Az Életműdíj után is van élet

„Épp nemrég írtam valakinek pár sort, és felsoroltam, milyen elfoglaltságaim voltak és mik várnak rám mostanában. Felkért az Ariel, ősszel náluk lesz egy rendezésem. Közben az egyetemen a koreográfia szakos végzősöknek minden licencvizsgáját megnéztem, írtam is róluk.”

Kovács Levente, valamint a drámaszerző Medgyessy Éva, Makra Lajos és Kilyén Ilka a Rekviem egy házért próbáján

– Az utóbbi időben többször is folytattunk összegző visszatekintést. Akkor is, amikor nyugdíjba vonultál, és nemrég akkor, amikor a veled készült beszélgetőkönyv jelent meg. Miközben gratulálok a kisvárdai elismeréshez, azt javasolom, hogy inkább előre tekintsünk. Biztos vagyok benne, hogy ez a díj nem tett pontot a munkásságod végére.

– Épp nemrég írtam valakinek pár sort, és felsoroltam, milyen elfoglaltságaim voltak és mik várnak rám mostanában. Felkért az Ariel, ősszel náluk lesz egy rendezésem. Közben az egyetemen a koreográfia szakos végzősöknek minden licencvizsgáját megnéztem, írtam is róluk. Szombaton közvetlenül azelőtt, hogy a kisvárdai díjátadó ünnepségre indultunk volna, a mikházi színészkönyv-bemutatót moderáltam, a doktorandusokkal is foglalkozom, vizsgabizottsági elnök vagyok, szóval nem unatkozom. Ilyen elfoglaltságok mellett az ember tényleg mondhatja azt, hogy az Életműdíj után is van élet. Olyasféle helyzet ez, mintha az atléta elindulna az 1500 méteres versenyszámon, és már a 800-nál kapná a díjat. Legalábbis remélem, hogy van még, lesz még teljesíteni valóm.

– Meglepetésként ért a díj híre?

– Igen. Egy nem is említett másik szereplésre, a KZST Lyukasóra rendezvényére mentem, amikor hívtak telefonon, a kisvárdai fesztivál igazgatója, Nyakó Béla közölte, hogy kitüntetnek. Az utóbbi időben nem is jártam Kisvárdára, az egyetemistákkal sem, illetve a Körtánccal voltam két évvel ezelőtt, de valahogy szinte meg is feledkeztem arról, hogy az esemény éppen zajlóban van.

– Különben is az ilyen színházi szemléken, mint a kisvárdai, ritkán szokták a rendezőket honorálni életműdíjjal.

– Igen, itt rendező mintha még nem is kapott volna ilyen elismerést. Most kettőnket ért ez a megtiszteltetés egy felvidéki színésszel, a kassai Pólos Árpáddal, akivel a kisvárdai fesztivál történetének több mint húsz éve során többször találkoztunk. De általában tényleg színészek szokták kapni. Soha nem felejtem szegény Zsoldos Árpádot, a kiváló sepsiszentgyörgyi színészt, aki, amikor találkoztunk a kitüntetése után és gratuláltam neki, a rá jellemző gunyoros stílusban lelkendezett: Levente, én sohasem tudtam eddig, hogy nekem életművem van!

– Egyébként ebben az életműdíjban az is benne van, amit évtizedeken át itt a művészeti egyetemen, a korábbi főiskolán tanárként tettél.

– Igen, a díj indoklásában ez is benne van. Művészeti és pedagógiai munkámat egyaránt figyelembe vették. Ez az én esetemben nem is választható szét, azt hiszem. Rendezőként mindig egy kicsit pedagógus is voltam, pedagógusként meg egy kicsit rendező. Magamban sem tudom meghatározni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

– Mégis, ha választanod kellene, melyik a kedvesebb számodra?

– A tanári munka az, ami számomra igazán kedves. Alapvetően tanárember vagyok. De a rendezés is kedvemre való, néha nagy örömöt, elégtételt jelent.

– Annál is inkább, mivel a színházi feladataid során gyakran a volt tanítványaiddal dolgoztál együtt.

– Igen, néha meg is vádoltak azzal, hogy inkább a volt tanítványaimat osztom ki olyan szerepekre, amelyekre talán lett volna más alkalmasabb az illető társulatban. Nem hiszem, hogy ez így lenne, de a tanítványok iránti hűség tényleg dolgozik a tanáremberben. Nyomon is követem a volt tanítványaim pályáját, akár Váradon, akár Szatmáron, Szentgyörgyön vagy itt is. Azt a meggyőződést is igyekeztem beléjük táplálni, hogy az iskola, a tanulás nem ér véget a diploma megszerzésével. Az a baj, s ezt a nagy szaktekintély, Andrei Şerban rendező is elmondta egyszer egy workshopon, hogy miközben más művészeti ágakban, például a zenében egy művész hetvenévesen is napi öt-hat órát gyakorol, mielőtt koncerten eljátszaná a versenydarabot, sok színész úgy véli, hogy miután elvégezte a főiskolai éveket, már nem kell foglalkoznia a szakma alapjaival, csak jönnek majd a szerepek, azokat meg eljátssza. A szakmai karbantartás, az önképzés, önnevelés, továbbképzés azonban a színészeknél is nélkülözhetetlen. Ezt a szakma igazi nagyjai jól tudják. Olyan amerikai világsztárok, mint Robert de Niro vagy Al Pacino például ötven-hatvan-hetvenévesen is elmennek nyáron egy-egy ilyen workshopra, továbbképzésre, az ismeretek felfrissítésére a Strasberg-iskolába, ez ott egy bevett dolog. Nálunk meg néhol olyan furcsán néztek rám, amikor hangsúlyoztam, hogy bizony még van mit tanulniuk.

– Úgy képzelem, hogy ez a bizonyos szakmai karbantartás az egyes előadásokra is értendő. Vagyis a rendező azt is nyomon követi, hogy az általa színre vitt produkció az idő teltével nehogy rossz irányba térjen el, nehogy minőségi veszteségek érjék.

– Ez nyilvánvaló. Ugyanakkor az előadás is fejlődik, alakul, a rendező is fejlődik. Én itthon majdnem minden előadásomat megnézem, csak akkor hiányzom, ha éppen el kell utaznom. Ugyanezt nem tehetem, ha máshol vendégként rendezek, de azokat a produkciókat is próbálom nyomon követni. És magamon tapasztaltam, hogy az évek során a rendező is alakul. Ő is fedez fel menet közben új dolgokat, esetleg később be is épülnek az újdonságok az előadásba. A színészek is hozhatnak új elemeket. Egy előadás soha nem úgy lezárt, mint mondjuk egy zenei partitúra, a színpadi produkció képlékenysége, és ebben a színész, a rendező, a közönség egyaránt szerepet játszik. Én ezt nagyon szeretem.

– A változás tapasztalatait aztán fel lehet használni más rendezésben is?

– Más rendezésben is, de van úgy is, hogy egy bizonyos darabot az ember időközönként megint megrendez. Így voltam például a Káin és Ábellel, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemmel. Az eltelt idő és a tapasztalat lényeges újításokat hozott az előadásba. Vagy ott volt például a Körtánc, ami abszolút nem hasonlított arra, amit azelőtt tizenöt évvel rendeztem. Ha valaki nem ismeri a művet, nem biztos, hogy tudja, ugyanaz a darab került színpadra a két előadáson.

– Előfordul, hogy egy sikeres előadás nyomán a rendezőt felkérik, rendezze meg a darabot máshol is. Ragaszkodhat az eredeti elképzeléséhez, de lehet, hogy valami mással akar előrukkolni. Ilyen esetekben te miképpen viszonyulsz a feladathoz?

– Az ilyesmi a felkéréstől is függ. Tudok olyat például, hogy a debreceni rendezőnek, Pinczés Istvánnak, aki itt a Légy jó mindhalálig musicalváltozatát rendezte, van egy licenc-megállapodása, amely szerint ezt az előadást ugyanúgy kell megrendeznie mindenütt. Tompa Gábort is kérték, hogy A kopasz énekesnőt talán Japánban pontosan úgy rendezze meg, mint Kolozsváron, mert ők az előadás koncepcióját vették meg. Ha nincs ilyen elvárás, akkor a rendező a saját belátása szerint cselekszik. Én változtatni szeretek. Az I. Erzsébet a legjobb példa erre. Háromszor rendeztem meg, Kolozsváron, Vásárhelyen a főiskolán és Nagyváradon is. És egyáltalán nem hasonlít egymásra a három előadás. Más társadalmi kontextusban, más művészi képpel jelentek meg. Itt erős pedagógiai célzatú volt, Kolozsváron expresszionista vonulatban kiteljesedő színházi nyelvvel fogalmaztam meg, Váradon meg, ahol szétszakadóban volt a társulat, igyekeztem erős csoporthangulatra építeni az előadást. Nyilván a szereplők is meghatározzák a produkciót, mert nem mindegy, hogy Csiky András, Csapó György vagy Kardos Máriusz játssza a szerepet, a színészi habitus, egyéniség sok mindent befolyásolhat. Vagy éppen így Erzsébet figurája is más és más lehet, ha Kakuts Ágnes, Adorjáni Zsuzsa vagy Fábián Enikő alakítja.

– Ilyen fontos, sajátos színházi kérdésekről még hosszasan beszélgethetnénk. De azt is el tudom képzelni, hogy mindezekről könyvbe foglalható mondandód is lehet. Mi vár rád a következő hónapokban, években? Megtervezted már? Az elején egy közelgő rendezői feladatról volt szó.

– Cadariu Gabi, az Ariel igazgatója kért fel rendezni. Korábban is szorgalmazta az együttműködést. Én nem kimondottan bábelőadásra gondolok, hanem az animációs és az élő színészi megoldások összekapcsolására. Inkább ifjúsági előadás lesz, ami hiányzik, nekem pedig kedvencem Karinthynak Az emberke tragédiája című paródiája. Azt már rendeztem 1972-ben az egyetemi színjátszó csoporttal is, és egy nagyon érdekes, szívem szerint való munka lesz. Amint végleg elkészül az Ariel új, modern székháza, belevágunk. Addig a díszlettervezővel, zeneszerzővel dolgozunk az előkészületeken.

– És az írás?

– Több munka is van a tarsolyomban. Elkezdtem egy könyvet, nyolcvan oldal már megvan belőle. Azt szeretném befejezni. A színházi kánonteremtésről szól, illetve annak parancsuralmi, kikényszerített folyamatáról, amit a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben éltünk meg. Ennek persze az emberi vetületeit szeretném kidomborítani, nyilván személyes jelleggel. Tehát részben tudományos indíttatású munka, de valószínűleg esszévé, regénnyé alakul. Szeretném részletesen megírni az annyit emlegetett egyetemi színjátszó alakulat, a Majom csoport negyedszázados történetét. Dióhéjváltozat formájában már benne van a beszélgetőkönyvemben. Körkérdésben a volt csoporttagokat is megszólaltatnám, akikből többen szétszórodtak a világban, de néhányan itthon is maradtak. Elképesztően gazdag a névsor. És még valami: a hatvanas években, hetvenesek elején már volt egy kötetnyi rövidprózám, és Kemény János, akit irodalmi mentoromnak tekinthettem, biztatott, hogy próbáljuk kiadni. Valahogy nem jött össze, de most újra elővettem, és úgy tűnik, a novellák kiállták az idő próbáját. Talán olyan címmel adnám ki, hogy A hatvanas évek illata. Persze valamennyit még dolgozgatnom kell rajtuk.

– Hát mindehhez jó egészséget és további nagy teherbírást kívánok!

– Köszönöm. Szükség lesz mindkettőre.