2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

November második dekádjával megérkeztek a sűrű ködök is. Reggelenként alig látni tucatnyi méterre. Hanem ha ritkán felleng a köd a tiszta légen keresztül az éjszakában, pislákolni kezdenek az ég lámpásai.


Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.


– kezdi Lélektől lélekig című versét Tóth Árpád –


Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.


Ma már jó közelítéssel tudjuk mérni az ezredévnyi idők s a fényévnyi terek távolságát. E hónapközépi égi tekergésünket délről kezdjük.

Az égbolt peremén végighaladva délről nyugat felé, egészen északig, könnyen felismerhetjük a Szobrász, a Vízöntő, a Sas, a Hattyú, a Lant, a Herkules, a Sárkány s a Nagy Medve csillagait. A Nagy Nyári Háromszög – a Deneb a Hattyúban, a Sas Altairja és a Vega a Lantból – már a nyugati horizont felett leáldozóban van. A Nagy Medve fölött ott pislákol szerényen bocsa; az ógörögöknél a Zeuszt felnevelő Ida nimfa csillagképe volt. Más népeknél Kis Göncöl, megint máshol Kis Merőkanál volt a neve. S a szekérrúd végén ott pislant az arabok Alrukaba (Térd) csillaga is, vagyis a Sarkcsillag. Nem éppen az északi pólus irányába mutat, hozzá legközelebb 2100-ban lesz. Sárgásfehér óriáscsillag, 431 fényévnyire tőlünk, tömege a mi Napunknak a hatszorosa. A szabad szemmel magányos csillagnak tűnő Sarkcsillag valójában hármas rendszer, halványabb kísérőinek megpillantásához már távcső szükségeltetik. A két Göncöl között tekereg a Sárkány farka, azé a sárkányé, amit Héraklész győzött le mérgezett nyílvesszejével. A Sárkány fejének csillagnégyese éppen a Héraklész felé mutat.


Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.


Ha a keleti égperemen haladunk délről észak felé, a Cet, az Eriádnusz, az Orion, az Ikrek, a Hiúz követi egymást egészen a Nagy Göncölig. Az égbolt közepén most ugyanebben az irányban haladva a Halakat a Kos, a Perzeusz, a Kassziopeia s a Pegazus követi, amelyek a zeniten az Andromédát táncolják körül.


Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.


Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Hideg viharban, este-tájban


A Naprendszer is eme égi törvények szerint működik. A Merkúr 10-e után két órával kel a Nap előtt, nehezen megfigyelhető. A Vénusz a délkeleti égbolton ragyog, most két és fél órányival napkelte előtt látható, a Mars a Halakban előre mozog a déli égbolton. A Jupiter a Nyilasban vendégeskedik, napnyugta után tűnik fel, de az esti órákra már nyugovóban van. A Szaturnusz a Nyilasban halad. Az Uránusz a Kosban kereshető egész éjszaka. A Neptunusz éjfélig látható a Vízöntőben.


Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?


Az űrkorszak hajnalán az emberiség ezt az árvaságot akarja megszüntetni. Közel negyvenöt évvel ezelőtt a négy nagy bolygó együttállása páratlan lehetőséget kínált, hogy a két Voyager az egyik bolygóról a másikra utazzon, a gravitációs parittyahatást kihasználva. A következő hasonlatos bolygóállásig 130 évet kell még várni. A Nagy Utazás két űrszondája fürkészett az óriásbolygók holdjai közül is jó néhányat. Aztán egy olyan pályára tértek, melyen közel egy évtizede először észleltek a Naprendszeren kívülről érkezett anyagot, azaz elérték annak határát, a heliopauzát, s váltak ezáltal csillagközi szondává.


Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Szíriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?


Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!


– fejeződik be a Tóth Árpád-i sirám.

Hanem térjünk vissza a Földre, a Föld felfedezőihez.

202 évvel ezelőtt, november 13-án, 1818-ban született Magyar László Afrika-kutató. 1845-ben az argentin hadiflotta tisztjeként uruguayi hadifogságba esett, ott érlelődött meg benne egy dél-amerikai kutatóút terve. A háromévesre tervezett expedíciójához a Magyar Tudományos Akadémiától kért anyagi segítséget, de – bár maga Széchenyi István támogatta tervét –, nem kapott. A következő két évben a kalabári néger király flottájának parancsnokaként tett kutatóutat a Zaire folyamon, majd a dél-afrikai Bihé országába utazott. Itt az uralkodó feleségül ajánlotta neki 14 éves leányát. A házasság előnyös helyzetet teremtett a további kutatóutakhoz: fegyveres kíséret és nagyszámú személyzet állt Magyar rendelkezésére. A következő 16 év alatt négy jelentős kutatóutat tett. Az elsőn a Kongó folyam feltérképezése volt 1848-ban. Két évre rá a Kuanza folyó forrásának felkutatása volt a cél. 1852-ben David Livingstone-nal akart találkozni, sikertelenül. 1855-ben Lobálországot kereste fel; innen küldött beszámolóját a Magyar Tudományos Akadémián székfoglaló előadásként olvasták fel, és távollétében levelező taggá választották. Erről az útról írt könyvét az Akadémia 1859-ben jelentette meg. De 1857-ben fejedelmi apósát meggyilkolták, ő fiával a portugál fennhatóság alatt álló Benguelába menekült. S mikor már kiadásra került volna összes kutatásaink eredménye, egy tűzvész során iratai megsemmisültek. Halálának pontos körülményeit sem ismerjük. Ködbe vesző történet ez.

Akárcsak ez a november középi. A köd áztatta fák levelük hulltával kopaszok lesznek. Ma még aranyködben fáznak.


Lucskos november. Ablakunk

zápor-cseppek suhogva mossák.

Lobog a tűz. Ó, jóleső,

gyermekkor-ízű otthonosság...


Árnyékok, fények inganak,

halott csodák életre kelnek.

Künn fellegek, benn jó meleg,

s anyám mesél. Mint Åse Peernek.


– veszem kölcsön a szót a 133 évvel ezelőtt, 1887. november 14-én született Áprily Lajostól. Az Intérieur I-et így fejezi be:


Az ősök érezhettek így

hideg viharban, este-tájban,

a rém-űző lángok körül

a bujtató barlang-homályban.


Tuskót a tűzre! Űzzük el

hidegét ősz komor havának.

S adjunk hálát, kis unokám,

a tüzet rabló, hős titánnak.


Mert Prométheuszok születnek, élnek, s – a hiedelmet cáfolva – néha meg is halnak, így az enyészet havában is. Ahogy itt hagyott minket most is egy, aki a Kilátótorony környékén sirálybőr cipőjébe bújva próbálta meglelni a küszöb alatti históriákat, s amikor fordult az ezred, végül átment a vízen. Már így marad emlékeimben: piros rózsával foga közt, vélt tartalmú irdatlan nagy aktatáskát cipelve egy meghiúsult temetés szertartásán…

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, november 13-án, pénteken

Aranyködben fáznak