Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
(Folytatás a szeptember 28-i lapszámból)
Hedy Lamarr matematikából is jelesre vizsgázhatott volna. 1940 nyarán hollywoodi szomszédjával, egy „zongorista fenegyerekkel” ismerkedett meg. George Antheill, az avantgárd zongorista-zeneszerző és Hedy Lamarr között hamar tudományos barátság kötődött.
George Antheill híres műve, a Ballet Mécanique eredetileg tizenhat gépzongorára, két rendes zongorára, három xilofonra, legalább hét elektromos csengőre, három légcsavarra, szirénára, négy basszusdobra és egy tam-tam dobra íródott. Ezt az elképesztő hangszerelést át kellett terveznie, mert nem sikerült szinkronizálni a gépzongorákat. Antheill művének 1926-os párizsi bemutatója olyannyira megosztotta a közönséget, hogy koncert után a mű ellenzői és éltetői az utcán összeverekedtek. A szerző hírneve a botrány következtében mindenkihez eljutott, ezért, megízlelve a szenzáció hatását, Antheill fizetett provokátorokkal igyekezett megismételni a balhét, de az újabb előadás botránycsinálóit számba se vették.
Antheill is amolyan mindenhez értő ember volt, ezért nem véletlen, hogy könnyedén ráhangolódott a káprázatos szépségű művész és tudós Hedy Lamarra. A művésznő, úgy látszik, nem volt teljesen elégedett a szépségével – pedig a világ legszebb asszonyának nevezték –, tanácsot kért George Antheilltől, milyen módon tudná megnagyobbítani a kebleit, továbbá az endokrinológia terén is kikérte a véleményét.
Megismerkedésükkor Európában javában tombolt a második világháború, és bizony az amerikai csapatoknak azzal kellett szembesülniük, hogy a rádióvezérelt torpedóikat a németek zavaró rádiójelekkel el tudják téríteni, sőt akár indítójuk ellen is tudnák fordítani.
Hedy Lamarr ötlete volt, hogy folyamatosan változó frekvenciákat kell használni, így, mire az ellenség bemérne egy torpedót, az már rég új frekvencián kommunikálna az irányítókkal. George Antheill rendelkezett kellő tapasztalattal a gépzongorák szinkronizálása terén, így gyorsan kidolgozott egy eszközt a változó rádiófrekvenciák szinkronizálására. Mivel a gépzongora 88 billentyűt tudott lejátszani papírtekercsről, a feltalálók is 88 különböző frekvenciát alkalmaztak. Technikai nehézséget csupán az okozott, hogy az adó és a vevő is egyszerre váltson frekvenciát.
1941. június 10-én Heddy Lamarr és George Antheill benyújtották szabadalmi kérésüket az általuk feltalált szerkezetre. A jóváhagyásra egy évnél is többet kellett várniuk, de végül 1942. augusztus 11-én kézbe kapták a szabadalmi hivatal jóváhagyását.
A két feltaláló igyekezett a hadseregnek is eladni a találmányt, de a vizsgálóbizottságok sorra elutasították, mondván, egy óraszerkezet túl nagy lenne egy torpedóba. Antheill hosszú leírást állított össze, hogy meggyőzze a kételkedő bizottságokat, de beleírta a szövegbe hasonlatképp a gépzongora mechanizmusát. Az olvasók itt abbahagyták az olvasást, és hangos hahotázás közepette azzal csúfolódtak, hogy az óra mellé még egy zongorát is be kellene építeni a torpedóba. Nem is lett semmi a találmányból egy ideig. Tény, hogy a frekvenciaváltás ötlete kissé meghaladta a technikai lehetőségeket, de pontos óraszerkezetekkel megoldható lett volna. Talán szándékosan hagyták elévülni a szabadalmat, mert 1962-ben, három évvel a szabadalom lejárta után az Egyesült Államok haditengerészete elővette az ötletet, az óraszerkezetet a nem sokkal azelőtt feltalált tranzisztorok (1948) segítségével elektronikus úton kiváltották, és még abban az évben a távközlésben hasznosították.
A feltalálópáros keserű szájízzel vette tudomásul, hogy ötletüket sikerrel használták, de ők maguk semmit sem kaptak találmányukért. Heddy Lamarr csatlakozni szeretett volna a Nemzeti Feltalálói Tanácshoz, de ott eléggé cinikus módon elutasították. Azt tanácsolták neki, hogy háborús ügyekben úgy teheti hasznossá magát, ha pénzt gyűjt. A pénzgyűjtéshez ötletet is adtak: szépségét és hírnevét kihasználva úgy gyűjthet pénzt, hogy ötvenezer dollárért bárkivel csókolózik egyet. A színésznő valóban nagy sikert aratott, mert egyetlen csókárusítás alkalmával hétmillió dollárt sikerült összecsókolóznia.
Az idő teltével Heddy Lamarrnak is szembesülnie kellett a szépség mulandóságának tényével. 1957-től felhagyott a filmes karrierjével, és visszavonulva festéssel és különleges találmányaival foglalkozott. Életét megkeserítették a válások és az azokkal járó pereskedések. Mind a hat házassága válással végződött – talán mert sosem vette észre időben, hogy csak testi szépsége kellett az udvarlóinak. „Az arcom volt a szerencsétlenségem” – jegyezte meg keserűen.
Harmincöt évet töltött méltatlan magányban. Gyerekei ritkán látogatták. Idősebb fiával közel ötven évig nem beszélt. Unokáival csak telefonon tartotta a kapcsolatot.
1998-ban végre megkapta az elismerést a fél évszázaddal korábbi találmányért. Az Electronic Frontier Foundation tiszteletdíjjal jutalmazta akkor, amikor az ötletet már számos technológia továbbfejlesztette, és busás nyereséggel használta. Például a WIFI és a Bluetooth is a szórt spektrumú technológián alapul.
Hedy Lamarr, az egykori Hedwig Eva Maria Kiesler 2000-ben hunyt el floridai otthonában. Bár ötlete kétségkívül jelentős a technika történetében, mégis szépsége által a filmjeiből vált híressé és ismertté.