Anna a művésznevem

Bemutatták Kincses Elemér legújabb regényét

Anna a művésznevem – nem szokványos címet választott Kincses Elemér legújabb regényének. De nem szokványos a regény cselekménye sem, holott olyan tematikát (is) érint, amely – sajnos – többezernyi áldozat számára ismerős világszerte. A méltán közismert marosvásárhelyi rendező, drámaíró, író, többkötetes szerző legutóbbi prózai alkotása egy erdélyi székely faluból származó, igen fiatal és intelligens lány – Anna – hol derűs, hol tragikus történetéről szól, akiből a sors folyama furcsa kanyarulatainak következményeként bécsi kurtizán lesz. 

A Mentor Könyvek Kiadó gondozásában, ifj. Király István szerkesztésében megjelentetett kötet bemutatójára kedd délután került sor a marosvásárhelyi Spectrum Színházban, ahol Kiss Éva Evelyn méltatta a kötetet és beszélgetett a szerzővel.

– Három évtizednyi munkakapcsolat, baráti viszony köt Kincses Elemérhez, aki határozottan megkért, hogy hagyjuk figyelmen kívül, hogy ma van a 75. születésnapja – mondta a méltató. – Megtisztelő, hogy ezúttal szerzői minőségben kért fel beszélgetőtársnak. A kultúra, az irodalom, az erdélyi létezés tekintetében értjük egymást, egy nyelvet beszélünk. A kötetre térve, én az olvasó irányából próbálok vizsgálódni. A regényt olvasva rájöttem, hogy ez a szöveg az én elmémre van rászabva, otthon érzem magam a világában, a teremtő erejű magyar nyelvében, az archaikus kifejezésektől a mai szlengig. Eligazodom benne, ismerősek a helyszínek, a helyzetek, a szereplők, az ízek, a színek, az illatok. Mert Kincses Elemér világa az én világom. A regény az olvasó számára élményekben dús, izgalommal teli, néhol szívszorító, máshol derűs pillanatokat jelent.

– A három évtizeddel ezelőtti infarktusod után az akkor kisbaba lányod jelentette számodra a túlélést. A bécsi kurtizánná avanzsált, Anna nevű hősnőhöz apaként vagy férfiként viszonyultál? – tette fel első kérdését Kiss Éva Evelyn.

– Vevőként viszonyultam volna, csak nem volt pénzem – válaszolta a szerző. – De a viccet félretéve, a regény megírása mögött egy igaz történet áll: egy bécsi éjjelen, hajnali egy óra után mindenhol bezártak már a kocsmák, és máshol már nem lehetett inni, csak a bordélyházak tájékán. Nem kellett nehéz testi munkát végezni, ha csak iszogattunk, az is rendben volt. A bordélyházat üzemeltető hölgy tudott magyarul, és ő hívta hozzánk a lányt: ekkor jött le „Anna a művésznevem”, akivel reggel 4 óráig beszélgettünk. Félelmetes, amiket elmondott: elrabolták a falujából, leitatták, bedrogozták, és volt egy hónap az életében, amire nem emlékszik. 

– A helyszínek között Anna gyerekkorának erdélyi helyszínei elevenednek meg, tele apró részletekkel, kulináris leírásokkal. A szülőföldhöz való kötődés bújik meg itt? Marosvásárhelyi vagy, mégis szociográfiai pontossággal ismered a falusi emberek hétköznapjait… 

– Harminc évvel ezelőtt, miután megrendeztem az Állítsátok meg Arturo Uit! – amit máig a karrierem egyik csúcsának vélek –, hívtak Magyarországra, Pécsre művészeti igazgatónak. Nem mentem el, és nem mennék el most sem. Engem így neveltek. 1975. május elsején Ferenczy István (a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház néhai színművésze – a szerk.) elvitt pisztrángászni, városi gyerekként akkor szerelmesedtem bele a természetbe. Körülbelül tizenkét pisztrángot csesztem el, Pista majdnem idegrohamot kapott. De a horgászást azóta is nagyszerű szenvedélynek tartom, ez egy külön kaszt. Ami a vidéki élet leírását illeti, a világon minden író három dolgot ír: amit átélt, amit hallott-olvasott, és amit megálmodott. Én falvakon keveset voltam, de irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik faluról jártak be. Ez a világ mindig vonzott engem, az Úri murit kétszer rendeztem meg. Nagyon imponál nekem a jobbik rész nyíltsága. A székelyekről sokan mondanak rosszat, nekem nem nagyon vannak negatív élményeim velük kapcsolatosan, pozitív annál több. Mindig nagyszerűen éreztem magam a nővéremék gyergyóalfalui otthonában. 

– A regényben több párbeszéd is van Istenről, a hitről. Vallásfilozófiai gondolatok szivárognak be a sorok közé. Keresed a hitedet?

– Nem keresem. Nem voltunk kimondottan templomos család, néha futva mentünk a Kistemplomba, hogy ne lássanak – ha minket megfogtak volna a templomban, édesapámat, aki a Tartományi Törvényszék utolsó magyar elnöke volt, kidobták volna az állásából. Ami az istenfélelmet illeti (ezzel kapcsolatosan idézett egy részletet a regényből a méltató – a szerk.), az ember nem szereti azt, amitől fél, sőt utálja azt. Akkor hogyan lehetnénk istenfélőek? Ezek számomra rendkívül izgalmas, alapvető kérdések. Egyszer két órán át beszélgettem egy teológushallgató hölggyel e tematika mentén. Érdekelnek a különböző hitek, és egyre kevesebb időm marad, ameddig megtudom az igazságot – de nem mondom, hogy megüzenem a választ. Én nem vagyok istenfélő, hiszen akkor hogyan lehetnék istenszerető? – válaszolt Kincses Elemér a számos anekdotával, történettel gazdagított, jó hangulatú könyvbemutató beszélgetés során, amelynek végén két részletet – egy szomorúbb és egy derűsebb hangvételűt – olvasott fel a kötetből Czikó Juliánna színművésznő.