Az erdélyi népviseletek (25.)

Backamadaras a Közép-Nyárád vidékének nagyobb, jelentősebb települése. A férfiviseletnek itt is a régebbi és az újabb korszakát vizsgáltam, azaz az 1906-17-ben születettek és az 1930-as években született fiúk ruhadarabjait.

Egyházi férfikórus népviseletben 1941-ben – Koncné Szabó Gabriella gyűjtése

Backamadaras a Közép-Nyárád vidékének nagyobb, jelentősebb települése. A férfiviseletnek itt is a régebbi és az újabb korszakát vizsgáltam, azaz az 1906-17-ben születettek és az 1930-as években született fiúk ruhadarabjait. Hasonlóságot, de különbséget is találtam a többi nyárádmenti falvakéhoz viszonyítva. Itt a fiatalok szürke kalapot viseltek, melybe ünnepnapon muskátlilevélbe tett muskátlivirág-bokrétát tűztek, s a készen vett művirágbokrétát csak a sorozáskor kapták a szeretőjüktől – ezt a fényképeken mellényükre tűzve is láthattam.

Az idősek fekete kalapjába nem szúrtak bokrétát. Egy idő után divatba jött az ún. „segesvári kalap”. Az ing hasítéka mellett nem volt kézlevarrás, még az ünneplőn sem, s gallérja szabott, felső részén keskeny, a kihajtott rész a mostaninál szélesebbre méretezett volt. A kézelőn „lapos ráncok”, becsíptetett ráncszerűségek voltak, s a széles mandzsetta két gombbal zárult. Lájbit, harisnyát, priccsesnadrágot, ujjast a néhai Szántó Dénes készített a faluban. A régi, fekete lájbi nem volt zsinóros, de aranyszínű, azaz sárga fogantyús gombok voltak rajta, főleg a később divatba jött piros lájbin. A piros lájbit a „magyar világ” hozta be 1940-ben, ezt fehér bébizsinór díszítette a gombolásnál vitézkötésszerűen, s a hátán is alulról a váll felé, de nem virágmintával, csak három, levélhez hasonló kacskaringóval. Készült bársonyból is, vászonból is, de négyévi viselés után levetették, elrejtették, más világ jött be. A harisnyát az 1906-ban születettek még háziposztóból szőve télen-nyáron viselték, s fekete szegély volt az ellenzőjén, ha zsinór volt is rajta, csak nagyon szerény, kacskaringós mintával szerepelt. Szőttek 1917-ben „porcelánnadrágot” is, finom fehéres gyapotból, ez harisnyaszerű volt, de kissé bővebb szabású. A gyapjúholmit Szeredában fésülték és Köszvényesen dürückölték, ponyvamintás volt a szövése. A priccsesnadrág 1940-től lett általános viselet, ez is háziposztóból készült. Az ujjast is ebből varratták, s a harisnyához vették fel, színe fekete, s ez is fenyőágas, ponyvamintás szövéssel készült, és 1940-ben vitézkötéses díszítést kapott. Csíkos anyagból is varrták, „felesre üttették”, vékonyabbra, s apró kockás mintával is szőtték. Az ujjast a háború után is viselték, de közben bejött a „kovásznai posztóból” készült ujjasok divatja (a kovásznaiak idehozták szőtteseiket árulni, puhább gyapjúból). Bundát nem, de szokmányt viseltek a módosabbak, fekete házigyapjúból, bokáig érőt. A háború után a cigányok készítettek és árultak juhbőr bocskort, s a szegényebbek jó pár évig ebben jártak. Már a II. világháború előttől hordtak fatalpú cipőt, bőr felsőrésszel. Ügyes kezű legények készítették. A talpa két fatalpból állott, hogy hajoljon, lépni lehessen benne, s a fatalpakat bőrrel toldották össze. Ezt a készen vásárolt bakancs váltotta fel. Csizmát már a régiek a század elejétől is viseltek, drága holmi volt, a vőlegény már ezt vette fel, de ha tehette, még legénykorában ünneplőnek megcsináltatta. Kevés ránc volt rajta, keményszárú, bokszbőrből készült.

Működik három gyermek-tánccsoport Backamadarason is, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes oktatói járnak ki tanítani őket, s a régi piros lájbikat vették elő mintának egyesek, de sajnos nem követték a hajdani fiúviseletet, az eredeti ruhákat a táncruhák varratásánál.