A népének történelmi, néprajzi emlékművet állító Orbán Balázs

(1830. február 3. – 1890. április 19.)

Az 1896 márciusában újjászervezett KZST megnyitó díszgyűlésén az új elnök, Petelei István említést tett a Budapesten megjelent Magyar népköltési gyűjteményről, melynek szerzői közt  – Kriza János, Benedek Elek és Sebesi Jób neve mellett – hajdani tagtársuk, Orbán Balázsis szerepelt.

Említést érdemel, hogy a KZST ülésein az évtizedek folyamán többször kegyelettel emlékeztek meg Orbán Balázsról születésének vagy halálának évfordulóin.

Végül nem hallgatjuk el, hogy szeretett édesanyja betegségének kezelése végett többször járt a híres vásárhelyi doktoroknál.

Most, halála után 131 évvel mi, marosvásárhelyiek büszkék lehetünk, hogy Orbán Balázs sok, pirosba borított eredeti jegyzetfüzetéből egy fellelhető a Teleki Tékában, bár ez egy véletlen szerencsének köszönhető. Ugyanis, amikor felsőbb parancsra Székelykeresztúrról az Orbán Balázs iskola könyvtárát beszállították Marosvásárhelyre, egy részét a tékába vitték, másik felét a megyei könyvtárba. Ott Mészáros József néhai főkönyvtáros hozzáértésének köszönhetően a fotóhagyatékban fellelhető, üveglemezekre rögzített 150 darab képet célszerű tárolódobozokba helyezte, és ezeket nagy becsben a mai napig ott őrzik.

Orbán Balázs politikai pályafutása

1871-től Budapesten élt, hiszen először Marosvásárhely parlamenti képviselője, a Nemzeti Párt szélsőbaloldali frakciójának programjával, majd 1872–81 között Székelykeresztúr kerületet képviselte függetlenségi párti programmal, azonban 1881-ben megbukott a kormánypárt jelöltjével szemben. Ő, a hűség és nemzetszeretet apostola „nemes bosszúhoz” folyamodott: ötszáz aranyforintos alapítványt hozott létre a székelykeresztúri gimnáziumnak.

Említésre méltó, hogy az udvarhelyi Ugron Gáborral (Rabon bán) szerveztek egy „székely puccsot”: 200, saját pénzükön felfegyverzett székellyel akartak beavatkozni az orosz–török háborúba, az utóbbiak oldalán. Sikertelenül!

1881-től a berettyóújfalui kerületet képviselte a parlamentben. (Sokat tett a mocsarak, a Sárrét átalakításáért.) A helyiek csodálták, szerették a különc külsejű székely nemest, aki mindig atillát, székely posztónadrágot és alföldi szűrt viselt. Haláláig volt a vidék képviselője az országgyűlésben, de felszólalásaiban többnyire a székely nép érdekeiért szállt síkra. 

Mindhárom mandátuma alatt a képviselőház jegyzője volt. Budapesti tartózkodása alatt állandóan írt, cikkei megjelentek az Ellenzékben, az Ország Tükrében, a Hazánk s a Külföldben, a Századokban, a Magyarország és a Nagyvilágban, a Honban és a Vasárnapi Újságban.

A dualizmus korában hitvallását így fogalmazta meg: „Minden jó szándék, minden igyekezet, ami nem a magyarság önbecsülésének erősítését szolgája, pusztába kiáltott szó.” Egy másik helyen ezt írja: „Örök törvény: minden összeomlott helyébe kerül valami új. Minden hanyatlás, elmúlás csírájában hordozza egy új csíráit. A politikai felfogáshoz kell idomítani a társadalmi cselekvést.” A parlamentben hazafiságtól izzó beszédeiben a sok szenvedéstől és megalázó igazságtalanságtól meggyötört székely népe számára – merész kiállással – követelte a társadalmi-gazdasági felemelkedés biztosítását (ipari befektetést, ásványvízforrások, bányák működtetését, vasútépítést, közutak karbantartását), politikai és kulturális jogokat (iskolákat, anyanyelv teljes használatát, szólásszabadságot).

1882-ben tíz néprajzi tárgyú írása jelent meg a Magyar népköltési gyűjteményben.

Sokat tartózkodott Szejkefürdőn 1883 őszén, édesanyja betegsége miatt.

1871 és 1884 között 6 kötetben jelentette meg Pesten országgyűlési beszédeit.

1887 májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta. Székfoglaló beszédét 1888 márciusában tartotta a székelyek származásáról és intézményeiről.

A következő év július 1-jén nyolcszáz tagú küldöttség tagjaként Turinba (Torinóba) ment Kossuth Lajoshoz, hogy meggyőzzék a hazatérésről. Innen Párizsba ment az 1889-es világkiállításra; másik célja volt, hogy virágot helyezzen el hajdani barátja, Victor Hugo pantheoni síremlékénél, ahol veretes beszédet is tartott franciául.

A Parlament pulpitusáról hangoztatta: „Nem feledhetjük a véres megtorlások korát, amely maga alá temette a sok drága hazafit és a magasztos ideákat, amelyeket tápláltunk.” A kor minden hatalmi tekintélyével szembeni ellenzéki magatartása és (romantikus) nemzeti eszméi diadalában hitt, ezekbe kapaszkodott vallásos hitével és teljes erkölcsi bizalmával.   Egy másik nagy hatású szónok, aki a székelység ügyében szállt síkra, barátja, Ugron Gábor, de ő a balközép frakció színeiben politizált.

A hivatástudat és a hazafiúi kötelességérzet további cselekvésre serkentette. 1889-ben jelent meg A Székelyföld leírását kiegészítő utolsó nagy műve, Torda város és környéke, melyen – nyaranta, a parlamenti szünetben – öt éven át dolgozott rendkívül mostoha körülmények között, de örömmel töltötték el a kimerítő munka egyre sokasodó eredményei. A Torda város bevezetőjében írja: „Több mint ezer évnek vére, könnye és áldozatos verejtékezés munkája adta meg szent jussunkat e drága hagyatékhoz… ódon templomainak régi időkről regélő magas falai árulkodnak a történeti változásokról.” A város főjegyzője, Nesselfeld Miklós feljegyezte róla: „A délebédje forrás mellett, égető napon, esős időben valamely hodály fészerében esett meg, az szolgált éji tanyául is, amikor szénából, sarjúból maga készítette ágyát.” A város – tisztelete jeléül – díszpolgárává választotta.

A Pesten tanuló szegény székely diákokat hétvégeken gyakran látta vendégül, amikor a maga készítette meleg étellel kínálta és pénzzel segítette. Egyre gyakrabban kínozták gyomorfájdalmak, ami nem is csoda, hiszen 20 év óta, amióta országgyűlési képviselőként a fővárosban élt, a táplálkozására nem nagyon figyelt, általában otthonról kapott szalonnán, füstölt sonkán élt, és azzal dicsekedett, hogy „napi 30 krajcárból is meg lehet élni”.

Az 1890-es esztendő már vészjósló egészségi tünetekkel köszöntött be.

Parlamenti munkáját az utolsó hétig becsülettel ellátta. Kedden, április 15-én tartotta utolsó beszédét a Naszód-vidéki erdők ügyében. Utána így nyilatkozott: „Érzem, ez volt hattyúdalom.” Szerdán olyan fájdalmai voltak, hogy nem tudta lakását (albérleti szoba a Kálvin tér 7. szám alatt) elhagyni, csütörtökön – sejtve, hogy közeleg a vég – felkeresték barátai az ágyban fekvő beteget, aki beszélni alig tudott, és csak szódavízen élt. Pénteken este 11-kor örökre eltávozott e földi létből. A diagnózis gyomorrák, egyesek mérgezésről beszéltek.

Kalandos, küzdelmes életútja véget ért, de örökké élni fog óriású hatású életműve! Haláláról és temetéséről Pesttől Székelyudvarhelyig minden korabeli újság beszámolt. A Fővárosi Lapok írta: „A híres emberek műveikben, tetteikben élnek tovább. Kevés olyan kalandos életű, sok országot megjárt, a történelmi változásoktól befolyásolt sorsú nagy egyéniséget tartunk számon, akinek életrajza is kalandregény volt, mint néhai Orbán Balázsé.” Pesten a koporsójánál a székelyföldi diákok zokogva búcsúztak a nagy írótól, mecénásuktól. Három életben maradt testvére: báró Orbán Bódog, báró Orbán Ottó és Ugron Lajosné Celeszta szomorújelentését is leközölték az újságok.

Szeretett Szülőföldjén, Székelyudvarhelyen, a Szejke oldalában levő kriptában helyezték örök nyugalomra, de nyugalmát, a rossz talajviszonyok miatt, kétszer is meg kellett zavarni, és csak 1932-ben került a mostani végleges sírhantba a legnagyobb székely, szeretett édesanyja mellé.  Sírfeliratát Tompa László fogalmazta meg:

„Itt nyugszik/ Orbán Balázs/ 1829-1890/ Székelyföld!/ A te leghívebb fiad/ pihen itt, nyugtasd/ míg a kürt riad!”  

Nyugalmát  hatalmas  székely kapuk őrzik, a sírhoz legközelebbit még ő maga állíttatta egykori fürdőháza elé.

Örök és elvitathatatlan érdeme a Székelyföld leírása, azaz az a hatalmas, fáradságos anyaggyűjtése, mellyel művelődéstörténetünket gazdagította. Célja megvalósításához erőt adott népe iránti   rendkívüli szeretete és olthatatlan nevelő szándéka, melynél erősebb csak akaratereje volt.  Akaratereje és önként vállalt felelőssége adott erőt a kitartáshoz, az emberpróbáló (fizikai) akadályok leküzdésére.  Az ő nemes egyszerűsége minden tettében, életmódjában és szavában megnyilvánult. Nem engedte, hogy bárónak szólítsák. Életszemléletéről így vallott: „gondolkozni, szeretni (szülőföldet, nemzetet) és munkálkodni – e háromban nyilatkozik meg az emberi élet értéke, s ennek az összhangja adja meg az emberi élet szépségét” – tehát élettitka oly áttetsző, mint  a havasi patakok vize.  Ennek ismeretében kijelenthetjük, hogy ez a példaértékű jellem gondolatainak és szíve szeretetének gazdagságát valóban mindvégig gyűjtögette és osztogatta. Osztogatta az az ember, aki egész életében rendkívül takarékosan élt, már-már fösvény emberként, ruházatára és élelemre keveset költött, de anyagilag önzetlenül segítette a rászorulókat, és nagylelkűen támogatta a közművelődés ügyét. A terméketlen és ártó tétlenség állapotát nem ismerte. A neki tett szívességet, fáradságot megjutalmazta, senkitől semmit ingyen el nem fogadott. Ezeket az erényeit soha nem fitogtatta.  Egész életét a hűség és felelősségtudat fémjelezte! 

Végrendeletében örökösének népét tette meg. Úgy rendelkezett, hogy vagyonának nagy részét közcélokra hagyta. Alapítványt hozott létre Udvarhely öt osztályú gimnáziuma részére. Pár száz aranyat adott az 1885-ben létesült Erdélyi Magyar Közművelődési Egyletnek (ma: Egyesület – EMKE), Sándor János jegyzőre bízva a pénzt. Szejkefürdőt öccsének hagyta azzal a kikötéssel, hogy évente 200 forint (értéke akkor más volt!) az EMKE javára, és 100 forint a székelykeresztúri unitárius iskola legjobb diákjainak legyen átutalva. A 300 forintot érő tövisi birtokát szintén az erdélyi közművelődés ügyét szolgáló EMKE-nek hagyta.

„A népnevelés előmozdítása által edzem meg jövőre e népet a hazafiságban” – írta. (Úgy tudom: sokan megedződtek, de még van bőven hely…!)

Személyiségének fényéből sugárzik e felemelő ars poétikája: „A teljesített kötelesség öntudatának érzése a jutalmam.” A hűség, a kitartás és nemzetszeretet örök példája az utókor számára minden időkben! Ezért érdemes és kötelességünk is Rá emlékezni. Remélem, hogy ez emlékeztető írás is növeli a „redivivus” (föltámadás) esélyét!

Sütő András szerint: „Orbán Balázst nem a provincia, hanem felülmúlhatatlan értékei ültették az emlékezet aranyszékébe”. Talán a hűsége, felelősségérzete és tettei szülőföld-szeretetre és nemzeti értékeink megbecsülésére nevelik a késő korok olvasóit…

A történelmi és szellemi nagyjainkra emlékezés biztosítéka lehet a magyar jövendőnek és a megújulásnak!