Az ember természete nem változik

Egy elkallódott interjú az öt éve elhunyt Albert Gábor Kossuth-díjas íróval

Különös dolgok is megesnek az újságíró szerkesztővel. Olyasmi is, hogy egy beszélgetés hangfelvétele valamiképpen eltűnik a tarsolyából, aztán évek múlva valamikor, valahogyan hirtelen előbukkan. Ez történt az alább olvasható interjúval is. Túl hosszú az előbukkanás története, hagyjuk máskorra. A lényeg, hogy a 2006-ban a budapesti Albert Gábor Kossuth- és József Attila-díjas íróval Marosvásárhelyen rögzített dialógus hangfelvétele előkerült, és noha a több mint hatvan kötetet közreadó jeles alkotó öt éve elhunyt, emlékét az egykori interjú közlésével is érdemes feleleveníteni. Hamarabb ismertem a feleségét, Albert Zsuzsát, a Magyar Rádió irodalmi műsorainak népszerű szerkesztőjét, aki maga is József Attila-díjas költő, és idén nyáron töltötte 90. esztendejét. Rádiós koromban, majd később is gyakran kísértem el erdélyi riportútjaira, beszélgetéseire. Volt úgy, hogy férjével, a Magyar Művészeti Akadémia későbbi tagjával, a Magyar Írószövetség egykori elnökével, a Magyar Örökség díjas Albert Gáborral érkeztek. Városunkban mindig felkeresték barátjukat, Tóth István költőt is. Az alább olvasható, magnószalagról átírt párbeszédet is Tóthék Nyár utcai otthonában folytattuk.

– Keskeny résen át is rá lehet látni egy teljes egészre. A Keskeny résen át című kis könyvecske is, amit most a kezemben tartok, rányílik Albert Gábor munkásságának egészére. Noha csak öt kisebb lélegzetű írásból tevődik össze. Évfordulóhoz kapcsolódik. A 75. születésnapodra jelent meg.

– Esszé is van benne, novellisztikus kis részlet, visszaemlékezés jellegű írások. Apró, kis fénysugarak, pillanatképek az átéltekről, az általam írtakról. Túlzás lenne azt mondani, hogy az egész eddigi életművemről képet lehet alkotni belőlük. Öt pillanatkép csupán. 

– Közülük számodra melyik a legfontosabb? Vagy másképp: ha az életed egészére kellene értenünk, melyiket emelnéd ki? 

– Ha egy bizonyos helyen arra kérnek, hogy olvassak fel röviden valamit, akkor az Ösvényt vágunk magunknak címűt választom, ez egy természeti élmény lecsapódása. Életemnek nagy ajándéka volt, hogy evezhettem, nem versenyszerűen, hanem túraszerűen. A víz és a természet élménye az, ami a legközelebb áll a szívemhez.

– Túlzok, ha azt mondom, hogy az életed ilyen ajándéka Erdély is? Itt beszélgetünk Marosvásárhelyen.

– Örök vágyam volt, hogy Erdélyben egy kicsit otthon érezhessem magam. Nem merem azt mondani, hogy ez megvalósult, de minden alkalommal, amikor visszajövök ide, valami ilyesmit érzek. Apai és anyai részről is Erdélyből származom.

– Méghozzá Erdély jellegzetes részéről.

– Igen, Nagygalambfalva a szépapám emlékhelye. Feleki Miklós emlékét ott őrzik is, annak idején híres színész volt, 1848-ban közhonvédként beállt Bem tábornok erdélyi seregébe. Amikor a színészi pályájának csúcsán volt, úrasztala-terítőt és kelyhet ajándékozott a református egyháznak. Ha az erdélyi tájakat látom, belső fájdalmat is érzek amiatt, hogy ez mégsem az enyém, mert ritkán és csak látogatóba jövök ide. Amikor tehetem, mindig szakítok annyi időt, hogy idelátogassak. Nyugalmat, pihenést, föltöltekezést is jelent számomra Erdély.

– Jó ezt hallani, de az irodalmi foglalatosságaid meghatározó forrása mégsem Erdély, hanem a magyarországi valóság. 

– Igen. És ebben a Keskeny résen át-ban nem tükröződik, de azért nagyon alaposan foglalkoztam 1848–49-cel, illetve a ’48–49-es emigrációval. Azt hiszem, Magyarországon sincs senki, aki például Szemere Bertalan emigrációs éveiről többet tudna, mint én. Kiadtam a levelezéskönyvét, úgy éreztem, erre engem Szemere Bertalan kötelez. A Naplója kiadását is feladatomnak tartom. 1969-ben volt egy kiadása, de ahhoz már a könyvtárakban sem lehet hozzáférni. Most sikerült elintéznem, hogy a bevezetésemmel ellátva adjuk ki újra. Nagyon fontos, mert megpróbálja méltóképpen elhelyezni Szemere Bertalant. Méltatlanul feledkeztek meg róla. Ott kifejtem, hogy miért történt így. Fontos ilyeneket tudni, mert végül is a magyar irodalom emlékíró klasszikusa. Egy íves bevezetése van a könyvnek, megjelentetése egyfajta gesztus, talán ekképpen sikerül a magyar irodalmat megajándékozni egy magyar klasszikussal.

– Ha már az emlékirat-irodalomról beszélünk, akkor szintén jó helyen vagyunk, Erdélyben ennek nagy hagyománya van. Személyedben olyan tollforgatóval beszélgethetek, aki több műfajban is képes megközelíteni egy témát. Nemcsak regényíróként, novellistaként, esszéíróként tudsz elmélyülni valamiben, hanem könyvtárosi szigorral is körbe tudod járni a szóban forgó jelenséget.

– Mindig igyekeztem olyan precizitással írni, hogy ha nem is írom oda a tudnivalókat lábjegyzetbe, azért mégis olyan pontosak legyenek, mintha filológusi munkáról beszélnénk. A filológusi munka állványzata nélkül is olyan legyen, amit közlök, hogy aki olvassa, biztos legyen abban, hogy ez tényleg hiteles. Kicsit úgy érzem én is, mint Arany János, aki azt mondta, csak úgy tud dolgozni, ha annak, amit ír, etikai hitele van. Minden írásnak etikai hitele kell hogy legyen, ha esszét írok, akkor is. Természetesen annak is ki kell derülnie az írásból, ha bizonyos föltevésekről van szó, olyasmikről, amik az én egyéni munkahipotézisemhez tartoznak, és nem bizonyíthatók. Nem igyekszem olyat állítani, vagy olyan színben föltüntetni valamit, mintha az valódi történelmi tény lenne.

– A regényt is ilyen precizitással kell alátámasztani?

– A regény, az más. A Pont kiadó most éppen életműsorozatban adja ki a regényeimet. Az év végén vagy a jövő elején egy olyan is megjelenik, ami eddig még nem látott napvilágot, de megjelentetik mindenik regényemet, és merem remélni, hogy ezeknek is töretlen a hitelük. Úgy érzem, sem most, sem a rendszerváltás előtt nem írtam le egyetlen olyan mondatot, amit ma ne vállalnék. De azt azért észrevettem, hogy több olyan írásom is van, amiben a mondatnak nincs meg a kellő belső zenéje. Mindenben, ami sorra megjelenik, ezt is megpróbálom felmérni. Minden szónak és mondatnak belső egyensúlyba kell kerülnie. Mintha költeményről beszélnénk.

– Fiatalabban nem érezted ezt a belső zenét, illetve ennek az igényét? 

– Éreztem, de nem mindig sikerült megvalósítanom. Nem kellett sokat javítanom azokon az írásaimon sem, hiszen volt ismerősöm, aki elolvasta, és azt mondta, ő észre sem vette, hogy valahol sántítana. Apró stiláris dolgok ezek, én észrevettem, és egy-két helyen cizelláltam rajta. Mint egy szobornál, amelyen egyes részeket jobban meg kellett munkálni, mert a kelleténél durvábbak voltak. 

– A többműfajúság kapcsán kérdezem, hogy minek tartod magad? Inkább regényírónak vagy esszéírónak?

– Szívem szerint regényírónak tartom magam. Több kötetem jelent meg, és ez számomra egyfajta tereptisztítás. Ahhoz, hogy a társadalmat tisztábban lássam, magamban kellett mindezeket tisztázni. Talán úgy kellene mondanom, hogy olyan ez, mint amikor az ember megdörzsöli a szemét, hogy jobban lásson. Habár lényegében az esszék is szemdörzsölések.

– Apropó. Hoztál magaddal egy másik kis kötetet is. Esszék vannak benne. Ezt is a Pont kiadó jelentette meg a Conflux sorozatában. A címe: A lineáris ember. Kiről, miről töprengsz, filozofálgatsz benne? Zárójeles alcímet is adtál az esszének: (A történelem utáni korszak, avagy a globális méretű pszichológiai laboratórium kérdő- és zárójelekkel).

– Ez a munkám lényegében adósságtörlesztés. Talán egyszerűbb a magyarázat, ha a hosszú fejtegetés első sorait idézem: „Ahogy telnek az évek, adósságom csak egyre növekszik: az el nem végzett munka, a végig nem gondolt gondolatok. Olykor egy-egy előtérbe tolakszik, s megsarcolja féltve kuporgatott időmet. A lelkiismeret időnként lázadozik, máskor enyhe furdalások közepette mégiscsak enged, s hagyja – mint ahogy most is tette –, hogy néhány napomat-hetemet az adósságtörlesztés feleméssze. Pedig már reménykedtem, hiszen az elmúlt hat-hét év közhellyé desztillálta, mondhatnám úgy is, domesztikálta Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című esszéjének akkoriban intellektuális vitákat és viharokat kavaró megállapításait”. Nem folytatom, ami fontos, hogy az amerikai filozófus és kötete ültette belém a lineáris ember gondolatát. És az így született kis könyv év eleji megjelentetését azért forszíroztam a kiadónál, mert szerettem volna, hogy a magyar országgyűlési választások előtt az emberek legyenek tisztában bizonyos dolgokkal. Ebben három tanulmány van. Az első valójában a nagy amerikai birodalomról szól, annak az eszmei hátteréről. A második az Európai Unióról, hogy miért jó vagy nem jó nekünk az EU. A harmadik pedig arról szól, hogy miért csalódtam, és mi nem tetszett, mik voltak azok a számomra kiábrándító jelenségek, amik a jelenlegi magyar társadalom utolsó 16 évében történtek. 

– Ezzel akaratlanul is eljutottunk a politikához. A rendszerváltozás után arról volt szó, hogy az irodalom kivonul a politikából, megváltozik az írók politikaformáló, illetve társadalomformáló szerepe. Mégsem?

– Tényleg csökkent az írók szerepe, pontosabban a súlya a társadalomban. Nem figyelnek arra, hogy mit mondunk. Attól mi még próbáljuk írni a magunkét. Ki-ki a maga módján és meggyőződése szerint. A társadalom, a magunk és a világ dolgai természetesen ilyen értelemben nagyon változatosan tükröződnek a könyveinkben. A következő regényem, a Mi pedig itt maradtunk, generációs regény. A mi nemzedékünk széthullása érzékelhető benne. Modern regény, nem XIX. századi. Egy kicsit arra is ösztönzi az olvasót, hogy ő maga is aktívan részt vegyen, próbálja elképzelni, mozaikkockákból összeállítani a világot. Filozofikus regénynek is nevezhetném, az is kiderülhet belőle, hogy az egyes emberek is képesek hatni a társadalom egészére. Bizonyos jelzéseket, vészjeleket adhatnak egymásnak. Kisregényről van szó, tematikailag talán szűkebb ölelésű, de jelentésében, jelentőségében talán annál szélesebb. Függőfolyosók lesz a címe. Témahiányban nem szenvedek.

– Vagyis sokat dolgozol. 

– Állandóan. Mondjam, hogy vannak fixa ideáim? Kétségbeejtőnek tartom például, hogy az ógörög kultúra és nyelv egyszerűen kiesik az emberek tudatából. Nem tudom teljesíteni, de szeretnék megtanulni ógörögül. Valamikor jártam a teológiára, és ott belekóstoltam az úgymond konyhagörögségbe. Az Újszövetség ugyanis nem a klasszikus görög nyelven íródott, annak a nyelvtanát megtanultam. Nagyrészt el is felejtettem, de azért mégsem volt teljesen idegen, és most egy ilyen nagyobb tanulmányon dolgozom, pontosabban kettőn. Az egyik Szókratész peréről szól. Ha az ember ezzel a korral elkezd foglalkozni, és elég mélyen, beleérzően tud olvasni, akkor hamar rájön, hogy mindig rólunk van szó. Ezt szeretném tudatosítani az olvasóban, az olvasóval. Hogy vegye észre, amikor a letűntnek hitt korok emberéről olvas, az ő saját problémáival találja szemben magát, azokkal, amikkel most küszködünk. Ez az írásom inkább esszé. Két ember hogyan védekezik a halálos ítélete előtt. Szókratész, illetve Bakunyin, aki politikus volt. Ő is védekezik. Egy nagy gyónásban a cárnak mondja el védbeszédét.

– Amikor regényedben, esszédben visszamész az ókori görögökig, azt jelenti, hogy az író menekül a saját korából?

– Nem menekülés, inkább annak fölmutatása, hogy a történelmi körülmények változnak, de az ember természete ugyanaz. Ezekben a régi alakokban tulajdonképpen az én problémáim merülnek fel.