Adósságot törlesztek

Függelék az utolsó Kovács András Ferenc-interjúmhoz

Szívszaggató önkínzás, mégis mindegyre bekapcsolom a viharvert diktafont, amivel a Kovács András Ferenccel készített utolsó interjúmat rögzítettem az elmúlt tavaszon, amikor hivatalos nyugdíjba vonulása alkalmából arról beszélgettünk, hogyan tovább. A múlt is szóba került, meg sok egyéb, ami csodálatos életművét meghatározta, de ki gondolt akkor arra, hogy a Költő ilyen hirtelen távozik közülünk! Mint mindig, hosszú és befejezhetetlen volt a párbeszéd, az igaz barátaihoz kitartóan ragaszkodó KAF szabadon csapongva vallott mindarról, ami költészetét, varázsos személyiségét ismételten felvillantotta. Egy frappáns önvallomásos eszmefuttatása végén azt mondtam, itt álljunk meg, folytatjuk máskor, a Múzsában közlésre szánt lapfelületet jóval meghaladtuk. De vele persze nem lehetett csak úgy egyszerűen félbehagyni a dialógust, ami többnyire lenyűgöző, élvezetes monológgá alakult, mindenről eszébe jutott valami, arról aztán másvalami, nagyszerű volt hallgatóságává válni, egy-egy rövid közbevetéssel újabb gondolatra, visszaemlékezésre serkenteni. Több mint három évtizede, amióta megismerkedtünk, majd barátokká váltunk, számtalanszor így értekeztünk, az órákig is eltartó telefonbeszélgetéseink ugyanígy zajlottak. Legutóbb is december 6. előtt, amikor Budapestre készült, és születésnapomon felhívott, hogy felköszöntsön. Szilveszterre valószínűleg hazajön, mondta, majd akkor folytatjuk valahol koccintva is. Aztán jött a megrázó hír. És egy darabig nem volt elég lelkierőm, hogy a hangrögzítőt elindítsam. Aztán mégis. Többször is. Mert ha fájón is, de jó a hangját újra hallani, szerteágazó élményidézéseiben mellé szegődni. Na meg azért is, mert adósságot kell törlesztenem. A szóban forgó terjedelmes interjú a 2023. március 25-i Népújságban Ígér még termést „az elágazó ösvények kertje” címmel megjelent, de akkor, amikor KAF otthonában beszélgettünk, nyilván újra működésbe hoztam a kismagnót, és megegyeztünk, valamikor később a beszélgetésnek ezt a részét is közzétesszük. Nagyon sokan írtak, mondottak róla mostanában, jókat, szépeket, bensőséges dolgokat. Ez a mostani ráadás is tartalmaz Kovács András Ferencről olyasmiket, amikkel még egy újabb színnel rajzolódhat elénk felejthetetlen egyénisége, örök értékű írásművészete. 

Alig indul a visszajátszás, máris úgy érzem, ott vagyunk a Kornisa negyedbeli toronyblokkban, szemben ülünk a kötetekkel, folyóiratokkal, képekkel, hanglemezekkel, könyves dobozokkal, a kisfia, Ábris holmiival zsúfolt 5. emeleti lakásban, karosszéke körül az őt éppen foglalkoztató írótársak műveivel, és arról beszél, milyen sok tennivalója lesz „nyugdíjas” éveiben. Eszébe se juthat a magány. „Ha olvashatok, verset, prózát, kultúrtörténetet, bármit, ami érdekel, jól érzem magam – mondotta. – Van néhány passzióm, ami megnyugtat, s az egyik feltétlenül az olvasás. A jó vers, a jó memoár bármikor jöhet. És persze a zene! Na meg van egy múzeumjáró szenvedélyem is. Nagyon vonz a képzőművészet, régészeti vonzalmaim miatt az építészet, a szobrászat is, és kiemelten a piktúra. Rengeteg művészeti albumom van. Ezeket gyakran előveszem, lapozgatom, és képzeletben máris ott vagyok velük, bárhol is legyenek szerte a földgolyón. Innen, a toronyház emeleti lakásából, ahol függöny sincs az ablakon, mert én nagyon fényfüggő vagyok, a Somostető látványa bűvöl el minden évszakban. De ha beülök a karosszékbe, rálátok az egész világra. Hogyan gondolhatnánk magányosságra?!”

December 30-án aztán elkezdődött végtelen nagy utazása, most már ő is ott van, ahol minden csupa fény és ragyogás. Ahol idő és tér mit sem számít. És bármikor, bárhol felszállhat az égi Literaturexpressre, ahol a líra legnagyobbjaival oszthatják meg a világról, létről, sorsról alkotott gondolataikat.

Ha Kovács András Ferencre gondolunk, és kirajzoljuk róla a magunk mozaikképét, abban árnyalati kiegészítőként megjelenhet az is, amit ebből a ráadásinterjúból megtudhatunk.

„Gyermekként nem ennek készültem, amivé lettem”

– Ha kiülsz az erkélyre, a Somostetőről az erdő zöldje integet feléd. Írásaid alapján az ember azt hinné, inkább a tengerek végtelen kékje vonz. Sikerült-e kalandoznod tengeri utakon?

– Keveset jártam ahhoz képest, amennyire vízcentrikus vagyok. Régen voltam utoljára tenger mellett. A Vörös-tengernél időztem egy keveset. De utazás az is, ha albumokat nézeget az ember. Sokan tudják, van nekem hobbim elég. Az írás nem az, az valami más lélekmozgás, de egy gyerekkori hobbim nagyon meghatározza: hatodikos koromtól képes levelezőlapokat gyűjtök. Mostanra, mindent összeszámolva, 18-19.000 lap lehet a birtokomban. Ennek a tematikus része a legérdekesebb. A régmúlt, az ókor, Egyiptom, Mezopotámia, a görög városállamok művészetét gyűjtöm. Szobrok képeit is, de főleg a romvárosokét, azokat az emblematikus épületeket, amelyekhez volt szerencsém eljutni. Néhány észak-afrikai, egyiptomi, görögországi helyen jártam, hála istennek.

– Elég sok embert megfertőzött ez a szenvedély. Mégis mintha hanyatlóban levő hobbiról beszélnénk, hiszen a mai digitális világ a képeslapok idejét is meghaladta. Már nem levelezünk, nem érkeznek hozzánk képeslapok, mindenre rátelepedett az internet.

– Tényleg nem jönnek képeslapok. Az új valóság azonban a képeslap szeretetét és nívóját soha nem szünteti meg. Én mindig nagyon szerettem a földrajzot, a történelmet, a művészettörténetet, mindig az érdeklődésem előterében állt ez a témakör. Az olvasmányaimat nagyban befolyásolta. Ízlésbefolyásoló is volt ez nálam. Ráálltam a prekolumbián művészetre is. Mindenre, ami építészet, kultúra. Egy idő után már az egész világra kiterjesztettem a figyelmem, lehetett az akár egy pálmafa is például a Kiribati Köztársaságból. Nagyon jó hobbinak tartom. Igaz viszont, hogy nehéz ebben rendet tartani. Az Amerikai Egyesült Államokból is gazdag kollekciót sikerült összeszednem, államokra lebontva. Ezt rendbe is tudtam rakni. De meg kell küzdeni velük. Hol fiókokban vannak, hol a szekrények tetején. Sok időt, türelmet venne igénybe a teljes gyűjtemény rendben tartása. Nem beszélve az európai képeslapokról, hatalmas mennyiség. Olaszországból, Franciaországból, Spanyolországból. Sorolhatnám Portugáliát, Nagy-Britanniát is, és még több érdekes, fontos országot. A képeslapgyűjtés egy világlátás. Egyeseknek biznisz. Nálam nyilván nem erről van szó. Próbálkoztam régi képeslapokat is megszerezni, az is roppant izgalmas dolog lehet, ez azonban már tényleg komoly pénzbe kerül. Olyan városokból, városokról gyűjtöttem, amelyekhez közöm van. A legtöbb és mértékadó régi képem természetesen Szatmárnémetiből származik. Kevesebb van Kolozsvárról, egy kisebb gyűjtemény saját magamnak Székelykeresztúrról és egy még kisebb, saját örömömre és nem másokkal vetekedve, Marosvásárhelyről. Illetve azokról a községekről vagy környékükről, amelyekhez a családomnak így vagy úgy köze volt. Marossárpatakról vannak régi képeslapjaim, Gernyeszegről, Kerelőszentpálról dédapám idejéből.

– Ilyen kis helyekről is jelentettek meg képeslapokat?

– Persze, az volt a képeslapgyűjtés fénykora. A XIX. század vége és a XX. század első 30-40 éve. Akkoriban az utolsó, legeldugottabb faluról is jelentettek meg ilyesmiket. Csodálatos szenvedély volt. Bözödről is van régi képeslapom. Anyám családja révén. Fantasztikusan érdekes dolgokat termett az akkori képeslapkiadás. Sok embert beszippantott ez a passzió az akkori időkben szerte az egész világon. Afrikából is őrzök képeslapot, New Yorkból is az 1890-es évekből. Ez egy külön univerzum.

– Egyfajta időutazás. 

– Az, valóban időutazás is, ami fogékonnyá teszi az embert a földrajzi, művészettörténeti, történelmi ismeretekre vagy más olyan szakterületekre, amelyeket meg akar ismerni. A memória ébren tartására is alkalmas. Ez az utazás, amibe én hatodikos koromban belevágtam, nagyban befolyásolta azt, hogy a későbbiekben mivel foglalkoztam. Noha nem lettem sem terepen dolgozó biológus, sem biogeográfiával foglalkozó szakember és így tovább.

– Csupán költő lettél. Minden iránt érdeklődő irodalmár.

– Én nem ennek készültem, amivé lettem. Kiskoromtól kezdve ilyenszerű dolgok érdekeltek. A művészettörténészi hivatás is felmerült bennem. A színházi hivatásos elkötelezettség kevésbé, noha szüleim révén magától értetődő lett volna. Aztán úgy alakult, ahogy, és azt gondoltam, ha már semmi ilyesmi nem lettem, akkor egyféleképpen lehetek mindenféle. A világ roppant nagy, és az a nem látható része, amiről mind többet fogunk megtudni, ilyen módon is megközelíthető, részben megismerhető. Lehetséges, hogy ezért írok verseket.