Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Néma József Attilák vagyunk egy ideje. Lehetünk erre büszkék vagy viselhetjük szemérmesen, kúrálhatjuk tettetett közönnyel libacomb után vágyakozó hétköznapjainkat, ez mit sem változtat – nem is olyan – új létformánkon. Azon a bizonytalanságokkal, sóvárgásokkal telített, József Attilá-s állapoton, amelytől senkiből sem lesz költőóriás, de a hétfőt a keddhez pöfögtető tehervonat füstjében mégis bárki magára ismer. Egy március végi népmustra szerint a romániai lakosságnak majdnem háromnegyede utazik ezekben a válságvagonokban – bizonyára szép számban magyarok is –, és kevesen reménykednek abban, hogy még az idén elérik a végállomást. Ezen az irreálisnak tűnő, füstös, ködös utazáson kellene idegenvezetőnek hívni, lelki társsá fogadni a költőt, és nemcsak egy nap, pár, költészetet ünneplő óra erejéig. Hangja – bármilyen mélységekből kússzon, kapaszkodjon is fel ránk – biztos, hogy megerősítene. Persze, a mostani pénz- és időtelenségben az efféle lélekedzés megengedhetetlen luxusnak számít. Pedig, ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen ingyen adatik. Mindenkinek kell legyen otthon egy könyvespolca, az a legszűkebb bérgarzonban is elfér, és azon a polcon ott kell rejtőzködniük József Attila összes vagy legalább válogatott verseinek. Rejtőzködniük, nem hivalkodniuk, mert azt, ami túlságosan szembeszökő, biztos, hogy nem kerüli el az önárverést végző, szellemi táplálékot könnyen – és érthető módon – testire cserélő tekintet. Szerencsés esetben nem ócskapiaci forgatagban köszöntünk el – ki tudja, mikor – attól, aki titkos, lelki albérlőként biztosíthatná napi jobblétünket. Sőt, a nálunk jóval fiatalabbakét is, a tizenévesekét, akiket könnyű lesajnálni és „funkcionális analfabéták” gyűjtőnévvel minősíteni, vagy a huszonévesekét, akik egyesek szerint kizárólag az „igénytelenség” jegyében képesek megnyilvánulni. Az „olvasom de nem értem”-tinik mellett ugyanis felsorakoznak a rangos irodalmi versenyek résztvevői, akiknek nem kényszer, hanem ékszer a nyelv, a huszonéves, harmincas, kiforrott alkotók – írók, költők, színészek, képzőművészek – pedig egyértelműen cáfolják a korosztályhoz könnyen oda pillanatragasztózható „igénytelen” jelzőt. Egy – nagyobb szellemi kitekintéssel bíró – ismerősöm szerint éppen annyi fiatal tehetség terem most is, mint húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt. Amíg ez így van, addig József Attilának is biztosítva van a kinti huzattól védett, belső lak. Nyugodtan rábízhatjuk, ő majd vigyáz a tisztaságra helyettünk is.