Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-05-01 15:00:00
*Pipacs-pirulás kobaltkék búzavirág-bánatban
Zöld színbe öltözött a rét,
virág ütközött szanaszét,
naponta, láttam, új növény nyit,
a levegő lágy volt, az ég víg.
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
A lomb sötétje egyre nőtt,
belé dalos nép költözött,
s énekük, akármerre jártam,
felém szállt édes illatárban.
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Áradt és nyüzsgött csakhamar
az élet, a szín és a dal,
s látszott, örömmel egyesülnek,
hogy lássék minden szép derűsnek.
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
És így tűnődtem: csak nem egy
Szellem szít ennyi életet,
ki fölébredt s magát ezernyi
kincsben és virágban jelenti?
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Kezdődnék egy újfajta kor -
növénnyé lesz a lomha por,
állatmozgása lesz a fának,
s ember akar lenni az állat?
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Álltam, tűnődtem, s hirtelen
forrani kezdett a szivem.
Egy kedves lány jött arra, menten
rabul is ejtette a lelkem.
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Jött; én köszöntem; ő felém
intett – hogy is felejteném!
Kezéért kellett nyúlnom erre,
s ő szívesen adta kezembe.
Azt sem tudtam, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Rejtett az erdő lombja.
Az ötlött belém: ez a tavasz!
Egyszóval láttam, hogy ez egyszer
a földön isten lett az ember.
Most már tudom, mi van velem,
s miféle csodát lát szemem.
Novalis, azaz Friedrich Leopold von Hardenberg a XVIII. század végén élt, a vég látomásával vívódó romantikus költő – világfelfogását áthatotta az ember felnövésének, istenülésének adottsága. A Zöld színbe öltözött a rét című verse a csodát, az ünnepi megújulás lehetőségét, a mindig visszatérő boldog reménységet természeti képbe rejtve ülteti át a lét egészére. Rónay György nem csak mesterien, de az átélés hitelességével fordította le magyar nyelvre. Heinrich Heine mondta róla, hogy mindenütt csodákat látott, kedves csodákat. Kihallgatta a növények beszélgetését, tudta minden fiatal rózsa titkát. Fordítója írta: Költészetét, melyben tökéletes harmóniában olvad össze a halálvágy és az életöröm, a borongás és a nyájas derű, áthatja a természet és a lélek szépségének kultusza – a romantika „kék virágja” utáni áhítatos sóvárgás.
Biztatásnak véve e sorokat, lendülök neki a május eleji réteket járni. Rögvest felötlik bennem Fekete István a Ballagó időben felvetett gondolata:
De hát miért kell elmenni?… – vergődött a szívem gondolataim között, amelyek megsimogatták a kertet, a házat, az öreg kályhát, a vén kutat, az istálló ajtaját s a lovak meleg, régi dobbanásait. – Miért?
És ekkor rádőltem a hűvös malomkő asztalra, sírva kérdve szomorú magamtól, hogy amiben minden elmúlt szépség és jóság benne lesz:
Hol van hát az utolsó otthon, ahonnét már soha nem kell elmenni?
Félreértés ne essék! Jómagam az élő utolsó otthonra gondolok. Azt keresem – évek óta.
E heti keresgélésemre hívlak társul, kedves Olvasóm.
Május hűvössége
A gazdának üdvössége.
A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. (…) Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget – töpreng e gondolaton Jankovics Marcell is –, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.
A május mindenütt a nyár aggodalmas adventje, aminek a jövendő termés féltése az alapja.
A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével – írja Márai Sándor a Négy évszakban. – Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik…
Már a XV. században is május első napján a házakat zöld lombokkal díszítették fel. – tanúskodik Dömötör Tekla a Magyar népszokásokban.
Temesvári Pelbártnál olvasom: (…) ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat…
1900 májusában jelent meg az Uránia Magyar Tudományos Egyesület havi lapja, az Uránia. A bőven illusztrált folyóirat hamar népszerűvé vált, az első világháborúig egyre nagyobb példányszámban jelent meg. Az egyesület példaképéül a berlini Uránia Társaság szolgált. Ennek mintájára létesítették 1897-ben Budapesten az Uránia Tudományos Színházat – a mai Uránia Nemzeti Filmszínházat. Az előadásokon és a lapban nagy hangsúlyt fektettek a pontosságra. Szerzői közül csak néhány név: Eötvös Loránd, Cholnoky Jenő, Kármán Tódor. 1914-től megváltozott a folyóirat arculata, előtérbe kerültek a katonai vonatkozású cikkek. Trianon után a területveszteség és a gazdasági helyzet romlása miatt csökkent az előfizetők száma; 1923-ban a folyóirat megszűnt.
Május első vasárnapja Anyák napja. Az amerikai eredetű hagyományt a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg 1925-ben. Mára az egész Kárpát-medencei magyarság ünnepének tekinti. Emlékezem én is a családi tűzhelyet végsőkig ápoló Paraszt anyókára. Segítségemre hívom Horváth Istvánnak 1976-ban az Utunkban közölt versét.
Rokkant a vén ház. Tornácában
rokkantabb paraszt anyóka vár.
Roskadt a váll, a látás tompa.
De csak ott áll és vár naponta.
Közben a tűz is, bent, lealszik.
Didereg aztán és kesereg:
„Jaj, ha most jönne valamelyik!
Kihűlt az étel, már nem meleg!“
Tüzet gyújt újra. Enne s nem kell.
Ketten vannak és együtt fájnak.
Ül a sajgó nagy szeretettel.
Ketten ülnek, és nem kínálhat.
„Egyél, gyermekem, unokám, te!“
Gazdag lelke a kincstől szenved.
Ő nem adásra vár és nem meg-
szánásra szomjas. Nem, nem árva.
Csupán magányos. S várja, várja
gyermekeit, az unokákat.
Az élteti, mit áldoz, átad.
S mintha mindenkor újra szülne,
olyan öröm az, mikor jönnek,
így van, így érzi, megőszülve,
rokkantan – lobog anyasága.
Izzik az ember legszebb vágya,
melyet más nem, csak szülő érez,
kötődve teste gyümölcséhez.
S ők, a városba szakadottak,
örvényében a gyors napoknak
beleszédülve, sodortatva
el is felejtik. De ő vár csak
szögletében a vén tornácnak.
Május 5-én, 1844-ben született a felvidéki Eperjesen Klein Gyula botanikus, az állat- és növényvilág határkérdéseinek kutatója. 1864-től 1869-ig a bécsi, zürichi és müncheni egyetemeken tanult. 1869–1871 között a budai reáliskola tanára, 1870-től a műegyetem növénytani tanszékének tanáraként dolgozott. Főként a telepes növények és a virágos növények sejt- és szövettanával, valamint a növénytani rendellenességekkel foglalkozott. A tengeri moszatok vizsgálata során kutatta az állat- és növényvilág határkérdéseit. Több hazai és külföldi tudományos társaság tagja volt, több ízben elnöke volt a Természettudományi Társaság Növénytani Szakosztályának.
Mai bolyongásaimat hadd fejezzem be a a romantika „kék virágja” utáni áhítatos sóvárgás műremekével, a Csodakék álmot című verssel:
Csodakék álmot láttam az éjjel, aranyosom,
lázongó virágok suslatták fejüket haragoson.
Ibolyák sugara kés-kéken villogott ide s tova,
s szomorkás volt a rezeda-bimbó megszínesült mosolya.
Miért csak illatunk s színünk van?
miért csak ízünk és szívünk van?
Miért nincs hangunk is, dalolni, csoda szép?
S miért a színem – szólt az ibolya –, épp olyan sugarú csodakék?
Ki énekelne csoda-színt, csoda-szagot,
ó, a virágok, mért oly hallgatagok?!
Mért nem tudnak virágok énekelni?
Mért néma a szín s az illat: millió virág-torok?
Virágok nyelve daltalan kötésben mért hánytorog?
Virágok istene, fölséges virág-király,
meggyűrt derekú virág-nép esedez lábainál.
Virágok istene, hangokért esedezünk!
Virágok istene, énekért epedezünk!
Virágok istene, szép istenünk,
kevés a szín, kevés az illat,
hangot is adj, s mi énekelünk!
S hallottam ekkor harang-zenét,
piros pipacs dalára pirult az alkonyi ég,
kék bánatot lengetett dalában a kék ibolya,
s himnusz lett, himnusz a tökvirág jámbor és szép mosolya.
Virágok énekeltek!
Lengett a virágok hangja!
Zenét hintettek alkonyatra!
Jaj! Istenem, gyönyörű volt már:
virág-ének, virágos zsoltár
hullott szívemre!
Csodakék álmot láttam az éjjel,
s hallottam csoda-zenét,
s hallom azóta, hallom örökre
– s látom, virág-nép tündérképekre nyitja szemét.
E kék csodát költője 1956-ban izzotta ki magából. Az Utunk ’56 szeptemberében közölte. Páskándi Gézát 1957-ben tartóztatták le, és az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult a Duna-Delta Salcia-i munkatáborából.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2025. év magányoldó majálisán
Himnusz lett a tökvirág jámbor-szép mosolya