Amerikai kampányfinanszírozás választások idején

A nagy pénzek uralják politikai rendszerünket – mondta sokadszorra a hét végén Bernie Sanders, az amerikai elnökválasztáson a demokraták egyik elnökjelölt-aspiránsa. Míg ő a pénz uralmától szeretné megszabadítani a választási kampányt, addig a republikánus Donald Trump a saját vagyonából finanszírozza kampánya egy részét. Mi a szabály?

Az amerikai modern kori választások históriájában 1971-ben hoztak először törvényt, amely megkövetelte a jelöltektől – akár elnökjelöltségre, akár képviselői vagy szenátori megbízatásra pályázóktól –, hogy a kampányra költött minden egyes dollárral elszámoljanak. Az 1974-ben, a Watergate-botrány után létrejött Szövetségi Választási Bizottság (FEC) aztán éppen azt kapta feladatául, hogy az 1971-es törvény betartásán őrködjék.

A politikusok részben saját pénzükből, részben kölcsönökből, részben pedig adományokból finanszírozzák kampányaikat.

Az amerikai gyakorlatban ismert az úgynevezett „kemény pénz” és az úgynevezett „puha pénz” fogalma: a „kemény pénz” a Szövetségi Választási Bizottságon keresztül, a törvény szabta keretek között „érkezik” a preferált politikus kampányára, és az összeg maximum 2700 dollár lehet, a „puha pénzt” viszont a sajtó szerint mindenféle más módokon, a Szövetségi Választási Bizottság megkerülésével, lényegében ellenőrizetlenül utalják a politikusoknak és a pártoknak, többnyire „pártépítés” címén. Ezért először 1978-ban, majd 1988-ban igyekezett az FEC szabályozni a „puha pénzeket”, ám eredménytelenül. A „puha pénzt” egyébként nevezik „sötét pénznek” is, és a szabályozására tett kísérletek sorban elbuktak. A kampányfinanszírozás reformjával az 1980-as éve eleje óta próbálkoznak a politikusok, sikertelenül. Közben a politikába óriási mennyiségű pénz folyik be. Kivált 2010 óta, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán lehetővé vált, hogy vállalatok, szakszervezetek és magánszemélyek (akár névtelenül is) a kampányfinanszírozás addigi keretein kívül – és felül – korlátok nélkül támogathassanak olyan szervezeteket, amelyek egy-egy politikus képviselte ügyben foglalnak állást, ezzel lényegében az adott politikus kampányát támogatva. Ezeket a szervezeteket politikai szuper-akcióbi-zottságoknak (super PAC-oknak) nevezik, hivatalosan függetlenek a pártok és a politikusok kampánystábjaitól, de – amint azt a Politico című lap a minap megjegyezte – valójában „vastagon” kiveszik részüket a kampányfinanszírozásból. Úgy adnak dollármilliós támogatásokat a politikusoknak – jelen esetben az elnökjelölt-aspiránsoknak –, hogy megkerülik a törvényt.

A szövetségi törvény megköveteli valamennyi elnökjelölt-aspiránstól, hogy a Szövetségi Választási Bizottságnál bejelentsen a kampányra kapott minden adományt. Igaz, az adatközlés nem vonatkozik a politikai szuper-akció-bizottságoknál landoló óriási summákra, de a rendszeresen beadott jelentések azért bepillantást engednek abba, hogy ki kit támogat és mennyivel. A szándékok pedig kikövetkeztethetőek.

A mostani előválasztási folyamatban kevés politikust ért annyi kritika amiatt, hogy honnan kap anyagi támogatást – és mekkorát –, mint Hillary Clintont, a Demokrata Párt elnökjelöltségére esélyes volt külügyminisztert. Vetélytársa, Bernie Sanders vermonti szenátor folyamatosan faggatja őt a Wall Streethez kötődő kapcsolatairól, s azt állítja, hogy ezek veszélyesek, megkérdőjelezik Clinton függetlenségét. A volt külügyminiszter januártól március közepéig 130 millió 443 ezer 637 dollárt gyűjtött a kampányára. Ez csak a választási bizottságnál bejelentett „kemény pénz” összege.

Nagy kritikusa, Bernie Sanders, 96 millió 311 ezer 423 dollárt gyűjtött be, az ő adományai „kisemberektől” érkeznek, húsz-harminc-ötven dolláros felajánlásokkal. Sanders egyébként nemcsak bírálja a nagyvállalati donorokat és a politikai szuper-akcióbizottságokat, hanem – a Huffington Post információi szerint – vissza is küldött adományt, amelyet történetesen az egyik gyógyszergyártó cég volt vezérigazgatója utalt át neki.

A republikánus elnökjelöltségért küzdő politikusok szintén nem kevés pénzt kapnak a politikai szuper-akcióbizottságokon keresztül. Igaz, arra a politikai elemzők is felfigyeltek, hogy a republikánus ügyek és politikusok nagy támogatói, köztük a milliárdos Koch fivérek, vagy a szintén milliárdos Sheldon Adelson kaszinómágnás eddig kivártak. Most, hogy szűkül az elnökjelöltségre pályázók tábora, a nagy donorok is mozdulnak. Többségük a republikánus elit támogatását élvező Ted Cruz texasi szenátor mögé áll be. Így például a The Washington Post című lap arról adott hírt, hogy a dél-karolinai előválasztások kudarca után, február végén, az elnökjelöltségért folytatott küzdelemből kiszállt volt floridai kormányzó, Jeb Bush kampányát támogató nagy energetikai cégek Cruz mellett tették le a voksukat, s Marco Rubio floridai szenátor korábbi támogatói szintén Cruzhoz húznak.

Donald Trump, a republikánusok pillanatnyilag vezető elnökjelölt-aspiránsa gyakran hangoztatja a kampányrendezvényein, hogy nincs szüksége külső anyagi támogatásra, eljut az elnökjelöltségig a saját vagyonából is. A húsvét előtti napokban azonban magát függetlennek mondó csoport alakult, kifejezetten azzal a céllal, hogy anyagi támogatókat szerezzen Trumpnak.