Mottó: „A fény mindig utat mutat
annak, ki a mélyben kutat.”
Kedves Olvasók!
Idén október 23-tól november 22-ig tartózkodik a Nap a Skorpió jegyében. Bipoláris fizikai világunk mifelénk ez idő tájt szembesít azzal, hogy amikor elrendeltetik, a mulandóság csontkeze erélyes mozdulatokkal bekopogtat az ajtónkon. A szép ősz, a Mérleg tükre szilánkokra törik. Mintegy varázsütésre eltűnik a lombhullató fák szemet gyönyörködtető szépsége. A fagy metsző tőrével letarolja az erdő sárgás, barnás, vöröses ruháját, ottmarad csupaszon, védtelenül, kiszolgáltatva a jeges fuvallatoknak.
A Skorpió ember nem népszerű, de erre nincs is igazán igénye. A tűz és víz együttese, indulatgenerátor. A jégbe zárt tűz hideg börtönében a hétköznapi szemlélő számára észrevehetetlen. A föld sötét gyomrában rejtőző lávafolyam félelmetesen csordogál. Ha kitör, a környezetében mindent elpusztít. Az indulatokat könnyebb elfojtani, mint időben átalakítani, hasznosítani. Atombomba és atomerőmű. Háború vagy béke? Az utóbbi évtizedekben sohasem volt e kérdés aktuálisabb, mint most. A Skorpió, ha elfojt: önmaga ellen fordul. Ha kirobban, akkor a környezetét pusztítja. Ha megtanulja uralni a dühét, transzformálni az indulatait, akkor a legmagasabb lelki-szellemi tudás birtokába kerülhet. A tudás hatalom. A hatalom pedig az egót hatalmasra növelő, de ugyanakkor pusztulással fenyegető kísértés. Mert könnyebb elcsábulni, visszaélni vele, mint helyesen használni.
November 2-án van a halottak napja. Ilyenkor azokra emlékezünk, akik már eltávoztak az élők közül. Kisétálunk a temetőbe. Elhelyezzük a síron a virágot, mely az élet mulandó örömének, a szépségnek és ragaszkodásnak is a szimbóluma. Gyertyát gyújtunk. Magasztos és mély jelentéssel bír, mert tulajdonképpen a gyertya mi magunk vagyunk. Véges életünk lobog, mint a gyertyaláng, és fogy, mit az olvadó viasz. A temető fényes. Gyertyafények ezrei kapaszkodnak össze a halál szent ünnepén. A sírköveken nevek, gravírozott évszámok, melyek jelzik a kezdet és vég ősi misztériumának időpontját. A nevek mellett valaha volt rangok, címek láthatók. Hajdanvolt házastársak, nagyszülők, szülők, gyermekek. Aggastyánok, középkorú férfiak és nők, fiatalok, csecsemők. Éltek boldogan vagy boldogtalanul, amíg meg nem haltak. Sorsok, küzdelmes vagy mihaszna életek, elpazarolt vagy sikeres évek, pénz, csillogás, betegség, nyomorúság, szegénység, jóság és rosszaság, szerelem, csalódás, veszteség. Minden egy helyen eltemetve, elfeledve vagy emlékeinkben tovább élve.
A halál az ismeretlentől való belső félelmünk. Tulajdonképpen egy illúzió, aminek az lehet az alapja, hogy azt hisszük, van valami végleges az örökösen változó és átalakuló kozmikus rendben. Mikrokozmoszunk energiarezgések cikázó színtere. A teremtés pillanatának lenyomata bennünk él. Halhatatlanságra ítéltettünk, persze nem a primitív materialista értelemben. Ezzel meg is válaszoltuk azt a minden épeszű ember által feltett reménykedő kérdést, hogy „van-e élet a halál után?” A halál egy ajtó, amin kilépsz az életből. E világból. Hová? Hát a túlvilágra. Latinul, az orvosok titkos nyelvén azt mondják: exitált. Magyarul: kiment. Tudjuk azt is, hogy minden kijárat valahova bejárat. A halál a valódi demokrácia. Semmit sem vihetünk magunkkal a földi javainkból. A testünket, a ruhánkat is itthagyjuk. A magasabb világokban nincs rá szükségünk.
Amikor a temetőben sétálunk, olyan, mintha visszautaznánk az időben. Történeteket idézünk emlékezetünk kútjából. Mosoly vagy szomorúság deríti vagy árnyékolja tekintetünket. De jó lenne még utoljára megölelni, megcsókolni, elbúcsúzni vagy netán bocsánatot kérni tőle! Elmondani neki azt, amit akkor képtelenek voltunk. De már késő. Későre jár. Sétáljunk haza, és engedjük el a múltat! Éljük a jelent, mert valójában más nincs is. Úgy éljünk minden nap, mintha az utolsó lenne! Mert minden eddigi tapasztalat szerint ez előbb-utóbb beteljesedik.
Vigyázzanak magukra és egymásra!
Véleményüket, gondolataikat megírhatják az asztros@yahoo.com címre.
