Csütörtöki kimenő
Mostanában természettudományos filmeket nézek esténként. A kötelező híradók után és az esti filmnézés előtt. Ez a közbeiktatott oktatás igazán rám fér, ugyanis a rendszeres természethistóriai képzésem befejeződött abban a pillanatban, midőn elhagytam az iskola falait (minimális bánattal és annál nagyobb örömmel), egy tekintélyes nagyságú érettségi diplomával a kezemben. A zsebembe még a stílus kedvéért sem fért volna be, azonkívül összehajtogatni olyan gagyi dolog. Néhányszor elővétették velem a tanulmányi és alkalmi hatóságok, de már évek óta megfáradva pihen egy fiók mélyén más diplomákkal, melyeket én és a családom ága-boga szerzett az elszálló évek során. (Mostanában sokkal több diplomát osztanak, mint korábban. Mégsem leszünk diplomatikusabbak és diplomaták.)
A természeti filmek széles skálát ölelnek fel a tengerfenéktől az őserdők mélyéig, a hegyek ormától a pillangó szárnyporáig, a tavak és mocsarak belvilágától a rovarnépség milliomjáig. Persze növények, kultúr és kulturálatlanok egyaránt, szerepelnek az általam megtekintett műsorokban, valamint halászok-horgászok és vadászok, ezek mellett állatmenhelyek szánakoztató képsorozatai. Ebből látható, hogy nem vagyok válogatós, mindent fogyasztok, naponta legalább huszonöt-harminc percig.
Már otthonosan nézem, amikor az anyaoroszlán kiválasztja gazella-áldozatát és azt, amint a maradékon a sakálok marakodnak, de hasznos munkát végeznek, ugyanis a dögeltakarítás is a természet feladatai közé tartozik. Tudom már, hogyan szedik a tiroli parasztok a vadárvácskát és gyűjtik be a pusmogó szömörcét, és azon sem ámulok, hogyan terelgetik az argentin marhapásztorok a beefsteak nyersanyagát még négylábon. A szavannák világa sem idegen számomra, miként a Berlin környéki tavak természetvédelmi zónája, miként népesül/népesítik vissza Európa állat – és növényvilágát az utolsó száz méteren, azt a környező világot, amelyet az emberi civilizáció diadalmas előrezakatolása, rombolása és haladása szinte megsemmisített.
És persze látnom adatik az égő erdőségek rémisztő látványát, a hőség és a gyújtogatók garázdálkodását, a tomboló árvizeket, amik nem javítanak tulajdonképpen a föld vízellátásán, az emberi erőfeszítéseket, a menteni a menthetőt azonnali parancsát teljesítő tűzoltót, katonát, különlegesen képzett mentőt kimenteni embert, állatot, javakat, fényképeket. Igaz, minden efféle rombolásnál pusztítóbb az emberiség nagy találmánya, a háború. Mondhatni az állatvilágból hoztuk magunkkal, benne foglaltatik az ösztöneinkben kiirthatatlanul, mikor a létért küzdöttünk, s a természet ártó-védő-tápláló-pusztító erői közül akartuk magunkat felszabadítani.
Mit mondjak, túl jól sikerült.
