Úgy tudtak egymás társaságában hallgatni, ahogy csak a tökéletesen összecsiszolódott párok képesek. Valósággal elmerültek a másik csendjében, és ez a mozdulatlan harmónia a környezetükben lévőket is megérintette, megnyugtatta. Sokat sétáltak, ha pedig úgy tartotta kedvük, autóbuszra ültek, és bejárták a várost. Az utóbbi években, mióta mindketten nyugdíjasok lettek, ez lett a legkedvesebb időtöltésük. Korábban a kertészkedés is az volt, de egy ideje mintha abba belefáradtak volna. Idén nyáron határozottan így érezték, főleg mivel első alkalommal nem volt kit felcsomagolni a nagy udvar ajándékaival, eltenni való eperrel, meggyel, barackkal.
– A koronavírus-járvány miatt szó sem lehetett arról, hogy a lányomék hazajöjjenek Németországból, és persze mi sem kerekedhettünk fel, bármennyire is szerettünk volna – magyarázta a haját apró, szürkésfehér csigákban viselő, derűs tekintetű asszony.
– Persze, mi amúgy sem voltunk soha nagy világjárók, Tündikém – nézett rá simogatón az alacsony, bajuszos ferfi. – Fiatal házasokként sem szórtuk a pénzt utazgatásra, itthon is jól elszórakoztunk. A nyolcvanas években, amikor még kicsi volt a gyerek, rendszeresen jártunk moziba – látott is annyi indiános filmet a kislányunk, hogy mást sem akart játszani a barátnőivel, mint ,,színes tollas háborúsat” –, és ha csak tehettük, a színházi előadásokat is mind megnéztük. Akkoriban külön rituáléja volt annak, ahogy egy ilyen alkalomra elkészültünk.
– Az én Józsikám például majdnem tíz percet fésülködött indulás előtt. Pedig már akkoriban sem volt túl sok haja – ölelte át mosolyával Tünde az idős kedvest. – Én közben sokadjára próbáltam megértetni a lányunkkal, miért nem cserélhetünk cipőt erre az egy estére. Még óvodás korában is az volt a mániája, hogy az én magas sarkúimban tipegjen a házban, és ha lehet, házon kívül is. Ez utóbbit persze nem engedhettük meg neki. Aztán, ahogy telt az idő, én is alászálltam a ,,magasságokból,” jobban éreztem magam egy kényelmes tornacipőben, ami a kinti munkához, ültetéshez, gyomláláshoz, öntözéshez is tökéletesen megfelel.
– A lányunkat is arra próbáltuk nevelni, hogy itthon találja meg a számításait – vette át újra a szót József. – De tudja milyenek a mostani fiatalok, jobb nekik minél messzebb az otthoni világtól. A mi ,,fiókánk ” is rögtön az egyetem után átrepült a határon. Először Magyarországon próbált szerencsét, utána következett Németország. Jól fizető állása van, és boldog párkapcsolatban él, panaszra így nincs okunk, csak persze hiányzik, főleg most, hogy lassan egy éve nem láttuk. Tavaly karácsonykor jöttek haza legutóbb a párjával, idén a járványhelyzet miatt nem merték megkockáztatni az utazást. Nemcsak a tiltások miatt maradtak odahaza, hanem azért is, mert közben a lányunk várandós lett, így még jobban vigyáznia kellett magára. Pár hónap múlva születik meg Isten segítségével az unokánk. A lányomnak ez az első gyermeke, és mivel már elmúlt negyvenéves, fokozottan elővigyázatosnak kell lennie.
– A virtuális térben azért szoktak találkozni? – kérdeztem, majd a házaspár elbizonytalanodását látva pontosítottam: – Az interneten látják, hallják egymást?
– Mi ilyesmivel nem foglalkozunk, nem értünk hozzá – szögezte le az idős férfi. – A lányomék legutóbb hoztak nekünk ajándékba egy táblagépet, de azóta is ott ül a nagyszobában, a fiókos szekrényben. Pedig a vejem lépésről lépésre elmagyarázta a használatát, még le is írta, mit kell tenni, hogy működjön, de minket valahogy nem izgatott ez a dolog. Telefonon tartjuk a kapcsolatot a lányomékkal, rendszeresen hívjuk őket, és ők is minket. Ez valahogy természetesebb.
– Én a levélírásról és az üdvözlőlapküldésről sem mondtam le, bármennyire is kiment divatból – szólalt meg újra Tünde. – Így, ünnep előtt ajándék- és könyvesboltokba cipelem magammal Józsefet, amíg meg nem találom az igazán személyre szóló képeslapot, mindig az alkalomhoz illőt. Igaz, mostanában egyre többet kell kutakodnom, de előbb-utóbb úgyis megvan, amit keresek. Nemcsak a lányoméknak, hanem távolabbi rokonoknak, volt kolléganőknek és pár közelebbi barátnőmnek is küldök így jókívánságot. Tudom, milyen rohanó világot élünk, és azt is, hogy az idősebb ismerőseim közül is sokan is elfoglaltak – van, aki unokázik, van, aki dolgozik, vagy éppen mindkét feladatnak eleget tesz –, így nem is várom el, hogy válaszoljanak. Tulajdonképpen elsősorban magamért küldöm a képeslapokat, mert jólesik a gondolat, hogy talán egy kicsit sikerül vele megszépíteni mások napját. A lányom erről mindig biztosít is, igaz, hogy csak telefonon, de én a hívásának is nagyon örülök.
– Gondolnak-e már az idei karácsonyra, tudják, hogyan töltik majd a szentestét? – kérdeztem, mielőtt elköszöntünk volna.
– Csendesebb lesz az ünnep így kettesben, de szép lesz – mondta József a rejtett tudást birtoklók bizonyosságával. – Istentiszteletre megyünk, aztán még sétálunk egyet a városban. A főtéri fenyőfa addigra biztosan fel lesz díszítve, azt is megnézzük. Pár napja az autóbuszból láttuk, még ünnepi ,,ruha” nélkül. Így is szép volt, talán még szebb is, mint azzal a sok cicomával. A sétából hazatérve megkóstoljuk Tündike utánozhatatlan töltött káposztáját, aztán meggyújtjuk a karácsonyfán a gyertyákat, és felköszöntjük egymást egy kis figyelmességgel. Hogy mivel, azt most nem árulhatom el, mert a feleségem szorgalmas újságolvasó – nevette el magát beszélgetőtársam, aztán játékosan megpaskolta Tünde kezét. Az idős asszony viszonozta a mozdulatot. Olyanoknak tűntek ebben a pillanatban, mint az életet végtelen őszinteséggel és tisztelettel tanulgató, szép, komoly gyermekek, akikhez minden körülmények között pontos időben érkezik majd meg az örömhírt hozó angyal.
