Hétköznapi történet
Fehér vászonkalapjában és a hozzá illő, világos színű halásznadrágban mintha egy végtelen vakációra fizetett volna be. Sosem volt sietős dolga, de örökös lótás-futásom láttán, sok idős szomszédtól eltérően, nem próbálta utamat állni, tempómat régi bölcsességekkel lassítani. Folyondárként nőhettek volna köréje a mindennapok, ha hagyja, de ő nyugodt szeretettel gondozta, kerekítette formára az ajándékba kapott időt.
– Mindig arról álmodoztam, hogy kertészmérnök leszek, de édesanyáméknak nem volt miből fizetni az egyetemet – árulta el egy alkalommal, amikor a tömbház előtti, pár lépésnyi virágoskertben pompázó rózsáit megdicsértem. – A Maros mentéről származom, egy kicsi faluból, ahova gyermekkoromban még autóbusz sem járt. Gyalog mentünk a községközponti iskolába a két öcsémmel, az erdőn keresztül. A bátyám akkor már egyetemista volt Bukarestben. Négyünk közül csak ő tanulhatott tovább, mi, többiek, otthon maradtunk a mezei munkával. Igaz, én azt is szerettem. Tizenkilenc évesen nősültem meg, jó asszonyt találtam magamnak, falumbelit, aki mindenben segített. A kilencvenes években a mi gazdaságunk volt a legszebb a faluban. Tehenet, lovat, majorságot tartottunk, a kertben veteményesünk, rengeteg gyümölcsfánk és málnásunk volt. Sokat jártam akkoriban a városba, tojást, zöldséget, gyümölcsöt árultam a nagy piacon.
– Született gyermekük?
– Egy lányunk. Ő kilencedikes korában került Vásárhelyre, a Bolyai líceumba. Az iskola bentlakásában lakott, csak hétvégente járt haza. Akkoriban, középiskolásként ismerkedett meg a jövendőbelijével. A vejem jómódú családból származik, ezt a kétszobás tömbházlakást is, amiben lakom, a szüleitől kapta nászajándékba. Persze, mi sem maradtunk szégyenben a feleségemmel, bebútoroztuk a lakást, és egy Daciával is megajándékoztuk a fiatalokat.
– Hogyhogy most ön lakik itt? – tettem fel rövid szünet után a megkerülhetetlen kérdést.
– Négy éve vagyok özvegy, és a feleségem eltávozása után nemigen találtam a helyem a közös otthonunkban, meg egyáltalán semmilyen zugában az életemnek. De a Jóisten mindig kisegít, kárpótol valamivel. Nem sokkal a veszteség után megszületett a kisunokám. Beteges kislány, nem tesz jót neki a városi levegő. Kétéves volt, amikor a lányomék előhozakodtak az ötlettel: mi volna, ha kiköltöznének falura, én pedig a tömbházlakásukba. Azt mondták, nekik megéri, hogy napjában húsz-huszonöt percet autózzanak a városig és este haza, csak a leányka legyen egészséges. Először furcsálltam az ajánlatot, de aztán egyre jobban tetszett, és végül belementem. Nem bántam meg. Csodálatos volt látni, ahogy a kisunokám birtokba veszi az udvart és a kertet. Most már saját pónilova is van, és majd kicsattan az egészségtől.
– Nem volt nehéz megszokni az itteni életet?
– Nekem kimondottan jót tett a váltás. A szomszédok kedvesek, barátságosak, soha senkivel nem volt konfliktusom. Egyikük rendszeresen hoz nekem cserépbe való virágmagot, így az erkélyem is van mivel szépíteni. Világéletemben szerettem másoknak segíteni, most is ezt teszem. Amikor közköltséget megyek fizetni, bekopogok a szomszédokhoz, és megkérdem, vigyem-e el valaki helyett a pénzt. Azt is tudják, hogy a csomagkihordó szolgálatnak nyugodtan meg lehet adni az én címemet, szívesen átveszem a várt küldeményt, hogy a címzettnek ne kelljen hazarobognia a munkahelyéről. A mi tömbházunkban sok a fiatal, kisgyermekes család, akiknél állandó hiánycikk az idő, én meg ilyen szempontból milliomos vagyok.
– A kertészkedés mellett mi a kedvenc időtöltése?
– Ami az otthoni programokat illeti, újabban igazi hobbiszakáccsá nőttem ki magam. Nagy élvezettel követem a televíziós főzőműsorokat, vetélkedőket, és igyekszem lejegyezni az ott bemutatott recepteket. Minél különlegesebb, annál jobb, szívesen kísérletezek. De azért nem ücsörgök egész nap a konyhában. Vettem magamnak egy használt autót, és amikor csak tehetem, veszem a sátorfám, és indulok halászni. Legszívesebben a Maros mentét járom. Olyankor néha azt képzelem, tízéves legényke vagyok még, és édesapám is ott van a közelben, csak kicsit előrement megnézni, máshol nem jobb-e a kapás.
