A népének történelmi, néprajzi emlékművet állító Orbán Balázs

(1830. február 3. – 1890. április 19.)

(Folytatás április 9-i lapszámunkból)

Az angolul jól beszélő Orbán Balázs felismeri, hogy szellemi fejlődése céljából londoni könyvtárak ritka könyveinek tanulmányozása szükséges, hogy pontos tudományos adatokkal egészítse ki keleti utazásának anyagát. Tudósi erélyre jellemzően kritikailag akarta ellenőrizni a helyszínen látottakat. Mivel jól beszélte az angol nyelvet, 1852-ben Londonba hajózott. Három és fél éven át komoly tanulmányokat végzett, jegyzetelt a British Museumban és Könyvtárban. „Mennyit tanulhatott ebben az időben… ez a nagy autodidakta oly bámulatos históriai műveltségre tudott szert tenni” – írja Tavaszy Sándor. Közben ellátogatott a brit Jersey szigetére, ahol megismerte az emigrációban élő Victor Hugót. A nagy demokrata személyes hatása mély nyomokat hagyott lelkében, formálta világszemléletét. Ugyancsak ott találkozott gr. Teleki Sándorral (Petőfi barátja) és más magyar szabadságharcosokkal, akik a megnyerő modorú és külsejű 23 éves fiatalembert barátsággal fogadták. Hugo családjában szinte napi vendég volt, jól érezte magát társaságában, a franciául jól beszélő ifjú érdekes és hasznos beszélgetéseket folytatott a nagy íróval. Híressé vált Victor Hugo csodálata iránta: „Kétszáz Orbán Balázzsal meg tudnám buktatni a császárságát”. Náluk megcsodálta, majd megtanulta a fényképészetet, az akkor bevezetett kollódiumos nedveseljárást, melyhez üveglemezek kellettek. Londonban Kossuthtal is gyakran találkozott.

1855-ben visszatért Isztambulba szüleihez. A következő öt évben összeállította és megszövegezte keleti útleírásait a Londonban tanulmányozott tudományos szövegek felhasználásával. Közben segített anyjának a peres ügyek intézésében. 

Egész életére jellemző ismeretszerzés vágyától fűtve, újabb utazásokat tesz Görögországba, hogy elmélyítse ismereteit az antik görög kultúráról. Amikor közelgett az oly régen várt hazatérés ideje, meghatóan búcsúzott anyja hazájától, ahol szenvedélyes, örökérvényű esküt fogadott. Visszaemlékezésében ezt így örökíti meg: „Még egyszer felmentem az Acropolisba… hogy a nép dicsősége ezen templomában, a szabadság és a honszeretet oltáránál esküdjem neked örök hűséget, s annyi dicső példa látásánál tanuljak meg téged imádni, óh, hazám! Szabadságodért örömest áldozom fel életemet, s neked szentelem magamat utolsó leheletemig.” Tudjuk: esküjét betartotta!

Ezek a Törökországban töltött évek a hosszas és kimerítő örökösödési perekkel is teltek. Tizenkét évi kényszertávollét után, 1859 őszén az Orbán család végre hajóra szállt Erdély, illetve Lengyelfalva felé. Konstancán partra szálltak, majd Predeálra érve, a régi Erdély határához, „a haza szent földjére borulva áhítatosan csókoltam meg” – írja visszaemlékezésében.

Újra itthon és a közjó szolgálatában…

Hazatérése után még minden bizonytalan és kedvezőtlen volt a politikai „időjárás” is az önkényuralom korában. Nincs státusa, nem tudja, hogyan tehetné hasznossá magát… Olyan munkateret keres, amely szabad szárnyalást adhat szellemének, és alkotó tevékenységének irányt és helyet biztosít. Fellángol lelkében romantikus nemzetszemlélete, melynek vezérelve: népe iránti rendkívüli szeretete és aggódása, valamint a nemzetnevelés nemes szándéka.

A hivatástudat és hazafiúi kötelességérzet további cselekvésre serkenti. A további évtizedben életének eseményei három színhelyen zajlanak: Székelyföldön és Udvarhelyen, Kolozsváron és Marosvásárhelyen.

Székelyudvarhely királybírájával, Ugron Lázárral (Ugron Gábor politikus apja) közeli kapcsolatba kerül. Beszélgetéseik témája a székely haza és népének sorsa, jövője.

1861-ben Udvarhelyszék főjegyzőjévé választja, de egy év múlva távozik tisztségéből. Új terveket szőtt. 1862-ben körvonalazódik nagy terve: a keleti utazásain szerzett tapasztalatok birtokában egy  átfogó  leírást adni a teljes Székelyföldről és annak népéről…

A Székelyföld leírása

Hat éven át – 1862–67 között – saját pénzén közel 500 székelyföldi települést keresett fel a „szegénybáró” darócruhában, többnyire gyalog, lóháton, néha szekérrel vagy III. osztályú vonaton utazva, szénapadlásokon és pásztorkunyhókban megszállva. Kitartóan jegyzetelt kis keményfedelű, pirosba borított jegyzetfüzeteibe, melyek száma igen nagy. Tarisznyájába szalonnát, sonkát, sós túrót, valamint ivópoharat tett (ismerve a székelyföldi borvízforrásokat) és egy váltó fehérneműt. A 21-22 kilós hátizsákját (csak fényképezőgépe 20 kiló) görnyedten cipelte fel dombokra, hegyekre – egy egész Székelyföldet bemutató enciklopédikus mű megalkotása céljával. A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból címen hat kötetben jelent meg 1868–73 között Pesten. Az Előszóban ezt írja: „Bevallom nagy és nehéz feladat létesítéséhez fogtam én gyenge erővel ugyan, de a legszentebb szándék és legkitartóbb szorgalommal… mit 6 év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyűjthettem, azt hazám oltárára helyezem.” Szándékáról így vallott: „Igyekeztem mindennek lelkiismeretesen utánajárni, mindent saját szemeimmel látva, kellő kritikával leírni.”

Bejárja a Székelyföldet, a hat széket (Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Aranyosszék és Barcaság), és csodálatra méltó kitartással, dacolva éhséggel, fáradtsággal, kedvezőtlen időjárással, sőt a vidéki emberek bizalmatlanságával, néhol bántalmazásával (fényképezőgépét az ördög kelepcéjének, őt pedig az ördög szolgájának nevezték) gyűjtötte a történelmi, néprajzi, népművészeti, helytörténeti, geológiai anyagot. Közben fényképezett. Akkor a fényképek csak nyersanyagul szolgáltak (a könyvnyomtatásban nem tudták még felhasználni!), ezért könyvéhez szükség volt az általa készített tusrajzokra és illusztrációkra, valamint fa- és acélmetsző munkatársai munkáira. A művet 450 kép és 30 illusztráció teszi gazdagabbá, szemléletesebbé.

Fényképeiről Sütő András ezt írja: „Orbán Balázs a honi magyar fotóművészet úttörői sorába tartozik… A fényképezés örök csodája, ereje, hogy képes megállítani a megállíthatatlant: a rohanó időnek egy pillanatát. Ilyenek az ő képei is. Az az élet és az a gond, amely idefagyott az érzékeny papírra, visszahozhatatlanul a múlté, mely átadta helyét és a tanulságokat jelenünknek: Orbán Balázs hűségét a szülőföldhöz” – 5. old. (Orbán Balázs: Szülőföld képekben, Sütő András előszavával, a bevezető tanulmányt írta, a fényképeket másolta Erdélyi Lajos, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1971).

A tulajdonképpeni adatközlés vezérfonala az utazás iránya. Az író a székek közel 500 településének keletkezéstörténete és részletes földrajzi bemutatása után áttér a történelmi eseményekre, s néhol a helyiektől hallott regéket, legendákat és történelmi balladákat is közöl. Bemutatja a népszokásokat, sőt a népviseletet is képekkel illusztrálja. Néhol szubjektív véleményét is megfogalmazza. Tehát kialakul egy organikus egységképünk az adott helyről. Ezért a Székelyföld leírása tekinthető helytörténeti műnek és útleírásnak egyaránt.

Hunfalvy Pál tudományos megalapozottságát kifogásolta, és támadta „a székelység ködbe vesző eredetéről” szóló fejezetei miatt. Szerinte az író a székely krónikákra, a népi szájhagyományra és eredetlegendákra támaszkodott. (Ma már egyes történészek elfogadják a kettős honfoglalás elméletet.) Kifogásolta patetikus jellegét, anekdotázó stílusát.                                                                                                                                      

Mikó Imre véleménye: „A Székelyföld leírása legalább annyira irodalom, mint tudomány, államismereti-statisztikai irodalom. Enciklopédikus mű, érzelmi telítettségű, a magyar romantika késői nagy alkotása.”

Kelemen Lajos történész szerint „történelmi értéke a hatalmas gyönyörű anyag összegyűjtésében van, amellyel művelődéstörténetünket gazdagította”, majd így folytatja: „…vannak tévedései, de ezek a tévedések nem vonnak le érdemeiből. A sokoldalú tanult ember olyan fejtegetései, melyek kora tudományos színvonalán állottak. És érdemét növeli az, hogy amiről írt, ennek legnagyobb részét, mint felfedező, Ő vitte az ismeretlenség homályából napfényre!” [Kelemen Lajos: A történetíró Orbán Balázs (Emlékfüzet) 28. old.]

Ez a rendkívül értékes kordokumentum átfogó, teljes korrajzot tárt fel a 19. század második felében a székely népéletről, ősi szokásokról, hagyományokról, népviseletről és a nép emlékezetében, lelkében élő sok évszázados legendákról. De érdekesek a mai olvasó számára a korszak gazdasági életére vonatkozó, Orbán Balázs haladó szemléletéről tanúskodó elvei, fájó észrevételei. Az önkényuralom korában a kezdetleges ipari létesítményekben éhbérért dolgozók embertelen munkakörülményeit bírálja, és az ott dolgozó munkások kizsákmányolását állítja reflektorfénybe, mindenhol megtapasztalván az idegen elnyomást és az ásványkincsek elrablását. Leírja az ásványlelőhelyeket: hargitai pirit, cinóber, higany és borvíz, homoródoklándi földgáz, balánbányai réz, borszéki kőszén, torockói vas, kirulyi és fülei vas, parajdi só, baróti kőszén, majd a természeti kincseket veszi számba: szovátai, parajdi sós víz, a székelyudvarhelyi, hargitafürdői, tusnádi, borszéki gyógyvizek, a torjai és csíki-medencei kéngázak, és még nem említettük a székelyek „zöld aranyát”. Egész erdőket tarolnak le, és tutajokon külföldre szállítanak. Ezek láttán megfogalmazódnak benne az osztrák tőke és a magyar arisztokrácia rablógazdálkodására vonatkozó bírálatai. Sürgeti az állami felügyelet alá helyezésüket, valamint a székely vasút meghosszabbítását, Székelyudvarhely bekapcsolását a vasútforgalomba (1888-ban megvalósul). Népoktatást, különösképpen ipari szakoktatást követel és a Székelyföld bekapcsolását a honi kereskedelem és külkereskedelem körforgásába. Felemeli szavát az általános – és nem kirekesztő! – közjog, azaz a székelység ősi jogainak védelmében. Igen hasznosak ezek az ásványtani és természeti leírások, hiszen ezek felhívták a befektetők figyelmét a különböző lehetőségek kiaknázására. Felfedezőként ő vitte napfényre az ismeretlenség homályából.