Az idő múlásával egyre gyakrabban látom magam előtt azt a magyarfenesi segédmunkás kisfiút, aki Kós Károly biztatására, és a falu tanítójának rábeszélésére, kopottas kabátban, édesapjával Kolozsvárra indult megkeresni Szolnay Sándor festőművész műtermét.
Az idő múlásával egyre gyakrabban látom magam előtt azt a magyarfenesi segédmunkás kisfiút, aki Kós Károly biztatására, és a falu tanítójának rábeszélésére, kopottas kabátban, édesapjával Kolozsvárra indult megkeresni Szolnay Sándor festőművész műtermét. Vajon mit érezhetett ez a fiú, akinek még kérges volt a tenyere az egész nyári kőművesmunkától, és akinek a lába csak alig-alig szokta a bakancsot?
Aztán elképzelem a pillanat döbbenetét, amikor apa és fia, hosszas keresgélés után, egy jómódú polgári lakás helyett homályos, agyagtól és olajfestéktől piszkos, kissé rendetlen padlástérben találta magát, a Minerva nyomda padlásán, ahol a Szolnay–Szervátiusz-féle festőiskola működött.
Ezt a balladás pillanatot azért idéztem föl, mert így indult el Balázs Péter festőművész életútja, aki a Kolozsvár melletti Magyarfenesen született 1919. május 28-án. A tehetséges gyermek rajzait Meskó Károly tanító mutatta meg Kós Károlynak, aki bátorította, majd később beajánlotta festőnövendéknek Szolnay Sándorhoz.
A mester javaslatára Szervátiusz Jenő 1935-ben beíratta a nagybányai festőiskolába, ahol először Krizsán János osztályába, majd két évet ahhoz a Ziffer Sándorhoz járt, akinek a keze alól már olyan tanítványok kerültek ki, mint Tasso Marchini, Brósz Irma, Mohy Sándor, Incze János, s aki mind művészileg, mind emberileg nagy hatással volt a fiatal festőnövendékre.
1939-ben egyik kiállítója volt a Barabás Miklós Céh fiataljai bemutatkozó kiállításának, majd 1940 telén, a második bécsi döntés után, sorkatonaként Marosvásárhelyre került. Itt a Kultúrpalotában működő Művészeti Múzeumban felkereste Bordi Andrást, aki felvette a városi festőiskolába, ahova – kivételes tehetségének köszönhetően – a katonai parancsnokság engedélyével két évig járhatott. Ebben az időben kötött barátságot a szobrász Izsák Mártonnal is.
Amikor 1942-ben visszatért Kolozsvárra, elsők között látogatta meg régi mesterét, Szolnay Sándort, aki ekkor már a sétatéri Korcsolyapavilon emeletén működtette festőiskoláját. A következő években, a háború végéig, itt festett és tökéletesítette tudását, de nagyon megviselte, hogy a kor fajgyűlölő eszméinek hatására nagybányai mestere, Ziffer Sándor munkáit zsidó származása miatt, sorra kizsűrizték a kiállításokról.
1946-tól Gáll Ernő felvette az Igazság napilaphoz, ahol a falu gondjairól írt és rajzolt. Az 1948-as népszámlálás idején főszerkesztője a moldvai csángó vidékre küldte, ahol a lelkes fiatalembert mélyen megdöbbentette az ott élő magyarok tragikus sorsa, amiről riportok egész sorában számolt be. Őszintén hitt a szegények társadalmi felemelkedésében, a baloldali értékekben, csak később, amikor több barátját, művészkollegáját ideológiai alapon kizsűrizték a kiállításokról és eltávolították oktatói állásukból, kezdte látni a rendszer politikai csapdáit. 1952-ben őt is letartóztatták, két és fél évet vizsgálati fogságban meg átnevelő táborokban töltött – bírói ítélet nélkül. Mint később elmondta, a térképészeti osztályon végzett katonai tevékenységéről, valamint a moldvai falvakban folytatott „rendszer- és nemzetellenes” működéséről faggatták.
Szabadulása után sokan kerülték, de két régi barátja, Kósa Huba Ferenc és Fülöp Antal Andor mellé álltak, biztatták, hogy kezdjen ismét festeni. Ion Irimescu segítségével visszakerült a Képzőművészek Szövetségébe is, majd az Utunk irodalmi hetilap illusztrátora lett. Sokszor hazalátogatott Magyarfenesre, özvegy édesanyját segítette, nyáron heteket töltött a szülői házban, festette a jellegzetes magyarfenesi tájat, a falut, a Csicsal-hegyet, a vörös agyagos partszakaszokat, az embereket. Gyönyörű csendéletein megjelentek a falusi bútorok, kerámiák, kalotaszegi szőttesek és varrottasok, az otthonában fellelhető tárgyak, réz- meg cserépedények. Szebbnél szebb tájképeinek fő ihletforrását Erdély bebarangolt vidékei, a Maros völgye meg a szász városok jelentették. A hetvenes-nyolcvanas években tucatnyi portréban meg portrékompozícióban örökítette meg korábbi mesterei és több kiváló erdélyi személyiség – közöttük Kós Károly, Szervátiusz Jenő, Szolnay Sándor, Balázs Ferenc, Szabó T. Attila – arcképét.
Balázs Péter festőművész saját bevallása szerint 35 évig állandó, jószomszédi viszonyban élt a műterme ablakán betekintő Szent Mihály-katedrális gótikus tornyával, amit különböző szögekből oly sokszor megfestett.
Egyszer, nem túl régen, amikor arra jártam, és felnéztem a büszke toronyra, úgy tűnt, mintha számonkérően tekintene a tetőablakra, és azt kérdezné tőlem, vajon hova is tűnt az ő hűséges szomszédja?
Hát igen, gondoltam, a tornyok nem tudhatják, hogy a festők is örökké élnek.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
