Ajánló

Hamvas Béla a Scientia sacra című művében egy, az emberiség történetében valaha létezett korról beszél, amelyben még egységben volt az ember mindazzal, ami körülötte és benne létezett, nemcsak a természeti környezettel, amelyben élt, de a szellemvilággal is, amelyről tudott, amelyet érzékelt, és amellyel állandó kapcsolata volt. Ezt a kort aranykornak nevezte.

Józsa Nemes Irén festménye könyvborítón

Hamvas Béla a Scientia sacra című művében egy, az emberiség történetében valaha létezett korról beszél, amelyben még egységben volt az ember mindazzal, ami körülötte és benne létezett, nemcsak a természeti környezettel, amelyben élt, de a szellemvilággal is, amelyről tudott, amelyet érzékelt, és amellyel állandó kapcsolata volt. Ezt a kort aranykornak nevezte. Az aranykor időszámításunk előtt hatszáz év táján megszűnt. Ahogy ő fogalmazott: „a lét életté süllyedt”. A lét elveszett, ami maradt, csak az élet. Az ember korábbi egységtudatát fokozatosan elveszítette, azóta a személyes Én hatalmába vette, immár ő határozza meg a gondolatait, cselekedeteit, az Én nézőpontjából szemléli a világot. Nem szolgál többé, hanem rabol. Tevékenysége középpontjában azóta sem a természet virágzása áll, hanem az anyagi Én haszna.

Az ősidőkre vonatkozó tudása rohamosan elveszett. A tudatból az esett ki, ami a legfontosabb, „eltűnt az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni; és eltűnt az ösztön, amely a létet az életben meg tudja valósítani”. Csak homályos aranykoremlék maradt meg, honvágy, amely az élet egyre növekvő elvadulását kívánja ellensúlyozni.

Amilyen pontosan meghatározható az aranykor lezárulásának ideje, olyan pontosan észlelhető, hogy az aranykor homályos emlékének érzete is nagyjából véget ért. Nem is olyan régen. Tulajdonképpen a huszadik századdal fejeződött be, nagyszüleink, szüleink generációjával. Nekik még sejtésük volt róla, mindennapjaikban ott volt egy érzés, hogy talán másképpen kellene élni az életet, ők még szellemlényekkel viaskodtak, vagy próbáltak velük megférni, hozzájuk alkalmazkodni, az utánuk jövő nemzedékeknek viszont már sejtelmük sincs erről. S ha valamit mégis hallottak, egyetlen szóval intézik el, azt mondják: babona. Ezt mondtam én is, amikor nagyanyám lidérctörténeteit hallgattam az elmúlt évszázad hatvanas éveiben. Sokat olvasó gyermekként úgymond a „tudomány” várából lődöztem nagyanyám és lidércei felé az iróniába mártott nyilaimat. Akkor még nem sejtettem, hogy a történetei mélyén valami más is lehet, több is lehet, mint a nyughatatlan és önmagát szórakoztató vagy riogató elme játéka.

Józsa András könyve erről szól. Az aranykor emlékcafatjairól, amelyeket elődeink annyi generáción át próbáltak megőrizni és továbbadni. Amíg még volt kinek, amíg még volt fogadókészség rá. Az ő világlátásukról, amely lényegesen különbözik a mai kor emberének felfogásától.

Ha a tartalomjegyzékbe belepillantok, vagy néhány oldalnyit elolvasok, máris egy másik, egy rég letűnt korban érzem magam, amely egyszerre idegen, de ugyanakkor ismerős is. Ismeretlenül tévelygek, botladozok benne, de időnként úgy rémlik, mintha valaha jártam volna, éltem volna abban. Mert az égvilág, az életfa vagy égig érő fa régi ismerős, a tündérekkel, lidércekkel, boszorkányokkal, ördögökkel, garabonciásokkal is legalább nagyanyám révén találkoztam. De találkoztam a világról való másféle tudással is, mint amit az iskolában tanítottak.

Ezért szeretem ezt a könyvet, mert eszembe juttat valamit, amit talán mindig is tudtam, vagy csak éreztem, ami ott szunnyadt bennem is, hogy ami számunkra kiszabatott, más is lehet, és akár több is lehet, mint a végigküzdött élet.

Mindaz, amit Józsa András ebben a kicsi könyvben – szövegben, képben – összegyűjtött, régi közös tudásunknak néhány emlékfoszlánya, amit ő így próbál megmenteni a végső enyészettől.

*Elhangzott 2012. február 10-én Szovátán, a Mentor Kiadó könyvbemutató előadásán

 Molnos Ferenc