2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Annak idején az iskolában – jó régen volt már – valamelyik magyarórán az elavult szavak írásbeliségével foglalkoztunk. Nem magyarázták meg pontosan, mit hordoznak a szavak, milyen értelmet vagy történelmi miliőt sugallnak, mit is jelentenek pontosan, csupán ideológiai szempontból volt fontos a dolog. Szóval ezek a fogalmak, szavak elkorhadtak, divtjamúlttá lettek, mai (népi demkoratikus és szocialista) ember már nem használja őket (azokat) egyáltalán, csak ha az elmúlt sötét korszakot kívánja valamiért felidézni. Például az életrajzába be kell írnia, hogy apja uradalmi cseléd volt vagy kifutófiú Zumstein úr boltjában. Ámbátor akkor igen, ha íróként fel kell idéznie a tőkés-földesúri rendszer, esetleg még távolabbi idők történéseit, alakjait, intézményeit, uralmi alá- és fölérendelő viszonyait.

Olyan ez az elavulás, mintha valaki ma NDK-val illetné Németország keleti felét.

Ezzel is tudtunkra akarták adni, hogy az idők gyorsan (lassabban, de biztosan a fejlődés irányába mutatóan) múlnak, változnak, és ezzel együtt mi is változunk, az élet és a mindennapos szükséglet új szavakat, fogalmakat követel magának, amelyeket ki kellett találni, ráadásul magyar környezetben, a magyarul beszélők kedvéért még magyarítani is kellett. Több-kevesebb sikerrel, illetve gyakorlati alkalmazással, haszonnal vagy feledésbe küldve alkalmatlan voltáért. Például a telefont senki nem emlegeti távbeszélőkészülék szörnyszülöttként és formában, pláne manapság, amikor maga a telefon is elképzelhetetlen hosszúságú szó a fiatalabb, elképzelhetetlen hosszúságokig és ideig beszélő előfizetők körében, a jóval egyszerűbb teló vagy telcsi műalaknál.

Ma is birtokunkban vannak elavult szavak. Ne is tagadjuk, hogy emlékezünk reájuk, de fölösleges lenne megmagyarázni a nálunk ifjabbaknak, egyáltalán nem érdekli őket. Ha magyarázkodni kezdünk, akkor korrajzot is kell vázolnunk, meg mindenféle mellékjáratokba téved(het)ünk, fölösleges felvilágosítások homályosítják az információ értékét, belebonyolódunk, aztán a végén, ha nagyon belemerültünk, akkor a hallgatónk (unatkoztatottunk) ásítása ránt vissza a csupasz és rideg valóságba. 

Ezeket az ún. használatból kihullott szavakat a megváltozott viszonyok, életkori sajátosságok hozzák magukkal. Vagy a nyelvi szokások gyors iramú elidegenedésének, a kötelező felejtésnek köszönhetjük. Szóval sok minden számlájára írandó. Még az a szerencse, hogy ezt a számlát nem nyújtják be a fogyasztás végén, nem kell kiegyenlíteni, befizetni személyesen vagy online az állami vagy városi Szótárban. (Ez egy elképzelt, és nem biztos, hogy valaha is létrehívott hivatal lesz.)

Minthogy elméleti fejtegetéseim meglehetősen terjengeni kezdenek, jobbnak láttam ma reggel, ha mindjárt egyetlen egyszerű példával világítom meg fenti négy bekezdést (szakaszt). A minap jutott eszembe az a szó, hogy ’döci’. Méltóbb kifejezéssel az ’elvtársi összejövetel’. A szó olyan régi, hogy már csak a mai hetvenévesek és ezen felül volt fiatalok emlékezhetnek rá. Ha azt mondom, hogy ez ismerkedési lehetőséget takar, akkor bizony nem mondok teljesen igazat. Ez, kérem, egy fajta táncmulatság volt, ahol tilos volt a vadabb és nyugati kapitalista fertőből származó táncok (rock and roll, helyi használatban rokkendroll, boogie-woogie, twist de nem Olivér, hulahopp, sőt hullahopp formában is előfordul a szótárban) művelése, bemutatása, eljárása, az erre való biztatás tiltott volt, csak lassú, döcögős táncokat engedélyezett a szocialista tanári erkölcs. Innen a döci szó megfejtése. (Ha ugyanezt felnőttek művelték, akkor arra a degedés szót használták. Eléggé el nem ítéhető módon.) Persze a titokban becsempészett alkohol – volt, aki meg merte tenni – után többen is döcögősen vánszorogtak, battyogtak hazafelé. Az elvtársi összejövetel nem egyszerűen a zenéről és a táncról szólt. Volt előtte kis művészi műsor mozgósító ideologikus jelleggel, esetleg szavalatok, illedelmes hosszú ruha, volt tanári, igazgatói (diri) használati utasítás, intelemözön, tilalomlista. Na és persze felügyelet. Árgus szemek, intés, letiltás, kitiltás, kivezettetés, nyomozás azok után, akik párosával, ellenkező nemű partnerrel elbújtak a napközben szorgalmas munkával, éltanulókkal és szőrös feleltetésekkel kibélelt, valamely távoli osztályterembe egy kis csókolózás (smárolás) és tapizás reményében. A döcik velejárója volt a más iskolák, pláné ipari tanulók, tanoncok beszivárgása a belvárosi iskolák kétségtelenül előkelőbb, zártabb beléletébe egy ilyen elvtársi összejövetel alkalmával. A döcineknek legkésőbb esti tízig véget kellett vetni. Ha a beszivárgóknak sikerült észrevétlenül elvegyülniük a jó szagú verejtékezők sűrűjében, akkor ők is mulattak, de rendszerint, ha konfliktusba keveredtek az úri (elvtársi) fiúkkal egy kapósabb leányból kifolyólag, ekkor hangzott el a sziszegő felszólítás: „Gyere ki, te nyavalyás, mer’ eltöröm a szádat!”. És ez akkor halálosan alpárinak, sértőnek, provokatívnak hangzott.

A nagy verekedések inkább a munkásklubok szombat estéin zajlottak, amelyekről mi, belvárosi döcizők csak hallottunk vagy kárvallottait és hőseit csodálattal vegyes rettenettel bámultuk. 

Aztán a párt – mindennek kútfeje – lemondott az elvtársi összejövetelek forszírozásáról, vagy ami még egyszerűbb volt, többé nem szervezett ilyen formában ismerkedési esteket. Ugyanis maga az öntevékeny ifjúság választotta meg az ismerkedési formák mára már lassan elavuló formáját – a házibulit. Szolidabbaknak: a táncház. A többieknek a mindent elsöprő diszkók és tömegőrületek. Diszkó, fényorgona és fű. Felső határ a csillagos űrdöci.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató