A „szürke ismeretlen” levelei

Kiállították Székely János nemrég megtalált levelezését

Egy, a természetéből adódóan nem túl látványos, ám tartalmában annál érdekesebb kiállítás nyílt meg szerda délután a marosvásárhelyi várban lévő Kádárok bástyájában. A Látó szépirodalmi folyóirat által megszervezett tárlat anyaga a véletlen folyamán került elő, és azonmód az erdélyi magyar irodalom fellelt összarchívumának igen fontos részévé vált: a legnagyobb „elfeledett” író, költő, szerkesztő, Székely János leveleiről van szó.

A Látó irodalmi est keretében nyitotta meg a várbástya falain elhelyezett, harminc szerkesztői levélből nyíló tárlatot. Az est előtt és után alkalom nyílt beleolvasni a levelekbe, amelyeket Székely János az Igaz Szó (a Látó elődje) szerkesztőjeként írt a folyóiratban közölni szándékozó alkotóknak, köztük olyanoknak, akik mára az irodalmi kánon, az iskolai tananyag részévé váltak. Élmény volt megtapasztalni, ahogyan a sok esetben már csak a tankönyvek oldalairól ismerős szerzők „megelevenednek”, ráérezni arra, hogy milyen viszonyban álltak Székely Jánossal, és olvasni, amint a szerkesztő mindig barátságosan, illedelmesen, nagyon diplomatikusan, de sok esetben megkérdőjelezhetetlen szakmaisággal és kíméletlen kritikai érzékkel javasol javítást, átírást, vagy éppen azt indokolja meg, hogy miért vagy miért nem közölhető az adott vers – és teszi ezt a legnagyobbak (például Kányádi) esetében is.

Az estet Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője nyitotta, akitől megtudtuk: ő bukkant rá a kiállított levelekre. – Nem is gondoltam volna azon a vasárnapon, amikor a Látónak otthont adó épület pincéjében csőtörés volt, hogy ilyen kincsre fogok bukkanni. Én lakom a legközelebb a szerkesztőséghez, valaki szólt, hogy folyik a víz, elmentem, megvizsgáltam, hogy vajon nem áztatta-e el a víz a Látó archívumát, és az egyik sarokban észrevettem egy köteg dossziét. Megnéztem, és az Igaz Szó szerkesztőinek levelezését találtam benne, körülbelül 1954-55-től 1988-89-ig. Rögtön láttam, hogy ez egy komoly kincs. Mivel a harminc évvel ezelőtt elhunyt Székely János volt a szerkesztőség legnagyobb levelezője, arra gondoltunk, hogy kronológiai sorrendben harminc levelet állítunk ki, illetve harminc képkeretet és kicsivel több levelet, mert egy pár keretben két levelet is elhelyeztünk – mondta Szabó Róbert Csaba, majd átadta a szót Markó Bélának, aki megnyitotta a kiállítást.

– Évfordulón innen és túl sokkal többet kellene Székely Jánosról és arról a generációról beszélni, amelynek egyik fontos tagja volt. Ezeknek a leveleknek a kapcsán, ha most hirtelenjében címet kellene adnom ennek az eseménynek, egy kérdőjeles címet adnék: éspedig azt, hogy Ismerjük-e Székely Jánost? Az itt jelenlévők többsége természetesen ismerte, én magam is 1976 és 1989 között egy szerkesztőségi szobában dolgoztam vele nap mint nap, és hallgathattam nagyon fontos és racionális eszmefuttatásait, vitázhattam vele, ha úgy adódott. Mégis úgy gondolom, hogy az erdélyi magyar közösség, általában a magyar olvasótársadalom nem ismeri őt. Vele kapcsolatosan szokás elmondani, hogy nagyon fontos író volt, nagy író volt, a huszadik század egyik legjelentősebb erdélyi írója. Igen, de talán a legismeretlenebb nagy írónk Székely János olyan értelemben, hogy mindmáig nem jutott el széles olvasórétegekhez az, amit az utókorra hagyott: egy terjedelmében nem túl vaskos, de jelentőségében nagyon nagy prózát például. Olyan, rendkívüli képességekkel bíró író és költő volt, aki mindig meg tudta mutatni a körülöttünk lévő dolgok, történetek fonákját. Ha a költészetét vagy drámáit olvassuk, látni fogjuk, hogy nem ismerjük Székely Jánost. Mert Székely Jánosról mi úgy tudjuk, vagy úgy akarjuk tudni, hogy ő nem író, hanem filozófus, számára az irodalom csak egy eszköz volt. Bevallom, én is többször leírtam ezt. Ha ismét beleolvasunk, kiderül, hogy mégsem – egy rendkívüli formaérzékű, nagyon jó vershallású, irodalmi érzékű emberről, sok munkájában zseniális alkotóról beszélünk, és szó sincs arról, hogy igaz lenne az, amit saját magáról el akart hitetni: hogy ő az irodalmat csak eszközként akarja használni. Ő az irodalomban élt. Még sok tévhitet le kellene bontani abból, amit Székely János elhitetett velünk, hiszen ő rejtőzködő író volt. Annak a generációnak különböző típusú túlélési stratégiái voltak. Más volt a stratégiája Kányádi Sándornak, Sütő Andrásnak, Bajor Andornak és folytathatnánk. A Székely János túlélési stratégiája az volt, hogy ő egy racionális, érzelemmentes ember, aki a rációnak él, és az irodalom is, amit művel, a rációról szól. Most újraolvastam a verseit: nála érzelmesebb költőt keveset lehet találni! A másik, önmagával kapcsolatosan kialakított, nekünk előkészített tévképzet az, hogy ő egy visszahúzódó, jelentéktelen, szürke ember, egy hivatalnok, aki minden reggel egy hatalmas aktatáskával érkezett be – általában előttünk – a szerkesztőségbe. Fogalmam sincs, hogy mi volt abban az aktatáskában. A szürkeség fizikai mivoltában is megmutatkozott: szürke haj, szürke öltöny, visszafogott retorika, visszahúzódó személyiség, magány. Mindez egy túlélési stratégia része volt, amellyel körül tudta sáncolni magát. Nem képmutatás, nem álság, hanem stratégia: így próbálta túlélni azt a kort, amelyik maga alá akarta gyűrni a társadalmat és az egyént. Ám e stratégia mögött egy nagyon színes, erős fantáziával rendelkező, „bohém” költő, író, alkotó ember rejtőzött, aki bármelyik pillanatban kész lett volt például a happeningre, amelyet művelt is. Ezek a levelek is erről szólnak: ha elolvassuk őket, láthatjuk, hogy az az ember, aki a saját magányáról írt sokszor, teljes valójában Mester volt. Nap mint nap élt azzal a lehetőséggel, hogy versszerkesztőként irányíthatott egy egész, fiatal (és nem csak) generációt, véleményt mondhatott, elemezhette egy-két mondatban azt, amit visszautasít vagy elfogad. Ő volt a teljesen magányos tanítómester, akinek mégis hívei és tanítványai voltak – mondta Markó Béla, majd az est második részében Simon Boglárka és Henn János színművészek adták elő Székely Jánosnak erre az alkalomra összeállított verseit.