Arcok őre

Fehér papírlapok csendjéből született arcok, szürkés tekintetek őrködtek a  ballonkabátos férfi asztalánál. Amolyan rögtönzött cégérként vonzották a rajzoló széke elé a városligeti tömegből kiszakadókat, akik a szemnek, fülnek, szájnak egyaránt ígéretes lakomán önmagukra voltak a leginkább kíváncsiak. Vége fele járt már a nap, amikor a középkorú alkotóval beszélgetni kezdtünk. Akkorra a modellek is elfogytak, így pár perc alatt megszakítás nélkül pereghetett le a történet.

– Désről jöttem, onnan származom. Fesztiválok idején a nyakamba veszem Erdélyt, Régenben és Szovátán is többször készítettem arcképeket. Egyébként rajztanár és szobrász vagyok – mutatkozott be Pusi László, akit elmondása szerint az 

„aranykorban” Vasile néven anyakönyveztek, a népi mesterségek művészének járó oklevélen is így szerepel a neve. 

– Nagyapám esztergályos volt,  fával dolgozott. Ő biztatott arra, hogy szobrász legyek. Tízéves koromban egy kiváló rajztanárhoz járattak, aki nem engedte, hogy képről másoljunk arcokat, és még a radír használatát is tiltotta. Bukarestben jártam egyetemre Ceauşescu idején, de aztán megszakítottam a tanulmányaimat. Fiatal voltam, más dolgok foglalkoztattak. Végül 1993-ban Kolozsváron szereztem diplomát. 

– Hol tanított?

– Désen, elemi osztályokban és felső tagozaton. Általános iskolás és művészetis tanítványaim is voltak.  Volt idő, amikor középiskolásokat is tanítottam, de mióta csak a művészeti líceumok tanrendjében szerepel a rajzóra, csak kisebbeket oktatok. Nálam soha senki nem kapott kilencest, csak tízest. Úgy éreztem, ez így van rendjén. 

– Most is tanít?

– A nyáron Németországban dolgoztam, így nem mentem versenyvizsgázni. Ez az év kimaradt.

–  Kint mivel foglalkozott?

– Nem a szakmában dolgoztam. Egy építkezési cégnél vállaltam munkát.

– A portréfestésre van kereslet?

– Van. Ma 15-en jöttek, tegnap kétszer ennyien. Erdélyben kevesen foglalkoznak ilyesmivel. Nem könnyű műfaj, csak az tudja jól művelni, akinek igazán van érzéke hozzá. Én hat perc alatt rajzolok le egy arcot. A kisgyermekekkel van nehezebb dolgom, mert nekik még nincsenek kialakulva az arcvonásaik. Soha nem vállalom, hogy fénykép után, telefonról örökítsek meg valakit. Karikatúrákat viszont szívesen készítek.

– Meg lehet élni ebből?

– Csak ebből nem. Szobrokat is készítek megrendelésre. De a legtöbb pénzt a sírkőfaragás, illetve a nyughelyek feliratainak az elkészítése hozza. Arra mindig van igény. 

Legszívesebben a szobrairól beszélt. Pintea vitézt és Bethlen Gábort is megmintázta már, most egy román fejedelem megörökítésén dolgozik – mondta, szavaiból csak úgy áradt a derű.  Aztán az asztalon heverő testdíszmodellekre irányította a figyelmemet.

– Lemosható tevoválásokat is készítek filctollal. A fiatalok nagyon szeretik az ilyesmit. Pár perc, és megvan.

Később a fiáról mesélt, aki örökölte művészi hajlamát, dizájn szakot végzett. Amikor indulni készültem, megköszönte a beszélgetést, érezhető volt, hogy igazán örömére szolgált. Fél óra múlva, mikor újra a ceruzarajzok környékén jártam, még mindig ott üldögélt a helyén. Nem telepedett rá a kimerült árusok közönye, a mindig éber alkotó nyugalmával várakozott.