Az átverés hazánk egyik virágzó iparága. Átverni – a demokrácia íratlan szabályai szerint – bárkit, bárhol, bármikor lehet. Az átveréshez mindenkinek joga van.
Az átverés hazánk egyik virágzó iparága. Átverni – a demokrácia íratlan szabályai szerint – bárkit, bárhol, bármikor lehet. Az átveréshez mindenkinek joga van. Úgy értem, mindenki átverhető, részesülhet a művelet gyönyöréből, áldásaiból és hasznából. Ezzel pedig megcáfoltatik az a cinikus és felháborító állítás, hogy más kárán tanul az okos ember. Nem. A demokrácia írott szabálykönyvében lefektetett és alkotmányban is rögzített joga az állampolgárnak, hogy a maga kárán tanuljon.
Ismertem például egykor egy fiatal, életerős embert, aki elhárította magától ezt a pompás lehetőséget, szülei bárhogyan erőltették, biztatták, kapacitálták, serkentették, premizálták, ösztönözték, minden egyetemet és főiskolát abbahagyott, hátat fordított a felsőbb tanulmányoknak. A gyakorlat, az élet vad sűrűje jobban érdekelte, hatalmasabban vonzotta. Midőn aggódó szülei megkérdezték tőle végül számos erőlködés, szidalom, nyomásgyakorlás után, miért nem akar tanulni a maga kárán és a szülei pénzén, azt felelte (válasza logikus volt és szikrázóan kiábrándító): „Hátha megunom menet közben, és rájövök, nem is akarok atomfizikus, patafizikus vagy diplomás fizimiskároló lenni, s akkor minek repesszek?!!” Ő tehát nem akart csalódni, nem akart kiábrándulni, nem akarta szüleit átverni, hogy mímeli a tanulást, sem az államot, hogy érdemtelenül venné fel az ösztöndíjat, sem a munkaadó(ka)t, hogy kényszerű, utált munkáért veszi át nem kis jövedelmét, sem a nyugdíjhivatalt, hogy soha hasznos és kellemes munkával nem töltött el egyetlen percet is negyvenéves dolgozói viszonya(i) között, alatt, közben. Így lett belőle szakács, maszkmester, tollseprűárus az Északi-sarkon, lesifotó-oktató a vakok intézetében.
De az adja meg a hitelét az effajta írásnak, ha az átverést a gyakorlatban is felmutathatjuk a közönségnek, és ezzel megjelenhet a jól megérdemelt mosoly a szájunk sarkában, ahogy a gyakorló geometrákén szokott, mindőn egy hosszabb és sikeres bizonyítási eljárás végpontján latinosan fölsóhajtanak: Quod erat demonstrandum! (Bebizo-nyíttatott).
Dísztelen, tömeges meghívót kaptunk családostul egy kéjzőművészeti bemutatóra. Vonzó volt, hogy a kiállítást vernyiszálja szóval, ollóval, tűvel és szalaggal, ígérték, maga Cseljabinszky Bódog, a hazai föstészet és grafoszobrászat művelője, városunk virtuál-realista félistene. Ott voltunk. Mi több, ott tipródtunk, tülekedtünk, hogy beférjünk a kisméretű kiállítóterembe. Cseljabinszky Bódog lángoló, lendületes mondatokkal magyarázott, a világegyetem lényegi referenciapontjainak összefüggésére hívta fel a nagyérdemű figyelmét, a mozgások paraszümbólikus nanotechni-kájáról magyarázott, a művész intellektuális alulfinanszírozottságáról téve tanúbizonyságot és hovatovább teljes érzéki tohuvabohut bocsátva reánk. Kéjeleghettünk a bölcseleti samponban.
Mondom, már nem fértünk be a galéria belsőbb szújárataiba, türelmesen vártuk, hogy odaléphessünk a felturbózott remekekhez. Végül félórás expozéjának végét Cs. B. hanglebocsátással jelezte. Megnyitotta a kiállítást és rámutatott a műre. Az üres falakra, melyeket régi szocialista légypiszkok tarkítottak, avagy még régebbi, az egykori forró hangulatú megyegyűlések fokosdobáló korteseinek kéznyomát hordozá a vakolat.
Át voltunk verve. Amúgy kurucosan. A sznobok és beavatottak, a labanclelkületű műértők kicsiny köre már pezsgőzött. Arról is lemaradtunk…
