Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az igazán szép és igényes kivitelezésű könyveket először végiglapozza az ember, a tetszetős vagy különlegesebb képeknél elidőz, vissza-visszatér egyikre, másikra, ízlelgeti, amit felkínálnak, s csak azután mélyül bele az olvasásba. Így voltam a HMKK-könyvek sorozat újabb impozáns kötetével* is. Lenyűgözött a több mint százhatvan művészi reprodukció változatossága, a fotók révén kirajzolódó életmű gazdagsága, hagyományba ágyazott egyedi, érzékeny maisága, a sokműfajú alkotó látványteremtő, színes egyénisége. És meglepett, hogy Nagy Ödönnek, „akiért az Angyal szólt”, milyen sok kiváló alkotása nem került be a honi köztudatba, többek közt azért sem, mert nem itthon készültek. Műveinek és életeseményeinek hosszú listája különben már a kötet elején tudatosítja az olvasóban, mennyire markáns, öntörvényű képzőművészt veszítettünk el 2017. június 12-én. A Maros megyei Nagyercsén született, majd Szászrégenben felnövő, a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában, később a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán diplomát szerző festő, szobrász, keramikus, a grafikusként is jelentős művészpedagógus hatvanévesen hunyt el Csíkszeredában, ahol 1985-től dolgozott, és vált elismert, nagyra becsült, saját utat járó, vizuális mindenessé. A hirtelen és túl korán félbeszakadt életpálya még hosszasan folytatódhatott volna, a művész mindig tele volt ötletekkel, újító alkotói elképzelésekkel, de életműve így is kerek egész, sorolni is nehéz, mennyi maradandó köztéri munkát és más egyéni hangvételű és megoldású művet hagyott maga után. A csíki, székelyföldi képzőművészet fáradhatatlan krónikása, a mindenre és mindenkire odafigyelő, értékmentő publicista, több művészeti monográfia szerzője, Székedi Ferenc vállalta föl Nagy Ödön munkásságának, művészi és emberi sajátosságainak, szerteágazó alkotóművészetének a felmutatását.
A fotókkal, reprókkal gazdagon illusztrált szöveg a művész életeseményeihez, alkotói időszakaihoz, műfaji vonzalmaihoz, feladataihoz, helyszíneihez igazodó fejezetekre bontva teszi áttekinthetővé a sokrétű életművet. Mint a szerző vallja, „a könyv nem klasszikus életrajz, de nem is kizárólag művészettörténeti vagy műkritikusi fejtegetés, mint ahogyan nem is zsurnalizmus, noha mindhárom műfaj sajátosságai kisebb-nagyobb arányban megtalálhatók benne. Hanem a szerző szándékai szerint mindenekelőtt olyan olvasmány, amely az általa megélt, átélt kort is bemutatva közelebb hozza a művészt mindazokhoz, akik szerették, becsülték, tisztelték, vagy ezután szeretnének megismerkedni életével és munkásságával. Ugyanakkor olyan forrásmunka lehet az utókor számára, amelynek többszörösen ellenőrzött adataira támaszkodhatnak az elkövetkező évek szerzői, akik majd alaposabban, részletesebben, munkáról munkára felmérik és teljes jegyzékbe foglalják Nagy Ödön hagyatékát.” Alapos munkát végzett most is a monográfus. Csupán a Névmutató, amellyel az életismertetőt kiegészítette, 435 nevet tartalmaz. Számos helyet és az azokhoz kapcsolódó személyt, közösséget, intézményt, történést felidéz. A szülőfalu, Nagyercse a családot jelenti, Szászrégen a tehetsége felismerésének színhelye, és a művészeti irányulását meghatározó Baróthi Ádám városa, Marosvásárhely a művészeti középiskolát és annak kiváló tanári karát, alkotásra ösztönző diákközösségét jelentette. Kolozsvár elvezette az akadémiai modortól a saját látásmódig, Medgyes az üvegművesség titkaiba avatta be. Ezt követően telepedett le Csíkszeredában, ahol az akkori elnyomó rendszer ellenére nagyszerű alkotócsapat vette körül. Kezdetben kerámiával foglalkozott itt, de grafikázott is, marosfői alkotótábori szervezési feladattal is megbízták. Aztán következtek a kísérletezések évei, majd a rendszerváltás a maga fura szabadságával. Egy fél évre Kanadába ment, hazatérve már felszámolva találta a szövetkezeti állását. Ezután a művészeti oktatásban sikerült elmélyülnie. Még tanárkodott, amikor a szíve örökre leállt. Külön fejezet taglalja azt a periódust, amikor a kültéri szobrok vonzásában dolgozott Magyarországon, főleg Zala megyében, de azt is, amikor Erdélyben próbálta pótolni azt, ami ilyen vonatkozásban elmaradt. Aztán úgy érezte, a réz bűvöletének sem tud ellenállni. Otthon, Csíkban kapott ennek megfelelő feladatokat. A csíkszeredai Millenniumi templom angyalszobrai, majd újabb köztéri, monumentális alkotások tanúsítják sokoldalúságát. A kültérről a beltérre is kiterjed a figyelme, a szakrális művészet is megérinti. A nemzeti és az egyetemes értékek egyaránt izgatják. Mind több irányban teljesedik ki alkotóművészete. A pályarajznak ezt tükröző, befejező része a legterjedelmesebb fejezet. Gazdagon kirajzolódik az a művészi attitűd, amit Nagy Ödön temetésén Székedi ekképpen fogalmazott meg: „Soha nem akart ismételni, soha nem akart a közhelyek szintjén maradni. Nem létezett olyan téma a legkisebbektől a legnagyobbakig, amelyhez akár egyedül, akár társaival ne adta volna hozzá nem csupán a tehetség, hanem a gondolkodó, a mindig újat akaró alkotó és alkotás többletét. Így készült el több száz munkája, amelyeket kötelességünk számba venni, ahol pedig erre szükség van, a nevével megjelölni, és nem csupán a jelenre, hanem a jövőre szólóan is beépíteni abba az európai fogantatású, erdélyi szellemi-művészeti építménybe, amely nélküle aligha jöhetett volna létre.”
A társak említése azért is jó, mert emlékeztet arra, hogy Nagy Ödön népszerű, jó kapcsolatteremtő, barátságos ember volt, akinek jelenlétét mindenütt szívesen fogadták. Olyan helyeken is ott volt, ahol a csoportos megnyilatkozás volt a tét. Marosvásárhelyen a csíkszeredai Studio 9 művészcsoport tagjaival közösen állított ki többször is a Bernády Házban. És gyakran lehetett találkozni vele meg munkáival a különböző alkotótáborokban, Borospatakon többek között. Itt mondhatjuk el, hogy ez a kötet, illetve album azért is olyan szép, mivel a szerzőnek két kiváló alkotótársa is volt Botár László és Ádám Gyula személyében. A festőkolléga Botár a műmelléklet és a tördelés megvalósításában remekelt, a fotóművész Ádám Gyula pedig a reprodukciós anyag digitális feldolgozását oldotta meg legjobb tudása szerint.