Álom helyett

Kincső cipőit senki lábbelijével nem lehet összetéveszteni. Jó nekünk – hirdeti a jobb lábra illő, narancssárga fűzős, orrán még egészen újak a sötétkék kariókabetűk. Szürke fűzős párján kerek mosoly. Ugyanez a vidámság tükröződik a tizenhárom éves, barna copfos lány szeméből, hirtelen érkezéséből és távozásaiból. Jó pár évvel idősebb barátainak minden találkozáskor a nyakukba szökik, meg-megöleli őket, de az idegenek előtt sem titkolja, hogy körülötte nincsenek védőfalak. Bárkit, bármit a védelmébe vesz, akit vagy amit magánál gyengébbnek érez. Láttam természetismeret-órára fogott gyíkkal a kezében, ugyanannál a lakótelepi bokornál engedte szabadon, ahol rabul ejtette, és láttam Bálint-nap környékén szívecskés lánccal a nyakában, amellyel saját magát lepte meg. Beszélgetésünk elején arra kért, szerepeljen Piszurként a történetben, úgy, ahogy az angoltanárnője szokta szólítani. Aztán mégis úgy döntött, felvállalja az igazi nevét, hátha a nagymamája ráismer, és örül majd neki.

 – Mire emlékszel a legjobban kiskorodból?

– Körülbelül hároméves voltam, amikor kiengedtek egyszer a tömbház elé. Mamám mondta, hogy ne mozduljak el a blokk elől, de én a sétányig merészkedtem. Nálam volt a kedvenc babám, egy babakocsiban tologattam. Jött valaki egy biciklivel, és véletlenül elütött. Elájultam. Egy néni vitt fel ölben a lakásunkba. Egyszer meg leestem az ágyból, és egy nagy, piros folt keletkezett a homlokomon. Kihívták a doktor bácsit, de nem akartam engedni, hogy megvizsgáljon, folyton csak azt kiabáltam neki, hogy engem nem kell meggyógyítani. 

– Mesélj egy kicsit a családodról.

– Szerencsére rendes családom van. Apukámmal jövök ki a legjobban, vele közös programokat is szervezünk, sétálni megyünk vagy rokonlátogatóba. Néha nem árulja el, hogy mi lesz az úti cél, olyankor mindig meglep valamivel, például vásárolni visz. Egyszer egy macis felsőt is kaptam tőle, igaz, azt már korábban kértem. A nagyszüleimmel, a 18 éves tesómmal és két papagájjal lakunk együtt. Ők is teljes jogú családtagok, egész nap őket hallgatjuk. Ha túlzásba viszik a koncertezést, rácsapunk egy kicsit egy bottal a kalitkájukra, attól elhallgatnak. Van valaki a családban – nem árulom el, hogy ki –, aki akkorát szokott csapni, hogy eltörik a bot.

– Sok barátod van?

– Hát..., nem is tudom. Nem kötök könnyen barátságot, de akit megszeretek, amellett kitartok. Kiskoromban összesen hat óvodába jártam, nem tudom, miért ilyen sokba, egyszerűen így alakult. Az utolsóban szerettem a legjobban. Ott ismerkedtem meg azzal a két lánnyal, akik most is barátnőim. De a haveri körömben sok fiú is van. 

– Mire emlékszel az első iskolai évekből?

– Semmire. Biztos nem volt egy túl kellemes időszakom, azért töröltem az ahhoz fűződő történéseket. Igazából csak a lakásomhoz közeli református templom tanácstermében töltött vallásórák, a bibliahetek meg a kirándulások maradtak meg bennem. Azokon az együttléteken mindig otthon éreztem magam, úgy lehettem önmagam, hogy közben senki sem szidott, kritizált, mint az iskolában. 

– Most a Művészeti Líceumba jársz. Ott milyen?

– Jobban tetszik, mint a korábbi iskolámban. Az új közösséget sem volt nehéz megszokni, mert két barátnőm is jött velem a régi osztályból. Szeretek rajzolni, főleg csendéletet, de mozgalmasabb jeleneteket is megörökítek, ha kell.

– Van-e valamilyen hobbid?

– A zenehallgatás. Mindenhol zenét hallgatok, otthon, az utcán, a suliban. Telefonon, laptopon, ami a kezem ügyében van. Az is a mottóm: ha nincs zene, nincs élet. Nem vagyok válogatós, minden műfajt szeretek, de a pörgősebb ritmusok közelebb állnak hozzám.

– Mit nem szeretsz csinálni?

– Takarítani. De időnként muszáj.

– Hogyan látod magad tíz év múlva?

– Sehogy, a sorsra bízom, hogy mi lesz. 

– De kívánságaid biztos vannak.

– Csak annyi, hogy legyek egészséges, menjen jól a munka, és felnőttként is szerető családban éljek. Álmodni viszont nem szoktam, sem nyitott, sem csukott szemmel.