A tisztességes remény szárnyalása és bukása

„Nem sok embernek adatik meg, hogy élete 

sors-metaforává váljék. 

Kulcsár Bélának megadatott.”  (Székely János)

Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja a marosvásárhelyi tárlatokon id. Kulcsár Béla, tehetsége révén maga is műkedvelő szobrász, mestersége szerint műbútorasztalos-mester a jó hírű Székely és Réti bútorgyárban. Ezért is szerepel gyakran az ifjú megjelölés a Kulcsár Béla neve mellett. A tehetséges fiú művészi pályán való indulásához adott volt tehát a kedvező otthoni példa, és emellett az a szerencsés körülmény, hogy a marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor, a több művészt (pl. Kusztos Endrét és Nagy Pált) a pályáján elindító festő-tanár felismeri tehetségét. Tanulmányait a marosvásárhelyi Festőiskolában folytatja, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 

1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin. Ez a választás mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását: ahogy a kortárs művészettörténész Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében a saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén. Ugyancsak a közösségi szerep reprezentációs feladatköréhez (egyben a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is) sorolható az a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének, a marosvásárhelyi Református Kollégiumnak a 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kap Bolyai Farkas szobrának a megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerül a napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja bánkúti kőből azt a Dózsa-szobrot, amelyet a parasztok vezérének nevét is viselő sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából 1958-ban állítanak fel a textilgyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál ma is rendhagyónak számító belső erőtől is feszülő dinamikája – túlmutatva a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán – ma is eleven erejű alkotás, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet ebből az időből legfrappánsabban a csavarokból, ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít. Kevésbé ide a kísérletező vonalba, sokkal inkább a tragikus véget elővetítő műemléksorozatba sorolhatjuk az akkor újonnan épült kovásznai kultúrotthon homlokzati reliefét, Népi kultúra címmel (60x1100 cm), amely annak idején 1960-ban, marosvásárhelyi ifjú pályatársaival (Albert László; Balázs Imre; Nagy Pál; Porzsolt Borbála, Sükösd Ferenc; Szőcs Sándor; Török Pál; Zolcsák Sándor; Hunyadi László és Bandi Dezső) nemes versenyben a székelység tehetsége és népművészete iránti elkötelezettség jegyében az új művelődési intézményt dekoráló monumentális munkák egyikeként készült. Katona Szabó István akkori tudósításából tudható: „a néptanács vendégül látja a művészeket, s a munkák anyagi kiadásait biztosítja. (…) a marosvásárhelyi fiatal művészek a tervezési és kivitelezési munkát teljesen ingyen, társadalmi munkával végezték el.”

Tragikumát ennek a vállalásnak az adja, hogy mára ezek a művek a kultúrháznak a nagy földrengés okozta megrongálódása és lebontása miatt semmivé váltak. 

Ahogy Banner Zoltán írja: Kulcsár Bélának, „noha továbbra is a szabad térbe állított, nagy szobrászi tömeg, a monumentalitás és az ezt hitelesítő nemes anyagok izgatják fantáziáját, a hatvanas évek elején egyelőre meg kell elégednie a kisebb méretekkel”. Ekkor készítette számos „civil” kis szobrát, melyeken végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját, a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). 

1966 nyarán a csíkszentimrei Büdösfürdőn olyan kísérletezésbe kezdett, amellyel megelőlegezte korunk természetművészeti törekvéseit. Nyaralóháza timpanonjának díszeivel együtt, ágakból és faháncsból szarvast, totemet és nyilazó Dianát formálva, nagyméretű (közel négyméteres), természetes anyagokból készített efemer műveket hozott létre. Talán az ottani Diana gondolatkörét folytatva hozta létre életművének legsikeresebb szobrászi vállalkozásának kiindulópontját is jelentő, a helyi tartományi tárlaton 1966 decemberében Íjásznő címmel kiállított 1 méter magas bronzszobrát. Ez a letisztult szobrászati remekmű, az art deco finomságaira is visszautaló, de bizonyos kortárs szobrászati tanulságokat is összesítő, aprolékosan cizellált, remekbe szabott szobor vált annak a köztéri alkotásának az első vázlatává, amely ugyanazzal a címmel köztéri változatként is megvalósulhatott, annak a megbízásnak köszönhetően, amit 1967-ben kapott meg a szobrász. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ennek a megvalósulása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat a város nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Az öntés hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az Íjásznő 3,5 m-es bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban, annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. A kivitelezett szobor nemcsak a szobrász, de a megrendelők reményeit is bőven igazolta. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art-decós eleganciát, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. „Élő” tanújaként Marosvásárhely – az akkori autonóm tartomány székhelye – saját kultúrájának erejéből sarjadzó művészete hetvenes évekbeli fellendülésének. Kulcsár Béla Íjásznője emlék jellegén túl, ma is érvényes értékű szobor. Jogosnak látom a mai elemző Vécsei Hunor összegző megállapítását, miszerint „a felfelé ívelő vonalakkal megkomponált monumentális hatású alkotás a korai modern köztéri szobrászat egyik kiemelkedő hazai példájának tekinthető”.

Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, nagyobb intenzitással és ambíciókkal fordul a másik, általa már korábban is gyakorolt képzőművészeti műfaj, a festészet felé. 1968-ban megnyíló első egyéni festészeti kiállításával Marosvásárhelyen, majd Székelyudvarhelyen nagy meglepetést okoz mind a közönség, mind a kritikusok számára. 

Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlanul egymáshoz érlelődött világától. Köszönhető ez talán az utazásain szerzett friss színekkel dús élményeknek, akár az idegenforgalmi látványosságokat, akár a klasszikus és kortárs művészettel való találkozás meghatározó élményeit értjük ezen, de talán annak is, hogy szobrászként addig csak maga magának, időnként szinte csak kedvtelésből festő művész számára a festészet sajátos önkifejező eszközei, elsősorban a szín mint olyan ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítő eszközévé. A szobrászatot kényszerűségből mellőzni kénytelen festő életérzésének kifejeződése eme első intenzív festői periódusában néhány karakteres drámai hangvételű műben érhető tetten. Ilyenek pl. a Barokk város és A mélyben címűek. Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a pasztózus, nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése és képi megjeleníthetősége határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). Kemény Zsuzsa a műfajokat áthidaló egyezések lényegét Kulcsár Béla művészetében a következőképpen fogalmazta meg 1972-es kiállítása kapcsán: „Ami a szobrászban s a festőben közös nevezőre hozható, az nem külsőséges jel, hanem emberi és művészi életérzése, magatartása: barátságos közlékenysége, fegyelmezett játékossága, mélységes életigenlése.”

1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, miután párizsi útja során felkereste Román Viktort, akinek tanácsára olyan faragógépet vásárolt, amivel a továbbiakban viszonylagos fizikai megerőltetés nélkül tovább tudott élni igazi szenvedélyének, a szobrászatnak.

Ezután készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve a marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. A nonfiguratív elemekből álló szoboregyüttesről még felállítása előtt a művész így nyilatkozott a helyi napilapban: nonfiguratív alkotásnak tűnik ugyan, de mégsem teljesen az, hiszen az emberek, generációk közötti kapcsolatokról, a közöttük létrejövő harmóniáról és egyensúlyról kíván szólni. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport a „páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött.” Sajnos ez az akkor mindenképpen újszerű, de máig is mondhatóan köztereinken ritka öntörvényű és modern szellemiségű alkotás, jelenleg sajnos kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a városnak egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”. 

Kulcsár Béla szobrászi és immár vele párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére felfelé ívelt. Számos jelentős alkotás hagyta el műtermét. 1975-ben, eleget téve a szárhegyi Barátság művésztelep vezetői felkérésének, hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, az azóta a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül az egyik, a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményébe letétbe helyezve gyönyörködteti annak látogatóit.

Kulcsár Béla fiatalon, élete és alkotóereje teljében, 47 évesen hunyt el szívinfarktusban, az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva, vállalta a legnehezebbet: látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Azért, hogy ezeknek bár kénytelenül megfelelve, de lehetőleg a korlátokat feszegetve élhessen a cselekvés egyszer adódó lehetőségével. Megpróbáljon – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázva a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére az agyagfalvi népgyűlés(ek) helyszínét megjelölő, az 1848-as szabadságharc emlékére kiírt pályázatot, amit meg is nyert. Öt másik pályázó ellenében. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. Az eltanácsolt másik pályamű, az, amelyik mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmaradt vázlatok alapján. A nyertes pályamű, a bronzba képzelt és gyurmából készült, szerencsére ma is megvan, de a második, ugyancsak Kulcsár Béla által készített, kőbe képzelt modellről nem maradt más fenn, mint egy fénykép és néhány rajzvázlat. Ez utóbbi azután készült, miután az előzőleg 22 alakosra bronzba tervezett kompozíciót az anyagiak és az idő szűkössége miatt a művész kénytelen volt kőre alkalmazni és kisebb csoportra redukálni. Nem tudni, hogy az erről a nagyított második agyagvázlatról a művész halála után készült gipszmásolat megsemmisült-e, vagy csak ismeretlen helyen lappang. Ha előkerülne, talán éppen arról adhatna tudósítást, hogy a hatalmat képviselő Országos Műemléki Bizottság által követelt módosításokat (azt diktálták, hogy a 12 alakos csoportban teljesen történelmietlen módon fele-fele arányban legyenek románok és magyarok) hogyan sikerült Kulcsár Bélának még vállalható kompromisszumokkal, azaz kellő alkotói furfanggal megoldani. 

Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik: az, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. 

A követhető tények röviden: 

1976. február 7-én bemutatja az utóbbi tervet az Országos Műemléki Bizottságnak. Elfogadják, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, ami karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jusson, és hogy november 25-re kész kell lennie, mert december 20-án fel kell avatni az emlékművet. A hatalom képviselői, a megbízók, többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. 

Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagyvonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én kerül sor az emlékmű ünnepélyes avatására. A Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzik. 

(Vécsi Nagy Zoltán méltatóbeszéde Kulcsár Béla emlékkiállításának megnyitóján)