Az értékmentők közöttünk járnak

Negyvenéves a marosvásárhelyi táncházmozgalom

ABBA, Csillagok háborúja, Metropol, űrprogram, kommunista propagandafilmek, pápaválasztás, Dallas, majd Harmat együttes és kezdődő táncházmozgalom – híradó- és filmjelenetek, egykori videoklipek pörögtek a kivetítőn, ameddig begyűlt a közönség a Kultúrpalota kistermébe. A vetített összeállítás természetesen nem volt a véletlen műve: a hetvenes évekbe, azon belül is 1978-ba kalauzolta el az érkezőt, abba az időbe, amikor – pontosan 1978 őszén – elkezdődött Marosvásárhelyen is a legendás táncházmozgalom. 

A jól megtervezett, színes, rövid előadásokban, visszaemlékezésekben, oral historyban, egykori koncertfelvételekben és élő zenés előadásokban, végül táncban gazdag ünneplésre a Folk Center Alapítvány szervezésében került sor, és a marosvásárhelyi táncházmozgalom elmúlt negyven évének állít emléket. Mint köztudott, a Magyarországról indult, alulról jövő, fiatalok által kezdeményezett mozgalom emelte ki a huszadik század hetvenes éveiben a vidéki kultúrkörből az autentikus népzenét, néptáncot, és tette  a városi polgárság, fiatalság számára is értékessé, közkedveltté.

A szervezők részéről Vincze Csilla vállalta a kerekasztal-beszélgetésszerűen megszervezett est moderátori szerepét, aki elmondta, nagyon örvendenek annak, hogy összegyűltek a különböző generációk. – A vásárhelyi táncház sokat hányódott, de a rossz körülményeket mindig lebírta, és az elmúlt 40 év alatt most került először a méltó helyére, a Kultúrpalotába. Ez Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának köszönhető, aki az önkéntes alapon szerveződő helyi táncház mellé állt, a rendezvény pedig bekerült a Székelyföld Napok programkínálatába – mondta a szervező, majd Soós Zoltán szólalt fel: – Természetes volt, hogy támogatjuk a rendezvényt, hiszen a Kultúrpalota is a népművészet továbbélésének ékes példája. A táncházmozgalom a szocializmusban élénkült fel, a hatvanas évekbeli magyarországi enyhüléskor, onnan gyűrűzött át a fogalom Erdélybe, ahol falvakon akkor ez még  élő, mindennapi kultúra volt. Azóta nagyon sok faluközösség eltűnt. Én 1986-ban, egy magyargyerőmonostori, kalotaszegi esküvőn láttam a hagyományos népi kultúra egyik utolsó felvillanását. Az örökségünk az eltűnt és eltűnő közösségek ellenére mindmáig nagyon gazdag, és ezt nagyrészt a táncházmozgalomnak köszönhetjük, amely nagyon sokat átmentett népművészetünkből. 

– Az értékek átmentése a hetvenes években is az értelmiség feladata volt. Az első marosvásárhelyi táncházra negyven évvel ezelőtt, 1978 októberében került sor. A tánc-házmozgalomról pedig tudjuk: minden Széken kezdődött. A táncház szikráját erősítette fel a magyar adás Kaláka című műsora, amely futótűzként terjedt, és amelynek következtében sorra indultak a tánc-házak. A második Kalákát Marosvásárhelyen forgatták 1978 elején – mondta a moderátor, majd Simonffy Katalin, a műsor egykori munkatársa szólalt fel: – Nagyon örvendek, hogy itt lehetek. Az első adást 1977-ben Kolozsváron vettük fel, a másodikat itt, Marosvásárhely mellett. Ez elsősorban Csáky Zoltán szerkesztőnek köszönhető, mert tudta, hogy a környéken, Küküllődombón van egy olyan hely, ahova el lehet vinni a fiatalokat. Ez a látogatás maradt meg a leginkább bennem, oda mentünk éneket, dalokat tanulni, az emberekkel találkozni, a műsort felvenni. Háromcsoportnyi diákkal látogattunk ki. A helyi tánc letisztult mozdulatai maradtak meg bennem, és ott határoztuk el, hogy A dombói nagy hegy alatt folyik a szerelempatak című dal lesz a Kaláka indulója. Akkoriban a falusi és városi közösségekben nagyon lelkes támogatói voltak annak, hogy a népzenét, néptáncot intézményesen is tanítsák. Minden táncházműsorunk után táncházak alakultak, de sajnos egyetlen plakátunk sem maradt meg – mondta Simonffy Katalin, a szerkesztő Csáky Zoltán levelében pedig máig vallja, hogy ,,a táncház él és élni fog Erdélyben”. 

A táncházmozgalom egyik legelső zenekara a Harmat együttesből alakult Regősök nevű formáció volt. A Harmat alapító testvérpárja, Zakariás Attila és Zakariás Erzsébet Marosvásárhelyre is eljártak, nagyon sokat tettek a táncházért, számos díjat kaptak, cikkek jelentek meg róluk, hatalmas sikernek örvendtek. – Hogyan lett a Harmatból Regősök néven táncházzenekar? – tette fel a kérdést a Harmat egykori fellépéseinek bejátszását követően a moderátor Zakariás Erzsébetnek. 

– A Harmat 1973-ban nyerte meg a Siculus Fesztivált, folkzenét játszottunk. Az indulás magyarországi minták követése volt, az impulzusok határokon túlról jöttek, és megpróbáltuk a magunk képére formálni azokat. Több tévéfelvétel után elkezdtünk népzenét játszani, először csupán feldolgozásképpen. Amint aztán a minták és impulzusok hozták, elkezdtünk autentikus népzenét játszani, ehhez meg kellett tanulnunk a népi hangszerek kezelését. Autodidakta módon tanultunk, ezért hegedűst kellett keresnünk. Sepsi Dezső volt az első hegedűsünk, 1978. november 18-án emlékezetes koncertet tartottunk éppen ebben a teremben. Akkor lettünk Regősök, amikor Kostyák Attila és Tóth István csatlakoztak hozzánk. Ezzel párhuzamosan elkezdődtek a táncházak, és azt hiszem, nem volt olyan táncház Erdélyben vagy Bukarestben, ahol ne tanítottam volna táncot. 

– Folkot játsztunk, és elég sok saját szerzeményünk volt – tette hozzá Zakariás Attila. – Pávai István ajánlotta, hogy játsszunk népzenét is, Kallós Zoltán adagolta a kazettákat. A hetvenes évek közepén megjelent egy lemezünk, az egyik fele népzenei összeállítás, a másik felén saját szerzemények hallhatók. Később, a cenzúra miatt megszűnt a Harmat, nem lehetett fellépni, de a táncház elindult Kolozsváron, Csíkban és sok egyéb helyen. A Regősök megalakult, de nem volt táncházunk. Marosvásárhelyt választottuk, ahol nem volt táncház, sehol nem merték fogadni, a párt ezt teljes erőből akadályozta. Ezért csellel kitaláltuk, hogy használjunk fel valakit olyat, aki befolyásos és vezekelni akar. Ez Hajdú Győző volt. A feleségem verseit nagyon kedvelték az Igaz Szónál, így jutott eszünkbe, hogy őt, az akkori főszerkesztőt kéne kihasználni. Megdöbbent, hogy éppen őt kerestük meg, de elvállalta, és az Igaz Szó író-olvasó találkozóinak kultúrműsoraként – ahol ,,lehet, hogy véletlenül táncra perdül a közönség” – helyet adott neki. Így indult el a táncház Marosvásárhelyen. Rengeteg fiatal jött, a húgom táncot tanított, mi, zenészek, három helyről érkeztünk minden szombaton. A program szerint a ,,kultúrműsorban” elhangzott egy vers, és utána jött a táncház. És az az igazán fantasztikus, hogy ez még mindig tart. A hetvenes években Erdély-szinten elkezdtünk valamit, ami folytatódott. 

Az estet számos filmfelvétel bejátszása színesítette. Ezek egyikén a  Barozda, a Bodzafa, az Ördögszekér és a Harmat együttes együtt játszik. Ezt – mintegy igazi időugrásként – az egykori Regősök élő fellépése követte: azt a széki táncrendet játszták, amit a legelső táncházban muzsikáltak 40 évvel ezelőtt.

Tőke Zoltán levelében a táncház megalakulásának előzményeiről írt: – Bodzafa, Barozda és Venyige – e három együttes alakult meg először.  1978 elején már volt házi táncház, ahova a Bodzafát hívták meg, hatalmas buli kerekedett. Marosvásárhelyen egy nagyon rövid időre megalakult, de hamarosan megszűnt a táncház. Utána kezdődött újra, az említett forgatókönyv szerint, az Igaz Szónál. A Vörös Zászlóban újságcikk jelent meg Táncház Vásárhelyen címmel, ebben írják, hogy a Horea utcai diszkóteremben volt az első hivatalos táncházesemény.

A továbbiakban a résztvevők emlékeztek a régi, táncházas időkre, számos érdekes – és a korra, a hatalommal való viszonyra jellemző – történetet hallhattunk. Ványa Zita az első táncházzal kapcsolatosan elmondta, hogy a helyi KISZ-bizottság csak akkor engedélyezte, ha a fele magyar és a fele román, de a románok nem jöttek, így a magyar rész megmaradt, és sikerült elindítani a táncházat. Középiskolások és olyan fiatalok jártak oda, akik ehhez a világhoz közel álltak, a nagy tömeg gimnazistákból állt. 

– 1979-ben, 11.-es koromban kezdtem el táncházba járni az Igaz Szóhoz. Nagyon szép emlékem, amikor egy novemberi estén elvették a villanyt, és meg voltunk győződve arról, hogy az elvtársak keresztbe tettek. Előkotortuk a zsebünkből a halottak napi gyertyavégeket, meggyújtottuk őket és énekeltünk – tette hozzá Ferencz Zsolt.

– A művészeti iskolában minden nagyszünetben táncházat tartottunk. Volt ebből bőven botrány, de mindegyik nagyszünetben széttoltuk a padokat, a 9-12. osztályból mindenki odagyűlt, és roptuk – emlékezett Simonfi Béla hegedűművész. 

Végül a mozgalom sem kerülhette el a sorsát, az Igaz Szónál létrehozott táncházat 1980-ban megszüntették. De a mozgalommal ismét figyelembe kerültek a ,,divatjamúlt” vidéki bálok, mulatságok zenészei. Így ismerték meg például Csíszár Aladár prímást, akit később a népművészet mestere címmel tüntettek ki, és aki, péterlaki társaival együtt, a 40. évfordulón is zenélt. 

1980 után a táncház a Szakszervezetek Házában folytatódott. Dr. Pávai István belülről és kívülről is figyelemmel kísérte a jelenséget. – A történet a kolozsvári egyetemi éveink alatt kezdődött, akkor már jártunk gyűjteni, láttunk széki tánc-házat. A Visszhang diákrádió estjein sokan felléptek, például a Harmat vagy Panek Kati, és ekkor már a táncház gondolata ott volt a levegőben. A Sepsi Dezsővel kiegészült Harmat együttes volt az első táncházzenekar Erdélyben. Én a Barozda együttessel kezdtem, tudtunk egymásról. Amikor ‘81-ben ide kerültem, akkor kezdődött a vásárhelyi táncház második kiadása. Itt is voltak teremgondok, de nagyon jó társaság alakult ki, olyan emberek jártak ide, akiket a kultúra mindegyik ága érdekelt. Sinkó Andi és Sepsi Dezső az Ördögszekérben játsztak Kolozsváron, itt folytatták, majd nagyon jó partnerre leltünk Koszorus Kálmánban és másokban. Nagyszerű hálózatot képeztünk, együtt jártunk gyűjteni. 

1983-ban megszüntették a táncházat, hétéves csend következett. Csak a rendszerváltás után kezdődhetett újra, és azóta is zajlik, rendületlenül – hallottuk a számos történetben, felszólalásban gazdag esten, amelyen Sepsi Dezső kedvenc nótájával emlékezett Horváth Elek, a népművészet mestere és zenekara az elhunyt hegedűművészre, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia néhai tagjára, amelyen szavalt Tóth Eszter Nikolett, amelyen újra felléptek, mai és egykori közönségüknek játsztak a táncházmozgalom alapító együtteseinek tagjai, amelyen többször is közösen dalra fakadt a teljes közönség és amelyen a nyilvánvaló nosztalgia érzése mellett az autentikus népzene szeretete járta át a résztvevőket a legkisebbektől a legidősebbekig. Négy generáció emlékezett az értékmentőkre, majd bulizott velük: hiszen a mozgalom mit sem ér a legendássá vált mulatságok nélkül, így – ápolva a hagyományokat – a negyvenéves múlt emléke előtt tisztelgő esemény is táncházzal ért véget.