Arcok a fényben

Színház (motoros) visszapillantó tükörben

Hogy mi köze van a motorozásnak a színházhoz? – kiderülhet mindazok számára, akik netán mindkettőt kedvelik, ahogyan a napokban napvilágot látott, színikritikai írásokat tartalmazó Arcok a fényből kötet szerzője, Kaáli Nagy Botond teszi. Szeretett, öreg Harley-Davidsonjával jár a művelődési eseményekre, amelyeken diszkréten, egy sarokba húzódva figyel, jegyzetel. Ezúttal szerzőként állt a nagyközönség elé. 

A kötet a Lector kiadó gondozásában jelent meg, a Kritika sorozat harmadik könyveként. Eddig szépirodalmi alkotásokról szóló recenziók, kritikák jelentek meg, ez a munka némiképpen új a kiadó asztalán. S talán a hazai színikritikai könyvek között is. A marosvásárhelyi színházi életet tükröző, hasonló írásokat tartalmazó kötet legutóbb 1996-ban jelent meg (Oláh Tibor: Thália vonzásában – Impress kiadó). A mostani könyv a Népújság munkatársa által 2003 és 2019 áprilisa (a kötet lezárásának dátuma) között látott színdarabok kritikáit tartalmazza, amelyek többek között a Népújságban, a Helikonban és A Hétben jelentek meg, és feltérképezi az említett időszakban a marosvásárhelyi színházi műhelyek (Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Yorick stúdió, Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza és Spectrum Színház) munkáját, továbbá néhány vendégszereplésről is szól. 

Az október 30-án este a Bernády Házban megtartott bemutatón a kiadó részéről Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, majd dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, a Művészeti Egyetem tanára beszélgetett a szerzővel. Kiderült, hogy a 62 előadás kritikája nem valamiféle koncepció, tudományos elgondolás szerint került a kötetbe, hanem „random”, véletlenszerűen, egyrészt amolyan „házi feladatként”, másrészt pedig a teatrológusi végzettséggel rendelkező szerző színházszeretetéből, amely Thália bűvöletében tartja. A néző (kevés kivétellel) sem valamiféle prekoncepció alapján jár színházba, hanem elsősorban szórakozni, kikapcsolódni akar, és néha bepillantani abba a görbe tükörbe, amelyet egy-egy előadásban eléjük állít az alkotógárda. A véletlenszerűség nem jelenti azt Kaáli Nagy Botondnál, hogy a könyvbe került kritikákért nem vállalt szakmai felelősséget, hiszen újságíróként a hitelességet tekinti alapmércének. A kritikai műfaj azonban szubjektív, vitaindító és viszonyítási alap olvasónak, nézőnek. És ez így van az Arcok a fényből című kötet írásaiban is. A szerző a beszélgetésen azt is elismerte, hogy gyakran írás közben dőlt el egy-egy kritika végkicsengése, pozitív vagy akár negatív végkifejlete, és bevallotta: tudja, hogy nem csak neki lehet igaza. Teatrológusként az egyetem a kezébe adta azokat az eszközöket, amelyek mentén elemzi a darabokat, anélkül, hogy kíváncsi lenne a próbafolyamatokra, a kulisszatitkokra, hiszen egy előadás előkészítésében a produktum, a végtermék a fontos, amely a néző elé kerül. És talán itt válaszolhatunk arra – a szerző szavaival –, hogy miért hasonlít a színházcsinálás a motorozáshoz és a hozzá fűződő szubkultúrához. Mert mindkettő egy hosszú, rögös út, csapatmunka, amelynek meghatározott célja van: szabadon szárnyalva elérni valahová, kiváltani érzéseket, gondolatokat, s aztán újabb célokat kitűzni… Talán. 

A kritikus munkája néha háládatlan feladat. Mert – nézzünk önmagunkba – ki az, aki jobban szereti a kritikát, mint a (talpnyaló) dicséretet? A bemutatón elhangzott beszélgetésen azt is elismerte a szerző, hogy kapott hideget és meleget is egy-egy írása megjelenését követően. Színikritikusi pályája elején többé-kevésbé viccesen még fenyegették is, de aztán beletörődtek, és volt, aki elismerte, hogy a papírra vetettek segítették abban, hogy javítson az alakításán. És ez így is van rendjén. 

A kötetben Kaáli Nagy Botond szépírói érzékét, vénáját is megcsillogtatja, hiszen sajátos nyelvezettel, hasonlatokkal, képtársítá- sokkal tűzdelte tele és vesézte ki a darabokat, s e fordulatok olvasmányosabbá teszik a kötetet a laikusok számára is, hiszen erőssége, egyik eszköze az intelligens, finom humor és az irónia. Kell ez is, hiszen enélkül csak frusztrált, önmagunkba záruló, önámító egyének lennénk. A kultúra, a színház sem önmagáért, az alkotókért, a szűk elitért van, hanem azért, hogy hozzánk, mindannyiunkhoz, kevésbé értőkhöz is szóljon, és ebben a kódfejtésben segít ez a kötet. Még akkor is, ha némelyik előadást nem látjuk többet, vagy akár filmvásznon, más társulatok feldolgozásában többször is megnéztük. Ungvári Zrínyi Ildikó szerint a kötet „figyelmes odahajlás a marosvásárhelyi színház felé”. Néha tükröt kell állítani a szakmának is, amolyan Kaáli Nagy Botond-osan.