Ellentmondásos ez a cím első nekifutásra. Viszont hozzá kell tennünk, hogy minden automata szerkezetnek van alkotója, aki a tudását tárgyakban rögzítve kápráztatja el a csodákra fogékony embereket. Az önműködő – automata – szerkezetek története visszanyúlik az ókorba. Ez az évezredeket átölelő história az 1100-as években, az iszlám fénykorában már megmutatkozott zenélő önműködő szerkezetek formájában, majd rövidebb fáziskéséssel a középkori keresztény világban is megjelent.
Érdekes módon a keresztény világ ezekben a szerkezetekben az idő múlásának változását követte nyomon, de csak később fedezte fel a nagy lehetőségeket, melyek ezekben a mechanizmusokban rejtőztek. Ismail Al-Jazari már az 1100-as években rendkívülinek számító önműködő szerkezettel ajándékozta meg urát. Ez a mechanikus szerkezet és az Európába szép csendesen beszállingózó (addig eretnekként tiltott) orgona találkozása újabb kreatív alkotói megnyilvánulásokkal gazdagodott. Sokan feltették maguknak a kérdést, hogy mi lenne, ha az óraszerkezetet hangszerrel kombinálnák.
Az óraszerkezetek is ebben az időszakban kezdtek el rohamosan fejlődni. Az időmérés egyre fontosabb tényezővé kezdett válni a hajózás és a csillagászat kötelékében. Valószínűleg arab hatásra a középkori keresztény világ is ráeszmélt a mechanikus szerkezetek fontosságára. Előbb az időmérés gépezetei kezdtek el terjedni, majd egyre több, ezekkel szoros kapcsolatban álló érdekes műszer látott napvilágot.
A XVI. században már Európában is fellángolt a mechanikus szerkezetek iránti rajongás. Többek között Augsburg volt az egyik olyan központ, ahol már nemcsak időmérő szerkezetekben gondolkodtak, hanem mindenféle, fogaskerekek és rugók által működtetett gépezetekben. A mechanikus órák ekkor már figyelemre méltó fejlődésnek indultak, a templomtornyokból leszállva beköltöztek az emberek zsebébe, lakásába, sőt mi több, pecsétgyűrűjébe. 1500 körül különös tyúk tojta az úgynevezett „nürnbergi tojásokat”: a zsebórák őseinek számító mechanikus szerkezetek már az úgynevezett „kanálbillegő” stabilizátort használták a pontosabb működés érdekében. Mivel a régi órák gyakran mutató nélkül, harangkondítással jelezték a idő múlását, néhány leleményes műszerész rájött, hogy ugyanez a szerkezet kisebb átalakításokkal nem csak egyetlen hangot képes megszólaltatni, hanem akár egy zeneművet is. Így az órakészítő mesterek egyúttal – főleg, ha volt rá érdeklődés – zenélő automata szerkezetekkel is foglalkoztak. Külön érdekesség, hogy 1764-ben már olyan csúcsminőségű mütyürgépezet jelent meg, melyet VIII. György angol király viselt pecsétgyűrűjében, és a lenyűgöző szerkezet képes volt hangjelzéssel (negyedütős szerkezettel) jelezni az időt.
Visszatérve Augsburgba, 1600 körül érdekes események zajlottak. A város messze földön híres volt óraművészeiről. A szabad birodalmi város ismert volt zenészeiről, arany- és ezüstöntő művészeiről, orgona- és más hangszergyártóiról. Nem csoda ez a hírnév, mert a híres Jakob Fugger, „a gazdag”, az 1500-as évek első felében megvásárolta a város egy részét (!), és kereskedelmi központtá tette. Ugyanakkor művészetpártoló is volt, és maga köré gyűjtött minden tudóst és művészt. Így történt, hogy 1585-ben Hans Leo Hassler is megjelent a városban.
Hans Leo Hasslerről érdekes módon csak azt jegyezték fel, hogy 1564. október 26-án keresztelték meg. Hassler zeneszerzőként és orgonistaként került be a zenetörténetbe, viszont nem elhanyagolható mechanikai tudása sem, melyet az óraszerkezetek és az orgonaépítés területén kamatoztatott.
Hans Leo Hassler 1585-ben lett az augsburgi Fugger család udvari orgonistája. Műszaki ismereteinek hála, hamar beilleszkedett a város műszerészi körébe, és Georg Heinlein, valamint Konrad Eisenburger társaságában 1600 körül egy vadonatúj önműködő zenélő masinát tervezett. A gépezetről keveset tudunk, viszont annyi adat fennmaradt, hogy a hármas összeveszett a kivitelezés során, és jogi huzavona lett a találmány vége. Hogy végül ki készítette el a magától zenélő gépet, nem tudjuk, viszont feljegyezték, hogy II. Rudolf császár, aki rajongott mindenféle technikai újdonságért, megvásárolta a mechanikus orgonát, sőt szabadalmat adott Hasslernek újabb gépek gyártására. Ugyanakkor sikerült azt is elérnie, hogy művei szerzői jogok oltalma alatt álljanak, vagyis tíz évig védettek voltak.
Tény, hogy Hans Leo Hassler a konfliktust követően 1600-ban elhagyta Augsburgot, és Ulm, valamint Prága érintésével Nürnbergben lett zeneigazgató és zeneszerző.
Hassler szerepe az önműködő orgona megépítésében az volt, hogy ő tervezte és készítette el azt a hengert, ami a hangok megszólaltatásáért volt felelős. Munkáját tanítványa, Samuel Bidermann kamatoztatta tovább, amikor megépítette az EBEN feliratú zenélő szerkezetet. Ez a hangszer három hengerrel három különböző zenét tudott megszólaltatni. Mindhárom henger Hassler műve volt, de közülük csak egy maradt fenn, a másik kettőt „átprogramozták”.
Egyéb forrásokból és későbbi rekonstrukcióból csak sejthetjük, hogy hogyan is nézett ki, valamint hogyan működött Hasslerék automata hangszere. 1625 körül építettek (szintén Augsburgban) egy zenélő órát spinéttel és orgonával kombinálva, melynek a zenét tartalmazó hengerét Hasslertől másolták a gép készítői. Ez a csodás óramű 16 sípot és ugyanennyi húrt tartalmazó kis orgonát és spinétet (miniatűr zongoraszerű hangszert) rejtett a faborítás alatt. A hengerből kiálló tüskék alkalmasak voltak a húrok és a sípok megszólaltatására. A műszer további érdekessége, hogy tetején különböző zenélő és táncoló bábuk szórakoztatják a nézőt. A remekmű Hassler tanítványa, Samuel Bidermann műhelyében készült, ezért gyanítható, hogy az alkotásban tovább élt a zeneszerző és orgonista elképzelése.
Ebben az időszakban majdhogynem divatosak voltak az automata szerkezetek. Van feljegyzés arról is, hogy egy bizonyos Thomas Dallam nevű ezermester I. Erzsébet angol királynő kérésére minő pompás és lenyűgöző miskulanciát gyártott a török szultán lekenyerezése érdekében. Dallam monstruma tizenhat láb, vagyis közel öt méter magas volt, és tudását illetően nagyjából Hasslerék tervezetét használhatta (hogy ki volt az első a tervezésben, azt ma már aligha dönthetjük el). Mindenesetre a megrendelt zenegéppel 1599. szeptember 25-én Dallam megérkezett a szultán elé. A hangszer a Topkapi palota ékessége és Mehmed szultán büszkesége lett. Mivel a hangszer nemcsak automata üzemmódban volt képes muzsikálni, hanem saját billentyűzettel is rendelkezett, elképesztő csoda volt a maga korában. Mehmed fia, a trónörökös I. Ahmed azonban bálványként tekintett a nyugati csali ajándékra, és 1603-as trónra kerülése után kidobatta az ördöngös masinát a palotából, megsemmisítve ezzel a technikai ritkaságot.
Hans Leo Hassler, a kiemelkedő reneszánsz zeneszerző és feltaláló 1612. június 8-án tüdőbajban halt meg Frankfurtban. Emlékét feledhetetlen kórusművei őrzik, de tartozunk neki azzal is, hogy ha egy zenélő szerkezetet látunk, képzeletben hajtsunk fejet előtte, mert ő egyike azon műszaki zseniknek, akik fokozatosan kifejlesztették ezeket a gépeket, és ezáltal hozzájárultak más tudományos fejlesztések tökéletesítéséhez is.
