A vallásszabadság törvényétől a börtöncella világosságáig

„...senki az religióért ne szidalmaztassék senkitől...”

1568-ban a tordai országgyűlés kimondta, hogy „...senki az religióért ne szidalmaztassék senkitől...” A soraink között látható képen ennek a történelmi jelentőségű vallásügyi határozatnak a kimondásáról készült festményt látjuk, Körösfői Kriesch Aladár nagyszerű munkáját, amelynek az eredetije ma is megtekinthető Torda város történelmi múzeumában.

Az unitáriusok szerte a nagyvilágban a Magyar Unitárius Egyház alapítójának és első püspökének, Dávid Ferencnek a halálára emlékeznek minden novemberben. Neve évszázadok során fémjelezte a türelem evangéliumát, napjainkban pedig ennek szükségességére hívja fel figyelmünket. 

Az elmúlt évek során, amikor a járvány nem akadályozta ezt meg, november közepén tisztelői fizikailag vagy lélekben a dévai legendás várba zarándokoltak – arra a helyre, ahol a hagyomány szerint 1579. november 15-én mártírhalált halt hitéért az erdélyi apostol. 

A dévai várbörtön falai között halt mártírhalált a liberális radikális reformátor az Istentől ajándékba kapott hitéért, amit nem tagadott meg a börtöncella zárkájában sem, még akkor sem, ha ezért számára kinyitották volna ennek kapuját.

Az előzetesünkben említett szóban forgó képről több helyen készült fénykép, és sok helyen megtalálható a világhálón is. 

A lenti kép Knut Heidelberg volt norvég unitárius lelkésznek az alábbiakban megadott világhálós elérhetőségén is megtalálható, aki nagy szeretettel és a közösségi munkát nagyra becsülve küldte el a Népújság szerkesztőségébe. A képen látható alakokat megszámozva láthatjuk, és alatta a számok jelzik, hogy kikről is van szó...

A festményen a Biblia-fordító Heltai Gáspár és Csáki Mihály kancellár között Dávid Ferenc alakja látható, jobb kezét vallomásra fohászkodva szívére teszi, bal kezét áldón-imádkozón égre emeli. 

Az eredeti méretben szemlélve a festményt, a fény- és színhatások is megszólítják e csodálatos műalkotás előtt megálló embert, amikor a hűség, a zsoltáros zenéje szólal meg a hitre ébredő lélek mélységeiben. 

Egy olyan emberi alakot látunk, akinek az arcvonásait és sok életrajzi adatát elmosta a történelem vihara, viszont az ismert költővel mondhatjuk – aki, habár nem rá vonatkozva írta sorait, de ez esetben is érvényes –: „szellemét a tűz nem égeté meg” (Petőfi). 

Halljuk lelkiismeretünkben a soha el nem némuló örökség hangját, amit ránk, késői utódokra hagyott: „Szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad!”.

Dávid Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház megalapítója és első püspöke képre festett mozdulatlanságával rávezeti tekintetünket a kiáradó fényre és keresztre. 

Ahogy a fény ráesik a keresztre, úgy lesz élővé a hit és lelkiismereti szabadság belső meggyőződésében gyökerező lelki nyugalom is, ezzel mintegy megrajzolva a türelemnek nemcsak a formáját, de tartalmát is. 

Ezt a keretet rajzolták meg és töltötték fel tartalommal elődeink, kiknek az emlékét is megeleveníti a festmény. 

E keret és tartalom ha változik is, az üzenet és a lényeg örök érvényű, mert „erős a szeretet, mint a halál” (Én.én. 8,6).

E festmény után nézzük meg a másik fényképet:

Talán e két kép többet jelent, mint ami első látásra feltűnik, amit első ránézésre megláthatnánk. De hagyjuk a képeket, és lapozzunk fel egy könyvet, Tóth István Múzsák fellegvára /A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája címűt

(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977). 

Itt olvashatjuk azt a verset, ami Dávid Ferenc börtöncellájában megörökített üzenetét verseli meg. Olvassuk el itt is: 

Húsz évig becsülettel szolgálván a hazámat,

Jellemem ismeretes a fejedelem előtt.

Gyűlölt bűnömül azt róják fel, hogyha kutatnád,

Hogy három helyett vallom az egy Igazat.

Istenfélelem így lett „bűnné”, mert sose mertem

Többre felosztani azt, aki örökre csak egy – 

Három részre tagolni fel azt, kit senki sem oszthat,

Azt, aki mindig egész: tiltja örökre hitem.

Mennyei szózata szentül megtiltotta a végest

Összekeverni az ég isteni dolgaival.

A született fiút én nem mértem a Nemszületetthez,

Aki magának elég; senki sem éri fel őt.

S mert nem vallom a tévelyedést, ez volt a parancsuk:

Tartsam titkon, amit józan eszem szava mond – 

És mit rég a Sabellius ostoba szája kimondott,

Azt a hazug dogmát én sohasem követem –,

Mert szégyelltem a Szűz méhébe bezárni az Istent,

Kit befogadni az ég végtelen űrje se bír-

S nem hiszem azt, hogy az Isten az éhségtől vagy a szomjtól

Mint fiú sírva kiált, és hogy az arca tejes,

Nem hiszem én, hogy fájdalmában reszket az Isten,

És hogy olyan szörnyen ölte meg őt a halál – 

Szégyen lenne, ha hívő nyelvemet ily mocsok érné,

S hogyha beszennyezné lelkem a hitbeli bűn;

Csak igazat szóltam, a hazug misztériumoknak

Ellene voltam: e „bűn” hozta reám bajomat.

Éppen ezért lett börtöni éj a jutalmam, ezen majd

Ámul a kései kor, hogyha igaz hite lesz.

Jaj, mikor ér már véget a vakság és a hazugság,

Észbeli tévelyedés és üres babona?

S újra mikor jut az emberiség el az egyszerű hithez,

Hogy nem három urat, újra csak egyet imád?

Soraink kiegészítése végett dr. Sándor Szilárd pasztorálpszichológust kérdezzük arról, hogy számára mit sugallnak a fenti képek?

– Az első kép, a vallásszabadság festménye számomra fényeknek, dallamoknak, formáknak és tartalmaknak az összhangját sugallja, e sugallat révén élővé válhat bennünk és közöttünk a türelem. A kép azt is jelzi számomra, hogy a türelem csak akkor lehet élő, ha nem feledkezünk el az elmúláson túl is fényt sugárzó keresztről sem, amit a fenti képen látunk. A második képen látható gyertyáink árnyai alatt való hűséges őrködésünk azt jelzi számomra, hogy ezeket a gyertyákat nélkülünk vagy helyettünk nem gyújtja meg senki sem.

2021. november 15. ... Dávid Ferenc halálára emlékezve ma mit tudunk az olvasóinknak elmondani, leírni? 

– Dávid Ferenc halálára emlékezve nem a földi létünk korlátai között, a megpróbáltatásokban vergődő emberi létünk megszűnésére figyelünk. A halálára való emlékezés nem a félelmet, hanem inkább a bátorságot, a szeretet és hit, a reménység melletti elszántságot erősíti bennünk. Abból a hűségből merítünk erőt, ami a hitnek ajándékát megbecsülő embernek a legnagyobb kincse és a megtartó ereje is egyben. Dávid Ferenc halálára emlékezve gyászoljuk az elmúlást, ugyanakkor ápoljuk a hitet is, ami erőt ad megpróbáltatásainkban. Dávid Ferenc halálára emlékezve egymás szemében – ha el nem takarjuk tekintetünket egymás és az Isten elől –, meglátjuk az esendő, szeretetre teremtett embert. 

– Magának az emlékezésnek milyen az íze ez év novemberében? 

– Az emlékezésnek milyen az íze ez év novemberében? Mit lehet röviden elmondani 2021. november 15-én, Dávid Ferenc halálára emlékezve? E kérdés és a fenti képek eszembe juttatják azokat a kérdéseket, amelyeket az unitárius konfirmandusok megtanulnak évről évre, de a sok kérdés közül különösen egy kérdésnek a gazdag üzenettel megízesített belső hangosodik fel bennem most: „Mi történt Dávid Ferenc halála után?” és a válasz: „Dávid Ferenc halála után egyházunk történelmében nehéz korszak következett. Kezdetben a felekezeti türelmetlenség, később politikai elnyomás súlya is ránehezedett egyházunkra”.

Amikor őseinknek oly sokszor építés helyett önvédelemre kellett fordítaniuk minden erejüket, elmerengek azon a válaszon, hogy: „Egyházunk Dávid Ferenc halála után háromszáz esztendővel ünnepelhette meg első esetben alapítója emlékét.” 

Ez 1879-ben volt, és a fenti képet 1896-ban festette a nagy festő. Háromszáz év alatt elvesztődtek a fényben fürdő és fényt árasztó emberi arcnak a vonásai. Nem csoda az, hogy megmaradtak szabad lelkének szárnycsapásai még a háromszáz év némaságának az ideje alatt és után is?! Isten kijelentése egy olyan csoda ez esetben, ahol és amikor a türelem titkait valóban a vallásszabadság törvényétől a börtöncella világosságán túl is szétárasztja annyi évszázad után. A kérdés az, hogy mit kezdünk mi ezzel a világossággal? Sérti a szemünk, és hunyorítunk, szemellenzőt, védő szemüveget teszünk, megvakulunk, vagy látásunk, hozzászokva e fényhez, eligazít ott, ahol sötétségben marad a kételyekkel küzdő mai embernek a fényre szomjas lelke?

– Mit üzen a mának Tóth István verse, illetve szabad-e erről beszélni, és ha igen, akkor hogyan? 

– Igen, szerintem nemcsak szabad, de érdemes is beszélni. A mának azt üzeni, amit megérthet és megélhet a reménységet áhító, szeretni tudó és a szeretetre méltó ember. Erről úgy érdemes beszélni, hogy a lélekben béke fakadjon, a szívben növekedjék a szeretet, a reménység pedig szárnyalni segítse a napjainkban az elkeseredetten is szabadságra teremtett embert. Úgy érdemes erről beszélni, hogy a katolikus, evangélikus, református, unitárius és más vallásban hitre ébredő emberek tisztán őrizzék meg önmaguk és egymás számára is az üdvösségnek örök isteni forrásait.

– Mit köszönhet a jelen, és mit nyújtott még a vallásnak és az egyházaknak Dávid Ferenc?

– Dávid Ferencnek köszönhetjük a Magyar Unitárius Egyház megalakulását, neki köszönhetjük a felekezeti korlátok közé el vagy be nem zárható emberségünknek és istengyermeki voltunknak megélhetőségét. Ez viszont nemcsak a múltnak a múzeumban látogatható vagy a kiállított festményen restaurált színeknek, ábráknak az ápolása és az értékmegőrző művészet értékelése, ennek csodálata, hanem elsősorban annak a drága „festménynek”, helyesebben képmásnak is az ápolása, amely alapján mi megőrizhetjük Isten képmását arcvonásainkban, és amint mindannyian meglátjuk mások tekintetében az isteni formát, fényt, tartalmat, ahogyan és amiért mindannyiunkat elhívott az Isten egyéni és közösségi hivatásaink megélésére. Talán a sok szellemi örökség közül, amit Dávid Ferenc nyújtott a vallásnak, most ezt emelhetjük ki leghangsúlyosabban az idén, halálára emlékezve. 

– Vajon milyennek látná ma a világot Dávid Ferenc? 

– Szerintem kihívásokkal teljesnek látná Dávid Ferenc a ma világát, de nem csak nézelődne, nemcsak látna, hanem tenne is sok mindent, és bennünket is buzdítana a jézusi evangélium követésére, az ember és Isten szeretetének a vallására. A lélek megtartó belső tekintélyének forrásait tisztítaná bennünk, hogy hiteles legyen életünk – és meg is tenné, ha vele együttműködnénk, hogy újra és újra a párbeszéd útjára lépni ne féljünk. 

Legyen csendünk és szavunk, helyünk és időnk önmagunk, egymás és Isten számára is. A türelem mellett talán többet szólna ma az önazonosságunk – mai divatosabb szóval: identitásunk – megőrzéséről, mely nélkül nem lehet arról a türelemről beszélni, amit tőle örököltünk mindannyian. 

A szabadosság, mint tudjuk, nem szabadság. Ha a türelem a szabadság áldása, akkor a szabadossággal kapcsolatosan nincs is fogalmunk, amit a türelemre vonatkoztathanánk ilyenképpen. Egyes szóhasználatban „új türelemnek” nevezik azt, ami a „régi türelemmel” teljesen szakított a jelenben, és elveszti annak a türelemnek a lényegiségét, amiből felfakad az áldás. 

Azt hiszem, az önös érdekek mértéke utáni hajlékonyságot, azaz a gerinctelenséget, az egymás arcáról az isteni fényt lekaparó kínzó fájdalmakat látva ezeknek a gyakorlatát kíméletlenül ostorozná. 

Azt gondolom, hogy bízna a tudományban ma is, mint a maga korában, és mindabban, ami szolgálja az emberi életet. De hadd kérdezzek én is: Ön hogyan gondolja, szerkesztő úr, és jó lenne tudni, hogy a tisztelt Olvasó hogyan gondolja: Dávid Ferencet ma is börtönbe zárnák? Vagy hogyan állanánk ki ma mellette, ha mégis börtönbe kerülne ma is? Tudunk-e hatni ma a türelem erejével? Hogyan adjuk tovább ma ezt az örökséget? ...

– Tiszteletes úr, köszönjük a válaszokat, köszönjük a beszélgetést....

– Én is köszönöm a kérdéseket! Köszönöm, hogy Dávid Ferenc ünnepe előtt a 

Népújság helyet adott a Türelem Apostola emléke ápolásának. Isten vértezzen fel az Ő jóságával mindent és mindenkit azzal a mennyei áldással, amely a türelem gyakorlásakor megerősíti az önmagára és közösségére találó, életre és szeretetre teremtett embert a Gondviselő hűségének megtartó ereje által!