A természet kalendáriuma (CDXLV.)

Az idén – talán a járvány is közrejátszott benne – máris közzétették egyes egyesületek az ez évre megválasztott élőlényeket.
Alkalmanként be-bemutatok egyet-egyet közülük. Kezdjük a 2021. év vadvirágával, aminek megválasztására tizenegyedik alkalommal került sor. Az elmúlt évek gyakorlata nem változott, most is három virágot jelölt ki a hét főből álló szakmai kuratórium. A szavazás lezárásának határideje 2021 első hete volt. Az év vadvirága mozgalom eredetileg magánkezdeményezésként indult. Az elsőként megválasztott év vadvirága még 2011-ben a leánykökörcsin volt. A honos vadvirágaink megismerésére fókuszáló ese-ménysor elindítói számos követőre találtak.
Nem véletlenül, hiszen magyar mesék, népdalok, szólásmondások, sőt versek gyakori szereplői mezőink, erdeink és vizeink kedves kis növényei. Ahogy teltek az évek, az év vadvirága mozgalom túlnőtte az eredeti magánkezdeményezés kereteit. Így került néhány éve a Magyar Természettudományi Múzeum oltalmazó szárnyai alá, ahol az elhivatottság és szak-értelem jelenléte nem kérdőjelezhető meg. Ebben az évben további támogató szervezetek csatlakoztak a mozgalomhoz. A Magyar Biológiai Társaság és a Vadonlesők Közössége Természetvédelmi Egyesület a program népszerűsítését segítette.

A mozgalom fő célja a természetes környezetben előforduló, esetleg kevésbé ismert, nem közönséges és védelmet igénylő növényfajok szélesebb közönséggel való megismertetése.
Az Év Vadvirága 2021 címért kiírt verseny idei, szokás szerint három jelöltje agrárterületekhez köthető. Főleg szántók és a környezetükben található termőterületek virágfajai.
Az egyik a bíborfekete hagyma (Allium atropurpureum) volt. Az amarilliszfélék családjába tartozó évelő növény akár 1 m-re is megnövő szárán egyetlen, félgömb formájú virágzatot hordoz, csillagszerűen szétterülő lepellevelei bíborlila színükkel varázsolnak el. A ma már ritka növény kalászos kultúrákban és környezetükben honos.
A második, a pici egérfarkfű (Myosurus minimus), a boglárkafélék családjába tartozó, 15 cm magasra növő világoszöld növényke. Tőállású levelei keskenyek, hosszúkás formájúak. Az öt sárgás lepellevél közepéből felálló megnyúlt terméses vacka az egér farkincájára emlékeztet, innen a neve. Hajdani bőséges állományát – főleg a mezőgazdasági területeken – a vegyszeres gyomirtás alaposan megritkította. Manapság igen ritka. Számottevő állományai csak szikes területeken maradtak fenn. Tipikusan olyan növény, amire nagyon is ráfér a népszerűsítés.
A harmadik, a legszínesebb jelölt a vetési konkoly (Agrostemma githago) volt. A szegfűfélék családjába tartozó egynyári növény méltán lett a szavazás győztese. A 60-70 cm magasra növő növény 2-3 centis, ötszirmú virága bíboros-pirosas-rózsaszínes árnyalatú. Minden része mérgező. Korábban a búza, illetve takarmány kalászosok termőterületének egyik jellemző gyomnövénye volt. Mivel apró magjait gyakorlatilag nem nagyon lehetett különválasztani a kalászosok termésétől – a kis fekete magok még a csávázásnak is ellenálltak –, gyakran okozott emésztőszervi mérgezést. A takarmány közé keveredett mérgező magok veszélyt jelentettek a háziállatokra, és a kenyérgabona lisztjébe beleőrlődve komoly veszélyforrást jelentettek az emberre. A vegyszeres gyomirtás térhódítását követően annyira megritkult a faj állománya, hogy tenni kellett valamit a teljes eltűnése ellen, ezért védettség alá helyezték. Ez volt 1993-ban az első védetté nyilvánított gyomnövény Magyarországon.
A gyomnövény elnevezés nem tartozik a legbarátságosabb fogalmak közé, és nem korlátozódik a mezőgazdaságra: gyomnövények éppúgy megjelenhetnek közterületeken és építési területeken, mint a természet lágy ölén.
A konkolyos búza példázata a Bibliából is ismert. A magyar szólásokban is főszereplő lett:
A konkolyos búza az alattomosan mérgező – nem csak – ételre utal.
Aki konkolyt hint mások közé, az a veszekedés magjait szórja el.
De megszívlelendő ez is: Nincsen búza konkoly nélkül.
Mindazonáltal a majdhogynem kipusztított konkoly – jómagam utoljára Budapest közepén, az 1917-es úszó-vb színhelyéül szolgáló Duna Aréna tövében találkoztam vele – főzetével egykor a népi gyógyászatban bőrbetegségeket kezeltek. Mi több, régen a pipaccsal és a búzavirággal együtt a termőföld virágaként tisztelték, és a föld termékenységének jelképe volt.
Ha már a növények világába tettünk látogatást, hadd nézzünk szét január derekán a szárazföldi növények legkisebbjeinek világában, a mohák között. A lombtalan erdők alján csak ők, a növényvilág alig számontartott mostohagyermekei virítanak most. Szem kell, hogy észrevegye szépségüket.
Mai kirándulásunkat hadd fejezzem be egy „mohológus”-ként is nagyot alkotó botanikus emlékének felidézésével.

Pótolhatatlan veszteség érte a Kárpát-medencei botanikusok és természetvédők táborát – 2020. november 26-án, életének 95. évében elhunyt Simon Tibor, a Magyar Biológiai Társaság korábbi elnöke, az ELTE professor emeritusa, tudós és tanár, aki generációk sorának adta át a botanikai ismereteket, a növényvilág szeretetét. Egykor Soó Rezső debreceni botanikai kutató intézetében kezdte a botanizálást. A nagy előd Simon Tibort is magával vitte Budapestre, s ő az ELTE Füvészkertjében – ez az a híres, A Pál utcai fiúkban is szereplő kert – kapott állást és lakást. Nagy összegző munkája, A magyarországi edényes flóra határozója, 1992-ben jelent meg. Abban az időben ismertem meg személyesen: a Botanikai Közleményekben első tudományos cikkem – ami a Faragói-tó növényvilágát s a legritkább, legkisebb orchideafajt, a puhafüvet (Hammarbya palludosa) mutatta be – egyik lektora volt (a másik Isépy István.) De már nyolcadikos diákként, a’60-as évek végén, forgathattam akkor megjelent Kis növényhatározóját, aminek rajzait Csapody Vera készítette. Tanárként a közben a szintén legendássá nemesedett Növényismeretét – aminek fényképeit Seregélyes Tibor készítette – pedig diákjaim növényismereti tudásának mélyítésére használtam már Vásárhelyen is a ’70-es évek végétől, s használom ma is. Kiváló ismerője volt a Felvidék és Erdély magashegyi flórájának, Bulgáriából 31 új mohafajt írt le, így vált Boros Ádám világhírű biológus méltó utódjává. Fantasztikus szervezőképességére hadd említsek egyetlen példát. Amikor mi kolozsvári biológus hallgatókként még a Kárpát-medence országaiba sem tudtunk eljutni, csak nemes irigységgel hallottunk híres közép- és belső-ázsiai háromhetes botanikai terepgyakorlatairól.
De hadd idézzem Gheorghe Dihoru bukaresti botanikus professzort, akivel még a’60-as években kötött barátságot:
Tibornak köszönhetem, hogy megismerhettem a Kárpát-medence belső területeinek flóráját és vegetációját. És ennél sokkal többet, egy igaz barátot is találtam személyében – idézem az Élet és Tudomány tavaly decemberi első számában, Kovács J. Attila fordításában megjelent visszaemlékezését. – Hatvan éve hogy találkoztunk. Még botanikusi pályám elején, 1959-ben ismerkedtem meg vele, amikor az ártéri vege-táció ügyében, hogy bővítse ismereteit, Romániába látogatott, többek között a Duna-deltához is. (…) Terepen általában orosz nyelven értekeztünk, de otthon nála román nyelven, mert felesége, Erzsébet asszony beszélte azt. (…) Ezen utazások keretében ismerhettem meg két másik neves magyar botanikust, Soó Rezsőt és Csapody Verát.
(…) Tibor nagyon figyelmes volt az ő Dihoru barátjához, akinek saját tudományos publikációin kívül megküldte (…) nemrég a TermészetBúvár egyik számát, benne a görény (román nyelven dihoru) fotójával, mint szép baráti gesztust…
Az egymás megbecsülésén alapuló barátság e szép példájával búcsúzva, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2021-ben, január idusán