Egy külön világ, amit szeretni kell

Asszony a volánnál

Finom vonásaival, szőke hajával első pillantásra olyan törékenynek látszik, hogy aki nem ismeri, nem feltételezné róla, hogy 40 tonnás tehergépkocsit vezet belföldön és Európa országútjain. A mezőbándi Szabó Márta Tünde jó ízléssel berendezett, elegáns lakásukban gondos feleség és édesanya, aki ottjártamkor ízletes almás süteménnyel kínál. A beszélgetés végén elárulja, hogy szabad estéin naplót ír életükről. 

– Mi volt az előzménye annak, hogy ezt a férfias szakmát választottad? Milyenek egy kamionvezető asszony munka- és pihenőnapjai? – ezekre a kérdésekre szeretnék választ kapni, amikor leülünk beszélgetni. Érdeklődésemre elmondja, hogy Mezőbándon nőtt fel, édesanyja háztartásbeli, édesapja teherautósofőr.

– Már kisgyermek koromban odaültem édesapám ölébe, aki később már hagyta, hogy vezessem a nagy kocsit, innen ered a szakma iránti érdeklődésem és szeretetem. Mezőbándon végeztem a középiskolát matematika-informatika szakon. Édesanyám biztatott, hogy tanuljak tovább, de nem vonzott a tanulás, jobban szerettem dolgozni, és hamar férjhez mentem. A párom, aki szintén bándi, kisgyermek kora óta gépkocsivezetőnek készült, sofőriskolát végzett, és már a katonaságnál is teherautót vezetett. Ő igazi szakképzett gépkocsivezető, de ma már elég, ha az ember érettségi után megszerzi a hajtási jogosítványt. Ezt követően a teherfuvarozásra, áruszállításra is jogosítvány szükséges, ez néhány hónapos tanfolyamot jelent, ami elméletből és gyakorlatból tett vizsgával végződik. 

– Mi volt az első munkahelyed? Megbíztak benned kezdettől fogva?

– Miután férjhez mentem, két fiunk született, és amikor már önállóak lettek, akkor döntöttem el, hogy én is kamionsofőr leszek, hogy a férjemet segítsem, mellette legyek. Korábban hetekig távol voltunk egymástól. Úgy éreztem, hogy közelebb hoz bennünket, ha vezetés közben is együtt vagyunk, és ráadásul azt a munkát végzem, amit szeretek. Idén ősszel volt kilenc éve annak, hogy belekezdtem. Marosvásárhely környéki vállalkozónál dolgozunk, és egymást váltva 40 tonnás kamiont vezetünk. A férjem első perctől kezdve megbízott bennem, én úgy érzem, hogy a főnökeink hasonlóképpen.

– Honnan hova és mit szállítotok?

– Élelmiszereken kívül mindent. Az utunk többnyire Marosvásárhely környékéről, Kolozs, Brassó megyéből indul. Ritkán messzebbről is. Külföldön leginkább Németországba szállítunk árut, azonkívül Belgiumba, Hollandiába, Csehországba, Lengyelországba, Magyarországra. 

– Ki rakja fel és rakja le az árut? 

– Legtöbbször a cégek alkalmazottai pakolják meg a kamiont, akiknek ez a feladatuk. A mi felelősségünk a biztonságos szállítás, hogy megfelelőképpen legyen rögzítve az áru, és ne mozdulhasson el, ne sérüljön meg az út során. Amikor többféle árut veszünk fel több helyről, arra kell ügyelni, hogy ne lépjük túl a megengedett súlyt. Minden alkalommal ki kell nyitni a ponyvát, leszedni a léceket, kibontani a kötést, megrakáskor pedig a fordítottját mi kell elvégezzük. Sajnos többször előfordult, hogy amíg pihentünk, négy-öt helyen végigvágták a ponyvát, hogy meglessék, mit szállítunk, és megsértették az árut, amit a megrendelő már nem tudott felhasználni. Ha útközben bármilyen kellemetlenség történik, értesítjük a főnökeinket.

– Az ilyen eseteket hogy lehet kivédeni?

– Nagyon figyelmesnek kell lenni. 

– Volt-e gondotok a migránsok miatt?

– 2015 előtt, egy alkalommal, amikor megérkeztünk Belgiumba a cég udvarára, ahova az árut szállítottuk, a férjem észrevette, hogy mozog a raktér, ahonnan körülbelül heten leszöktek, és mire a rendőrség jött, elszaladtak.

– Hogyan vezethettek váltásban?

– 21 óra a munkaidő programunk, amiben benne van a vezetés, rakodás, tankolás. Utána kötelező a kilencórás pihenés. 

– Nőként mekkora a teherbíróképességed? 

– Az igazság az, hogy én nagyon bírom a vezetést. (Kérdés, hogy meddig fogja bírni a szervezetem.) Még azokon a napokon is, amikor este útnak indulunk, reggel 5.40-kor kelek, a fiamnak meleg reggelit készítek, tízórait csomagolok, és elmegy munkába. Utána végzem a napi tennivalókat: bevásárolok, mosok, főzök, majd délután csomagolok, és este megyünk a munkába. Egy éve gyorsfuvart hordunk, amivel este kell elindulni, és másnap kora délutánra odaérni, mert a megszabott órában kell lerakni az árut. Általában én vezetek Vásárhelytől egészen a határig, ami négy, négy és fél óra, majd átveszi a férjem. Amikor lefekszem, a fáradtságtól úgy elalszom, hogy nem érzek, nem hallok semmit. Soha nincs szükségem feketekávéra, kólára, energiaitalokra. 

– Milyen márkájú kocsival jártok?

– Mercedesszel.

– Milyen érzés a többtonnás kocsit éjszaka vezetni? 

– Bár nagyon fárasztó, megszoktam, hogy jobban oda kell figyelni. Vezetni érzésből kell, ami idővel alakul ki. A kamion kormányánál tudni kell, hogy ha alacsonyabban van megpakolva a kocsi, könnyebben lehet kanyarodni vele, a magas rakomány nagyobb óvatosságot igényel, hogy ne billenjen a kocsi.   

– Volt-e balesetetek?

– Hála istennek nem. A férjem akárhányszor új autót kapott, mindig rendkívül féltette, mégis valahol megkarcolta, volt egy kis koccanás, de nagyobb baj nem történt. Büszkén mondhatom, hogy a kilenc év alatt én egy autót sem „ütöttem meg”. A kamion ablakából, mert magasan van, nagyon jó a kilátás, én azt is látom, amit a személyautók vezetői nem láthatnak, és a hirtelen fékezéseket el lehet kerülni. A férjemtől nagyon sok hasznos dolgot tanultam az elővigyázatos és gazdaságos vezetésről. 

Beszélgetés közben érkezik a nagyobbik gyermek, aki 23 éves, előzékeny kedves, szép szál fiú. A kisebbik 20 éves, és jelenleg Németországban dolgozik. 

– Kamiont vezetni egyik sem akar?

– Lehet, hogy azért nem, mert úgy nőttek fel, hogy az apjuk szinte csak vendég volt itthon. Akkoriban Temesváron dolgozott, ahol annyi volt a munka, hogy csak néha tudott hazajönni. A nagyobbik először kertészkedett, jelenleg víz-gáz szerelőként dolgozik. Jól keres, és biztos jövőt jelent a mestersége, de én azt szerettem volna, ha folytatja a tanulást. A kisebbik mondja néha, hogy ő leteszi a vizsgát nagyautóra, és elmegy vezetni, de a bátyja példáját követve, a líceum elvégzése után egy időre ő is Németországba ment dolgozni. Bár részben azért vállaltam munkát, hogy egyetemi tanulmányaik költségeit fedezzem, továbbtanulni egyikük sem akar. 

– De legalább megtanulnak németül.

– Sajnos nem fog rajtunk az idegen nyelv. 

– Külföldön hogyan lehet anélkül boldogulni? 

– Legtöbbször Németországba megyünk, ahol a férjam az alapdolgokat és a számokat, ami egy felrakáshoz, lerakáshoz szükséges, el tudja mondani németül. Ugyanezt a minimális szókincset én tudom angolul, de többet nem, pedig nyelvtanfolyamra is jártam. 

– Hogyan értekeztek, ha megállít a rendőr? 

– A külföldi kamionok vezetőihez a rendőrök általában angolul szólnak, kivéve a német rendfenntartókat. El tudják magyarázni, hogy miben tévedtünk, és kérik az autó, valamint a személyes iratainkat. Ha a rendőr ellenőrizte, és én szépen mosolyogva angolul megkérdem, hogy minden rendben van-e, a férjem szerint sokszor csak miattam ússzuk meg. Egyszer egy cseh rendőr hercegnőnek nevezett, és elnézte, hogy a megengedett 80 helyett hosszú ideig kilencvenes sebességgel vezettem. 

– Kell-e gyakran bírságot fizetni? 

– Az osztrákoknál van a legtöbb ellenőrzés. Ha veszélyes árut viszünk, messziről „kiszúrják” a kis narancssárga táblát, és nagyon részletesen ellenőrzik a rakományunkat. Ha akarnak, mindig találnak valami apróságot, ha mást nem, például azt, hogy az egyik autógumi egy kicsit el van kopva és hasonlókat. Kell legyen mindkettőnknek külön felszerelése egy nagy dobozban, amiben mindenünk benne van: szemvíz, kesztyű, gumicsizma, fólia stb., hogy cselekedni tudjunk, ha egy veszélyes áru szivárogni kezd. A teendőkről külön vizsgáznunk kellett, hogy veszélyes árut szállíthassunk. 

– Annyi ország útjait járva hogyan tájékozódtok?

– Általában a GPS-t (helymeghatározó rendszer) használjuk, de a férjem jól tájékozódik anélkül is, nagyon jól ismeri a német utakat. Én odamegyek, ahova a GPS visz. Egyszer egyedül jöttem haza Németországból, ami azt bizonyítja, hogy ha rászorulok, egyedül is meg tudom oldani. De mivel ebben nagyon jó a társam, ha együtt vagyunk, ezt a feladatot ráhagyom. Gyorshajtásért vannak nagy bírságok, és volt egy olyan decemberünk, hogy amit kétheti munkáért kaptam, bírságra fizettem az osztrákoknál. 

– Megéri tehergépkocsit vezetni? 

– Ez egy külön világ, amit szeretni kell. Van benne pénz, de hamar el is lehet veszíteni. Régen élénkebb volt az áruszállítás, többet dolgoztunk és kerestünk, de a járvány után kevesebb a fuvar. A főnökünk viszont nagyon megértő, a problémákat sikerül közösen megoldani. Amióta mindketten vezetünk, az a fontos, hogy minden hétvégére itthon legyünk. Látjuk a gyermekeinket, mosok, főzök, takarítok. Vasárnaponként pedig elmegyünk a templomba. Abból, amit kerestünk, sikerült felújítani a házat és az udvart. A férjem mindig hazahozta a fizetését, én nem költöttem semmiségekre, így be tudtuk osztani a keresetünket. 

– Hogyan szórakoztok? 

– Télen sízni, nyáron kirándulni, fürdőhelyekre járunk itthon és külföldre is. Nagy élmény volt, amikor a családdal meglátogattuk Kanadában a lánytestvéremet és az ott élő rokonokat. Itthon a családi barátokkal rendezvényekre megyünk, amelyeket mi szervezünk vagy támogatásában részt veszünk.

– Milyen álmaid, vágyaid vannak?

– Nincsenek nagy álmaim, a gyermekeink jövője a legfontosabb, hogy nekik segíthessek, amiben tudok. Mindig arra biztatom őket, hogy jobbak legyenek, többet valósítsanak meg, mint mi. Ami engem illet, szeretek motorozni, és ha jó az idő, néha megengedem magamnak. A motorbiciklin félreteszek mindent, mert kikapcsol, felszabadít, feltölt, pihenést jelent számomra. Vannak barátaink, akikkel elmegyünk hosszabb motoros túrákra  például a Transzfogarasra, a Transalpinára vagy Csíksomlyóra. Egyébként a házimunkának soha nincs vége. Amíg nem vezettem, az udvart is én rendeztem sziklakerttel, halastóval együtt. Most a fiúk is besegítenek füvet vágni, a tujákat megformázni. Bár a kinti munkákat jobban szeretem, ahogy férjhez jöttem, a családomért mindent megtettem. Amíg kicsik voltak a fiúk, kirándulni, cirkuszba, ahova csak lehetett, elvittem őket. Téli estéken társasoztunk, nyáron kint az udvaron tollaslabdáztunk. Sok a családi barátunk, akikkel bizonyos alkalomkor összejövünk. Ma este is kerti partira vagyunk meghíva.

2000 óta naplót vezetek. A napi dolgokat néhány mondatban leírom. Ez megnyugtat. Van úgy, hogy egy hétre visszamenőleg kell pótolnom, de megteszem. Ha beleolvasok a régi eseményekbe, nagyon érdekesnek találom. Olyan kicsi betűkkel írok, hogy a férjem és a fiaim is mondogatják, hogy mire megöregedek, nem fogom tudni kiolvasni a saját írásomat – árulja el a titkot nevetve Szabó Márta, és itt a hosszúra nyúlt beszélgetés végén meg is állunk.

Amikor kikísér, és búcsúzáskor visszanézek, lilába olvadó narancssárga láthatár előtt bontakozik ki a sötétségből egy érdekes, nem mindennapi asszony portréja.