Aszú alkonyat

Tájainkon nem túl gyakori eseménynek lehettünk szem- és fültanúi mindannyian, akik ellátogattunk múlt hét péntek estéjén a G. Caféba: marosvásárhelyi, kortárs szerző gyűjteményes kötetének bemutatójára került sor a kávézó falai között.

Fotó: Szabó Róbert Csaba

Tájainkon nem túl gyakori eseménynek lehettünk szem- és fültanúi mindannyian, akik ellátogattunk múlt hét péntek estéjén a G. Caféba: marosvásárhelyi, kortárs szerző gyűjteményes kötetének bemutatójára került sor a kávézó falai között. Nagy Attila orvos és költő, a vásárhelyi művelődési és közművelődési élet ismert alakja nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját. És – mintegy bónuszként – e születésnapon jelent meg új, tizedik kötete is: az Aszú alkonyat lapjain a szerző kilenc, az elmúlt évtizedek során megjelent könyve közül hét kötet válogatott verseit olvashatják az érdeklődők. A Pallas-Akadémia könyvkiadó által, Sarány István szerkesztésében megjelentetett könyv nemcsak tartalmilag, hanem esztétikai szempontból is élmény: a gyönyörű kiadvány borítóját Kákonyi Csilla egyik festményének reprodukciója képezi.

A könyvet a szerző és szépszámú közönség jelenlétében, a 48. Látó Irodalmi Játékok színpadán folytatott beszélgetés keretében Kovács András Ferenc mutatta be. A kötet ismertetésekor, a KAF-nak adott válaszaiban Nagy Attila elmondta: az eddigi legszebb könyve borítójának kiválasztása korántsem a véletlen műve volt.

– Kákonyi Csilla egyik igen kedves festőművészem. A szóban forgó, Adagio című festményen egy vén kujon les két angyalkát a mélykék háttér előtt. Ez a tizedik kötetem, legtöbbjét te (KAF – a szerk.) szerkesztetted, a harmadik, Velence harangjai című könyv előtt még volt kettő, azok magánkiadásban, Lázok János szerkesztésében jelentek meg. Az Aszú alkonyat verseit időrendi sorrendben emeltem át a korábbi kötetekből, ez nem újdonság, ezt a módszert nem én találtam ki. Ami az írásigényt illeti, ezt láttam otthon. Apám írt verseket, és a te édesapád verseit is javította egykoron, a Bolyaiban. Aztán megmutattam az írásaimat Székely Jánosnak. Ledorongolt, de igyekeztem összeszedni magam. ’77-ben az Utunkban jelent meg az első versem. Székely János pedig három hónapig szidott, amíg megjelentetett tőlem valamit. De igaza volt. Majd az orvosi következett, amely nagyon sokat segített a versírásban. A költészet igen komoly szelep. Kiírod magadból a dolgokat, és ez vagy jól sikerül, vagy sem. Nem véletlen, hogy nagyon sok orvos akadt a költők, regényírók között. Ami a Moldvába való száműzetést illeti, harmadéves koromtól vissza akartak tartani, hogy Vásárhelyen maradjak, aztán Moldvába helyeztek körorvosnak, a családom a rendszer kritériumainak nem felelt meg. Körorvos voltam, mentős, nyolcévnyi vándorlás következett, amelyet megszenvedett a családom is. Ahhoz, hogy hazakerülhessek, olyan döntéseket kellett hoznom, amelyek következményeként kétszer tört derékbe a szakmai életem. De a hozzáállás, talpra állás szempontjából mindez mégiscsak segítségemre volt. E periódus a Râşca-versekben is nyomon követhető. Nappal dolgoztam, éjszaka írtam. Két könyv volt nálam: az Újtestamentum és Ady. Azzal szórakoztam, hogy találok-e Adyban újtestamentumi megfelelőket. Találtam. A költészet túlélni is segít.

Hogy melyik lenne az a három könyv és egy zenemű, amelyet magammal vinnék egy lakatlan szigetre? Hermész Triszmegisztosz egészen biztosan. Mellette pedig Shakespeare és Jékely. Gyönyörű versei vannak, tele nagyszerű megoldásokkal, úgy szemelgetem őket, mint egy-egy mazsolaszemet. Zeneművek közül pedig valami preklasszikusat, mondjuk Mozartot.

Sokat dolgozom, nemcsak a szépirodalmi, hanem a szakirodalmi munka is leköt. Angol, francia, német nyelvű szakkönyveket olvasok. Most is egy románra borzasztóan rosszul lefordított német nyelvű szakkönyv lektorálásán munkálkodom. Amikor Svájcban dolgoztam, akkor franciául, amikor az Egyesült Államokban, akkor angolul beszéltem. Verseket angolul és franciául olvasok, fordítani pedig franciából és románból fordítok. A Székelyföldben hamarosan megjelenik két, románból általam lefordított ciklus. Magyarból azonban nem fordítok idegen nyelvre, mert lehet, hogy megmaradna az a bensőségesség, ami az adott nyelvre jellemző, de elveszne a lényeg. A te verseidet például nem hiszem, hogy le lehetne fordítani.

– Amikor verset írsz, beugrik egy mondat, egy kép? Vannak dalszerű, egészen szabadon használt ritmikus és hosszú, nagy verseid. Ugyanakkor nagyon sok reflektáló versed van, A gazdátlan sorok című köteted például üzengetés az elődöknek, akik kortársaink az olvasásban. Ihlető forrása ez a költészetednek? Hogy jön a dallam, a tematika, hogy születnek meg a szerzeményeid? – kérdezte KAF.

– Az, hogy ki hogyan ír verset, elsősorban alkati dolog. A másik, igen fontos tényező, hogy meg kell tanulni verset írni. Nekem általában bekattan valami. Mindig van nálam egy notesz, ahova gyorsan leírom a sort, sorokat, majd hazamegyek és kidolgozom. Kézzel írok, a számítógép valahogy kilúgozza a lényeget, az írás élvezetét. Sokféle költőt kell olvasni, és ha az embernek sikerül megtalálnia a saját hangját, az nagyszerű érzés. Úgy vagyok vele, mint mindenki: ha olvasok egy jó költőt, előfordul, hogy megragad egy sor, amely megelőlegezi a saját versemet. De az is megtörténik, hogy az ember kidől. Érzi, hogy írni kellene, de nem jönnek a sorok. A jó költők verseinek olvasása átbillent ezen a holtponton. A zenei inspiráció is rengeteget számít. Sokszor írok verset zenére, gyakran többször végighallgatom ugyanazt, ameddig megérkezik a megfelelő szó. Barokk, blues- és rockzene, jó erős kávé, finom dohány, pipa. Mind segítségemre vannak a versírásban.

– Sok versben utazol, megörökíted a helyszíneket. Olaszország, Bogát, Gógán, Vadad: belakod a tájat, és az otthonosság belengi a verset, amelyből sokszor kivigyorogsz. A szemlélődés humora igen erősen van jelen.

– Minden helyszínt megírok, amely megfog. Vadadon, egy völgyben található a gyönyörű kis hétvégi házunk, kerttel, fügefával. Nemrégiben napi öt-hat verset írtam, három hét alatt negyvenöt vers született. Nem tudom, mi történik velem ott, de egymás után jönnek a sorok... De nagy élmény volt számomra Toscana, Siena, Capri szigete és Velence is. Genfben otthon éreztem magam, ott éltem, a csontvelő-átültetési osztályon dolgoztam. Többször volt alkalmam elhagyni az országot, mégsem telepedtem ki soha. És nem is fogok. De ahol – Marosvásárhelyen kívül – mégis élnék, az a francia Svájc. Maga az ott lévő szellem és szellemiség is szinte alkotásszámba megy – válaszolta KAF kérdéseire Nagy Attila az érdekes, nívós, jó hangulatú, felolvasásokkal gazdagított péntek esti könyvbemutatón.