„Az előadásnak sosincs vége”

Bronzportré- és emléktábla-avatás Tompa Miklós és Mende Gaby sírjánál

Tompa Miklós rendezőnek, színészpedagógusnak, a marosvásárhelyi Székely Színház alapítójának, valamint feleségének, Mende Gaby színésznőnek állítottak emléket Marosvásárhelyen. A két művész sírján elhelyezett bronzportrékat, valamint az emléktáblát múlt csütörtökön délelőtt a katolikus temetőben avatták fel, Tompa Gábor színházi rendező, Tompa Miklós és Mende Gaby fia, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának kezdeményezésére.

Tompa Miklós, az erdélyi magyar színjátszás egyik kiemelkedő alakja, akinek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulata a nevét viseli, 25 éve, 1996. július 5-én hunyt el Marosvásárhelyen. 1946. március 10-én a Székely Színháznak, ezzel Marosvásárhely és a tágabb értelemben vett Székelyföld első állandó színházának egyik alapítója és első igazgatója volt, továbbá a színpadi rendezés egyik első művelője is Erdélyben. Emlékezetes rendezései mellett pedagógusi és szervezői munkássága is megkerülhetetlen – Tompa Miklós jelentősen hozzájárult a művészi oktatás minőségének fenntartásához, a tantestület építéséhez, az intézmény fejlesztéséhez is. 

Mende Gaby színésznő 1948. szeptember 1-jén szerződött a marosvásárhelyi Székely Színházhoz, amihez mindvégig hű maradt. Pályafutása során a drámairodalom legszebb szerepeit csodálatos szakmai igényességgel, alázattal jelenítette meg a színpadon. Remek színészegyéniségek és a Székely Színház legendás rendezői irányították művészi kiteljesedését: férje, Tompa Miklós rendezései mellett olyan rendezők előadásaiban játszott, mint Szabó Ernő, Kovács György, Kőmíves Nagy Lajos, Harag György, Hunyadi András, Anatol Constantin, Kincses Elemér, Kovács Levente, Alexandre Colpacci, Kövesdy István vagy Bocsárdi László. Többször fellépett Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Nagybányán is. 

A marosvásárhelyi emlékállításon számos megemlékező rótta le tiszteletét. A művészházaspár sírja mellett – sorrendben elsőként – Tompa Gábor szólt a jelenlevőkhöz. – Idén volt 25 éve, hogy eltávozott közülünk édesapám. Ebben az évben találkoztak újra édesanyámmal, ebből az alkalomból szerettem volna megemlékezni róluk. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eljött, a főesperes úrnak, a Tompa Miklós Társulat tagjainak, Kiss Levente szobrászművésznek, az emlékplakett alkotójának. Tudjuk, hogy nehéz plakettet készíteni, hiszen nem az a lényeg, hogy fényképszerűen hasonlítsanak az alakok, hanem hogy sikerüljön felidézni az emléküket. Szeretném megköszönni Szepessy László, Sólyom Levente és a Balogh család segítségét. Mindkét szülőm Marosvásárhelyen élte le élete java részét, a vásárhelyi színházat és főiskolát szolgálta, és remélem, hogy a gyönyörű „megboldogult” kifejezésnek értelme van, értelmet nyer a mennyek országában.     

Oláh Dénes főesperes a plakett megáldása előtt Juhász Gyula Konzoláció című versét mondta el, majd Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója emlékezett meg a névadóról. – Legfőbb célja mindig az volt, hogy itthon működtessen színvonalas színházat, hogy az elmaradott és elmarasztalt Székelyföldön állandó és minőségi színházi kultúrát teremtsen. 1945 tavaszán, a lebombázott Budapesten színészeket toboroz, és azon dolgozik, hogy hivatásos színházat létesítsen Marosvásárhelyen – teszi ezt egy olyan korban, amikor az országban csak nyűg a magyar színház ügye. A színházalapítás gondolata rögeszméjévé vált. De nemcsak színházalapító volt, hanem a színpadi rendezés egyik első művelője Erdélyben. Intim, nagy szenvedélyű, életszagú színházi stílus fejlődött ki az ő irányítása alatt. Realista alkotó, aki lélektani motiváció nélkül nem tudott elképzelni semmiféle emberközpontú művészetet. Munkájában minden azt szolgálta, hogy kiemelje az ember szellemi, lelki életét. Úgy, ahogy holt szövegekből teremtett élő szituációt, 22 éves igazgatása alatt úgy tette élővé, színházi várossá a Székelyföld egyik legfontosabb városát, Marosvásárhelyt. A romániai magyar színjátszás történetében csak hősi jelzővel illethetjük azt a művészgárdát, amely a marosvásárhelyi magyar színjátszás megteremtője volt, és ezzel egy időben kinevelt egy új, egészséges nemzedéket is. Meggyőzőerővel, fiatalos hittel és mindenki által ismert érvelőképességével Tompa Miklós Marosvásárhelyen tartotta a legnagyobbakat: Borovszky Oszkárt, Kőszegi Margitot, Kovács Györgyöt, Delly Ferencet, Lohinszky Lorándot, Csorba Andrást, Szabó Ernőt és Anatol Constantint. Kinevelt egy új rendezőgenerációt, és sikerült letennie az erdélyi magyar színjátszás új alapjait, amelyeket magáénak mond ma már a szakma. Amikor a társulattól megvált, tovább folytatta egyetemi oktatói munkáját, rendezéseket vállalt, főleg Sepsiszentgyörgyön. A minisztériumban lett konzultáns, és hat magyar színházért felelt, emellett az operáért, a zsidó színházért és a német színházért. „Nem vagyok múzeumi tárgy” – mondta egy interjúban a hetvenes években. Nem is lehetne annak tekinteni, hiszen minden idegszálával benne volt a művészeti élet sodrában. Munkássága ma is változatlanul eleven, aktív tényezője erdélyi magyar színjátszásunknak, a színházi tevékenysége idején elért szakmai eredmények ma már az erdélyi színházi tradíció részei. Az általa megteremtett színházi tradíciót továbbgondolva a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház továbbra is arra törekszik, hogy azzá a társadalomformáló erővé váljék, amivé rendeltetett.

Kovács Levente rendező ugyancsak Tompa Miklósra emlékezett – személyes hangvételű, számos anekdotát is tartalmazó beszédében szinte megelevenedett Tompa Miklós alakja. 

– Drága vásárhelyiek, Tompa Miklós végzetesen szerette ezt a várost és annak kultúráját. A temetőben általában szomorúak vagyunk, engem azonban most egyetlenegy érzés fog el: a köszöneté. A köszönet azért, amit én ettől a rendkívül jelentős művésztől tanultam, és azért, hogy vele dolgozhattam élete utolsó szakaszában. Közel laktunk, a Zrínyi téren, és kamaszokként sokszor áhítozva néztünk a különleges szépségű Mende Gabyra, akinek a tehetségét az erdélyi színjátszás nem használta eléggé. Nagyon örvendtem, hogy sikerült az életét összefoglaló, Nem bánok semmit című műsort összeállítani, amelyből kiderült, hogy csodálatosan mondott verset. Még a fiát is meglepte vele. Később a főiskolára kerültem tanársegédnek, és Szabó Lajos rögtön Tompa Miklós mellé osztott be kezdő asszisztensként. Rengeteget tanultam tőle. Például azt, hogy a tanári pálya nem bürokratizálható. Nem úgy tanított, hogy ezen a leckén azt tanuljuk, hogy a szerves figyelem hogyan alakul ki, vagy hogy a „ha” mit jelent. Egyetlen tudományos előadását sem tudom felidézni, de fel tudom idézni azoknak a beszélgetéseknek az ízét, tartalmát, amelyekkel rávezetett bennünket arra, hogy a színház lényege két dologból áll: az irodalom, amelynek nagyon nagy híve volt, és az irodalom szavai mögé belátó színész és rendező, aki a szöveget élővé tudja varázsolni a színpadon. Ám a színház nem puszta illusztrációja az irodalomnak, hanem az irodalom által felkínált lehetőségek, mélységek kihasználója, és ő ezen az úton vezére volt az utazásnak. Az ő módszere azért volt egyedülálló, mert nem volt módszer, hanem egy ember természetes hangja, viszonyulása a színházhoz. Volt egy híres mondása, ezt idéztem is a könyvemben: „– Fiúka! Az előadásnak sosincs vége!”

Meszesi Oszkár színművész Kovács András Ferenc versét mondta el, majd Oláh Dénes főesperes áldotta meg az emléktáblát, amelyet Tompa Gábor lányai lepleztek le.