Alkotótábor tizenegyedszer Borospatakán

A „nagy öregek” közül néhányan hiányoztak ugyan, valamivel kisebb létszámban népesítették be a művészek a Gyimesi Skanzen Panzió őszi alkotótáborát, mint az előző években, de a művésztelep 11. alkalommal is ugyanolyan gazdag, színvonalas és sokszínűségében is harmonikus tárlattal, hangulatos záróünnepséggel ért véget, mint az előzőek. A táj, a természet, a település, a Gyimes völgye emberei és a tábor házigazdái, a Szász család meg a telep fáradhatatlan személyzete idén is bőkezűen kínálta mindazt október 3. és 13. között, ami ihletően, ösztönzően hathat az alkotókra, és olyan légkört teremt, amellyel e szépségekben kifogyhatatlan, különleges hely képes magához vonzani az itt megfordultakat, a művésztábor meghívottjaiként jelen levő értékteremtőket. 

Akár Borospatakára és tágabb környezetére is vonatkoztathatnók Márai Sándor szavait, amelyeket marosvásárhelyi látogatása nyomán írt 1942-ben a Pesti Hírlapban: „Vásárhelynek lelke van, s ez a lélek sugárzik.” Itt is sugárzó lélek, a hagyományokban gyökerező helyi szellem, erőt és bizakodást adó, cselekvésre késztető légkör s a tehetséget önmaga meghaladására sarkalló hangulat ragadja magával a látogatót. Nem meglepő, hogy mindenik alkotó fokozott összpontosítással dolgozott, és azzal igyekezett felejthetetlenné tenni művésztelepi jelenlétét, amiben a legjobbat tudja kihozni magából látványban, üzenetben, érzelmi kisugárzásban. A kiállított mintegy félszáz mostani mű is ennek jegyében mutatott fel az eddigieknél is nagyobb műfaji változatosságot: festményt, szobrot, grafikát, textíliát, domborművet, tűzzománcot, fotóművészeti telitalálatot. A művésztelep egyik alapítója és művészeti mindenese, az örökmozgó Márton Árpád, immár egyedül véve vállára a tárlatrendezés terheit, olyan harmóniát teremtett e szemre, lélekre erőteljesen ható sokszínűségben, formagazdagságban, hogy a nézők csak ámultak, milyen egységesen kiegyensúlyozott a nagy rendezvénycsűr lenyűgöző galériává varázsolt valamennyi falrészlete. Ebben nyilván az alkotók otthonról hozott vagy a táborban szült munkáinak tematikai, tartalmi töltete, érzelmi, szellemi telítettsége, frissessége is a kezére játszott. A magyarság minden nagy törekvése, gondja, vágya, öröme hangot kapott valamilyen formában a felsorakoztatott műveken, szinte valamennyi történelmi kor jelképpé nemesülve jelentkezett a kiállításon. Persze úgy, ahogy ezt a különleges atmoszférájú gyimesi élményekkel feltöltődött festők, szobrászok, díszítőművészek, fotósok látták, láttatják. A csángó világ, a székelység ősi tradícióitól, népi kincseitől a mai emberpróbáló valóságig, föld és ég, álom és realitás összefonódásáig sok minden felfénylik a kiállított munkákon. 

Márton Árpád festőművész történelmi traumáinkból inspirálódott három mély tüzű pasztellje jelképhordozó, szívbe markoló triptichonná állt össze. A kiváló nyíregyházi mester, a grafikus Szepessy Béla nagyméretű linómetszete, a panoramikus hatású, sokalakos látomás, a Késői látogatók szintén lenyűgözi a szemlélőt. Bandi Kati textilművész székely jelképeket ötvöző, impozáns zászlaja úgy csüng a tágas csűrgaléria tetőgerendáinak magasából, akárha együtt nőtt, emelkedett volna a megannyi nagy eseményt megélt épülettel. A sepsiszentgyörgyi szobrász, Petrovits István büszke Fajdkakasa a faragott, finomra csiszolt kőrisfa szépségét is felmutatva mintha a bejárati ajtót őrizné. A fa, az erdő különben több változatban ihlette meg a művészeket. Csomortáni Gál László, aki először munkálkodott Borospatakán, a régi faházakból megmentett és festményalapanyaggá nemesített fenyődeszka erezete, sajátosságai ihlette formavilágot idéz meg az ősi csángó imádságok, ráolvasások sejtelmes univerzumát tárva a maiak elé. Nemsokára New Yorkban, Los Angelesben is bemutathatja tehetségét. A fiatal Szász István a környező erdőrengeteg titokzatosságát álmodta méretes dichtichonba. A nagyszebeni Orth István – a híres, legendás nagy személyiségeknek szentelt kompozíciósorozatát folytatva – ezúttal a csíksomlyói pápalátogatás felejthetetlen mozzanatát örökítette meg az Őszentsége, a zarándok című festményén. A tárlaton egyébként erőteljes a portretisztika is, nyilván mindenik alkotó a maga elképzelése, ábrázolásmódja, stílusa szerint rajzolta, formálta, mintázta meg a maga arcképeit. Kádár Tibor beszédes festői kompozícióba ágyazva, Bardócz Lajos, aki modellként is megjelenik a Kádár-képen, látomásos rajzokon testesítette meg Assisi Szent Ferencet, a sárkányölő Szent Györgyöt, de a Szűzanyát is. A budapesti Nagy Előd a tábor másik meghatározó egyéniségéről, az ezúttal hiányozni kénytelen Gaál Andrásról készített gyergyószárhegyi emlékeket felvillantó domborművet. Varga Edina is több portrét festett, ezek közül az Orth Istvánét állította ki. Oltárszerűen elrendezett kisebb méretű munkák is hosszasan marasztalják a nézőket. Ezek között megkapóan tündökölnek a gyimesi tájak lelkületét tükröző tűzzománcok, Vdovkina Anastasia és Egri András művei. És nem feledhetők a fotóművészet kitűnő képviselői, Ádám Gyula, Balási Csaba és Bálint Zsigmond sem. Persze a felsorolás alulírott szubjektivitását is visszatükrözi. Ajánlhatott volna más alkotásokat is az idei gazdag termésből, de hirtelenjében ezeket emelte előtérbe a tévedésre mindig hajlamos memória. Ez az írás amúgy is csak akkor állhatja meg a helyét igazán, ha képes egyeseket arra késztetni, hogy meglátogassák a Gyimesekben a borospataki rendezvénycsűrt. Higgyék el, nem fognak csalódni.