Ajándékdal a Temető utcába
2012-01-31 17:00:04
- Bölöni Domokos
A két portát vadnyugati típusú lengőajtó választotta csak el, esténként rendesen átjárt az öreg, külön karosszéke volt, letelepedett, és a menye elébe tette a pléhtálat a még gőzölgő főtt pityókával. Ezt majszolta este-reggel, s itta rá, hol a pálinkát, hol a teát, mikor mit adtak, volt úgy, hogy mind a kettőt, vegyítve. Hogy 2–1 legyen, a pálinka javára.
A két portát vadnyugati típusú lengőajtó választotta csak el, esténként rendesen átjárt az öreg, külön karosszéke volt, letelepedett, és a menye elébe tette a pléhtálat a még gőzölgő főtt pityókával. Ezt majszolta este-reggel, s itta rá, hol a pálinkát, hol a teát, mikor mit adtak, volt úgy, hogy mind a kettőt, vegyítve. Hogy 2–1 legyen, a pálinka javára.
Egy jeles estén piros celofánt illesztettek a képernyőre, úgy ízlelgették a szabadságot. De az öreg sokat látott már az életben, nézte a győzelem jelét mutogató forradalmárokat, az egyiket később is fölismerte piros pulóveréről, s jó északát helyett annyit mondott: nocsak.
Az unokája azokban a diadalittas napokban karjára biggyesztett trikolórral járt-kelt, vigyázták a láthatatlan terroristáktól a falut. Belépett valamiért az öreghez, az meg rámordult:
– Azt az izét, a csapatkapitányi rongyot, azt előbb hagyd kint. Akaszd fel. A tornác deszkájára.
Nehezen vették rá, hogy elmondja, éppen ilyet viseltek valakik egykor, és annak bizony nem lett jó a vége. Véresre verték az akkor még levente sorban lévő Papót is.
Hogy Nannyó is meghalt, s még pár jó emberét is kikísérték, ritkábban jött át, saját tévét vett magának, színeset. Ritkábban csapult a lengőajtó a porták között. Semmilyen munka nem fogta, a fahasogatáson kívül. Egész nap a Dunát nézte. Egyszer mégis átbüllögött, fő műsoridőben.
– Hallod-e, Györi – ült az unoka mögé, aki éppen új számítógépével szerencsétlenkedett. – Evvel a masinával kérhetnél nekem is egy nótát.
– Honnan, papó? – Honnan, honnan, hát a kévánságkosárból.
Aztán melyik legyen az a nóta? Az Akácos út? Vaj’ az, hogy Gyere Bodri kutyám, s kusti vissza nye? Vaj’ az, hogy Darumadár fenn a légben, s ha leesik, supp?
Gyűrött papirost vakart elő a zsebéből, odaadta. – Ezt itt, ne.
Tintaceruzával írott verstöredék, néhány sora meglehetősen olvasható: Kis csolnakom lebeg a Dunán, Ringatja tavaszi szél. Muzsika szól valahol Budán. Emlékszel, hogy szerettél?
Aztán már csak valami refrénszerűség: Ne látnék többé ibolyát, ne volna virágos a rét, Csak tavasz ne lenne sohasem, Én mindent felejtenék…
– Hát maga ezt ugyanbiza honnan bányászta elé? – hüledezett Györi. – Ilyen nótájuk ejsze hogy nincsen is ott, a dunásoknak…
– Ha nincs, megkeresik. Ügyesek azok, fiam.
Ezzel a dolog el is lett bütülve. Györi egyre-másra halogatta a dolgot, valójában: szégyellte, hogy az ő nagyapja ilyen mismás muzsikát kér, egy igazi szép népdal vagy ballada helyett. Az öreg sem hozta elő többé –, végül ő is elballagott azok után, akik előtte törték az utat az idő havában.
A bennvalót a házzal eladták, takarításkor gondosan csomagolt köteg kerül elő, benne vagy húsz levél, amiket életében írt az öreg, főleg a frontról, fiatal feleségének – Nannyónak.
Véletlenül kihull egy képes levelezőlap is. És majdnem hajszálra ugyanaz a szöveg rajta, amire az öreg emlékezett. „Csak tavasz ne jönne sohasem, Én mindent felejtenék… Rózsika, a Te csókos kis szeretőd”
Györiék ülnek a képernyő előtt, Noémi és József vezetik a műsort, és egyszer csak azt hallják, hogy „Idős Bálint Györgynek, a Temető utca 152 alá küldik a dalt, unokája, Györi és annak népes családja, Erdőpatakáról.”
És szól a nóta, hogy ne legyen tavasz sohasem –, és Györi hátranyúl, és köszönetképpen hirtelen nyakon siríti nagykamasz fiát, az immár tizenhét esztendős dédunokát –, aki persze tudott az öreg utolsó óhajáról, s ha későn is, de ezt az egészet ügyesen és nagy suttyomban levezényelte…
