Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Olvasom, hogy a lakosság elégedett az életszínvonallal. Nem az észak-amerikai vagy pláne a kanadai lakosokról van szó, nem is a szomáliai kalózok érzik úgy, hogy ha a Vörös-tengeren ennél jobban menne dolguk, az már isten (Allah) kísértése lenne.
Nem, ezt a hazai helyzetfelmérő biztosoknak jelentette ki írásban és szóban, faxon és e-mailen, táviratban a lakosság, továbbá keretes nyilatkozatban, graffitiben, falragaszokon és postaládába bedugdosott cetliken. Ők, a megkérdezett és meg nem kérdezett lakosok részaránya.
Ugyanis a lakossági hangulatfelmérést az éppen hatalmon levő uralom rendelte meg, vagyis a szocial-ponta kormányzat volt kíváncsi arra, hívei mennyire hisznek még a kormányzat csodatevésében, varázslataiban és gazdaságpolitikájában. Illetve arra volt kíváncsi, hogy a mintatömegként kezelt lakossági részhányados mennyire fegyelmezett, miként válaszol a kormányzat szuggesztív intésére. Maradéktalanul elégedett-e vagy vannak itt-ott még letartóztatandó, hajnalban válogatott durvaságok között bekísérendő és börtönből is makacsul fészbunkozó gócpontok.
Miként látható, a lakosság döntő többsége – értendő a megkérdezettek szűk, de annál lelkesebb és pártfüggő masszája – állítja, hogy jól van, köszöni a kormány érdeklődését. Nem is vár többet, csak ez maradjon úgy, ahogy van, amíg munkát nem vállal Olaszban vagy a brit szigeteken, és együtt örül a jámbor néppel Charlotte-Diana-Elisabeth hercegnő születésének. Feltehetőleg korábban ugyanígy virgonckodott, dobálta magasra csörgősipkáját, amikor a pontos gyerekek pont a világra jöttek.
Jobban él, ha az ősközösséget tekintjük összehasonlítási alapnak. Már nem lakik barlangban vagy földbe vájt kunyhóban, esetleg cölöpépítményekben, már maga is csiszolódott, csiszoltabb, mint a névadó kőkorszak fejlettebb második szakasza.
A rézkorszakot azért visszasírja, mert akkor annyi rezet lehetett szerezni, zabrálni, amennyit csak a bölények vontatta kicsi szekér elbír, és azt mind be lehetett adni a hulladékértékesítőhöz, anélkül, hogy eredetigazoló papírokat kértek volna. Sőt nem is kellettek papírok, mint ma mindenhez, még a gyökkintéshez is.
Egyebekben pazarul van, csak ne keltsék fel korán, hiszen már nincsenek gyárak és füstös termelőüzemek, ahová reggel hatkor kellett betámolyognia, retkes buszokból kiontva gyurmázott embertömegben. Ne keltsék fel pirkadatkor a maszkosok, akik a gyereket is felébresztik, mert tévedésből hozzá csengettek be lábbal és puskatussal. Összetévesztették a felette pöffeszkedő miniszterhelyettessel, aki eladta a felhőket krumplipürének egy holland milliomosnak kenőpénz ellenében, vagy a mellette kacsázó tengernaggyal, aki lopott konzervdobozokban adta el a nemzeti papírhajókat.
Ilyen egyöntetű közvélekedést, elégedett szuszogást, kéjes nyújtózást, amely ennyire jelét adja elégedettségének, utoljára a szocializmusnak nevezett világrendszer produkált a föld egyhatodán. Vagy a minden ízében egyoldalúan fejlett demokratikus népi koreai köztársaságban mérnek a telefonnal sem rendelkező, örök szobafogságra ítélt szociológusok.
Ezenkívül mindenki másnak vannak kívánságai, vágyai, törekedései. Mindenkinek vannak sérelmei és megoldhatatlan ügyei. Mindenki szeretne valamit, csak hát erre nem nyílik lehetősége, mert a fizetése – ha van állandó munkahelye – mikroszkóp alatt vizsgálható. De nem pofázik, mert kirúghatják. Kevesen vannak, akik a kérdőíven kívül is elégedettek. Rendszerint a társalmakat a hiányérzet hajtja előre. Már amelyik társadalom egyről a kettőre akar jutni.
A vágyakról jut eszünkbe az a közismert anekdota, mely szerint az akkor még ismeretlen színésznő főiskolás korában levelet kapott atyjától, aki azt írta: kedves leányom, ott vagy a nagyvárosban, diákként bizonyára naponta megfordulsz a fényes üzletek táján, tövében. Írd meg nekünk, mit kívánsz, s mi… postafordultával lebeszélünk róla.