, mentalitást és szemléletet váltani. Ha valójában sértődöttség nélkül egymásnak kezet nyújtanánk és megbocsátanánk a múlt bűneit és tetteit. És elkezdenénk dolgozni – szívósan, kitartóan, bizakodva.

Szakács Géza közgazdász