Az emberség melegét árasztotta

Elhunyt Kő Pál, kelt szárnyra június 7-én a szomorú hír. A magyar művészeti élet egyik legnépszerűbb alkotója, a nemzet művészének halála Erdélyben is megrendülést keltett. A művészetkedvelők tudták róla, hogy az erdélyiek nagy barátja. Gyakran járt ide, kedves városa volt Marosvásárhely. Többször ki is állított itt. Magyarország-szerte és távolabb is számos jelképerejű, remekbe szabott köztéri alkotással, monumentális emlékművel örökítette meg történelmi nagyjainkat és mélyítette a magyarságtudatot, míves kisplasztikákkal teljesítette ki művészi hivatását, különleges kifejezőkészséggel bizonyítva, hogy egyszerre tudott „a szobrászművészetben újító és több ezer éves kézműves hagyományok virtuóz folytatója lenni”, ahogy a Magyar Művészeti Akadémia búcsúztató méltatásában is olvasható.

Miközben lapunk olvasói nevében is búcsút veszünk tőle, emlékezzünk arra a jó hangulatú tárlatnyitóra, amelyen a vásárhelyi Bernády Házban köszöntöttük Kő Pált 2004. február 28-án. Jeles barátja, az immár tizenhat esztendeje eltávozott Sütő András levélben üdvözölte a galéria budapesti vendégét. Idézzünk az író jövőbe látó, hangulatos kisesszéjéből.

„Gyönyörűséges Táncosnőd tulajdonosaként is szólok. Tulajdonos!? … Kossuth, Kölcsey, Kőrösi Csoma Sándor – múlhatatlan munkáid a mulandó tulajdonában? Javítok hát: nem tulajdonosa, őrizője vagyok szép Táncosnődnek… Őrzöm munkaszobámban szép lánykádat, Pali – bronzba költözött álmodat; elnézem Őt gyakran; csodás látvány; a nehézségi erő titkos állapotában arasznyi kicsinységében olyan súlyos, hogy már beszédes: noli me tangere! – el a kezekkel, uram!

(…) a táncosnő ugyancsak megtestesülése világlátásodnak és szándékaidnak, Kő Pali. Azt mondja: ez a varázsló kimentett engem a tömegvonzás végzetéből – átemelt a szárnyalás szabadságába. A legellenállóbb anyagvegyületekkel – cink, réz, ón meg ólom konokságával – küszködik, s olyan formát kényszerít rájuk, hogy tán a halált is legyőzi.

Még él és működik, ezt cselekszi velünk, bronzcsodáival, és ha majdan kilép e földi mulandóságból, velünk és általunk lesz ő múlhatatlan.”

De ki gondolt akkor még mulandóságra, amikor a szobrász a Ház zsúfolásig telt kiállítótermeit felduzzasztotta „viharos életerejének” sugárzásával! És a szobrászt köszöntő másik beszélő, Kincses Elemér író, rendező pedig a „Kő Pál-galaxis csillagait” látta a szobrokban, amelyek az emberség melegével érintették meg a közönséget. 

Ugyanazt a fiatalos vitalitást, a humánumnak előbb jellemzett megnyilatkozásait érzékelhettem tizenkét évvel később is, amikor Kő Pállal a budapesti Forrás Galériában beszélgettem a Boldogasszony vándorkiállítás záróeseményén. Derű, jó kedély járta át az akkor 71 éves, Kossuth-díjas szobrásszal készült interjút. Elmondtam neki, hogy sok marosvásárhelyi emlékszik még a több mint egy évtizede rendezett egyéni tárlatára, és időnként szóba is hozzák azt.  

„Örülök neki – mondotta –, annál is inkább, mivel én is szívesen járok felétek. Úgy megyek oda, mint haza. Az a kiállítás is igen fontos volt számomra. Sohasem felejtem el azt a szép levelet, amit Sütő András írt nekem a tárlatnyitóra. Mostanában viszont más a szituáció, ritkábban megyek Erdélybe, mint korábban. A harmadik feleségemmel élek, van két kicsi gyermekem, és hazamentem Hevesbe a nagyapámék házába… A munkakedvvel nincs baj, mert tanítok, visszahívtak a növendékek. Ez nekem nagy öröm és nagyon jó érzés. Már elmentem nyugdíjba, de írtak a rektornak egy levelet, hogy szeretnék, vigyem őket végig az egyetemi évek alatt. A rektor úr ebbe bele is egyezett,  most újra hét diplomázóm van. Ők már inkább egymástól tanulnak, de amit lehet, azt elmondom nekik. Merre menjenek, mit csináljanak, hogy boldoguljanak. Tanítási alapelvem a példaadás volt, ezt jelenleg is érvényesnek tartom. Én is sokat tanultam a növendékeimtől, hátha ők is megszívlelik, amit tőlem hallanak. Érdekel a gondjuk, bajuk, sok-sok problémájuk. De sajnos a mai világban luxus lett a művészet, erre nincs pénz. Pedig mi lehet a művészetnél fontosabb?”

Igen, nagyon jó lenne ezt a meggyőződését is megőrizni: a művészet a legfontosabb dolgaink közé tartozik. Alkotásait, rokonszenves egyéniségét biztos nem felejtjük el.