2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az „egyszer volt, hol nem volt”-ok világa különleges ajtót nyit meg a kíváncsi ember előtt. Ez az ajtó egy tágas terembe vezet, melyből szerteágazó folyosók, titkos ajtók, baljós süllyesztők és magasba emelkedő kötélhágcsók vezetnek csodálatosabbnál csodálatosabb helyekre, ahol szabadon engedhetjük képzeletünket. Az egyik ilyen kacskaringós sikátor Königsbergbe vezet. A mese és valóság ajtajánál álló strázsa, megtudva, hogy magyarok vagyunk, azonnal egy műhelybe irányított minket. Szóltunk neki, hogy inkább a zene érdekel, mint a helyi mesterségek, mire az őr helyeslően bólogatott: ott megtaláljuk a zenét is.

A múlt, a jelen és a jövő furamód kezdett összekeveredni. Egy-két lépés után máris egy kódexkötő asztala mellett állunk. A mester fontos munkát készült végezni: évezredes tartósságú teológiai szöveget kell összekötnie. Varázslatos ez a műhely, mert mi látjuk a mestert, de ő mit sem tudott rólunk. Sajnos így nem is beszélgethetünk. A mese világában megtanultuk az aranyszabályt is: addig nem jöhetünk el sehonnan, amíg el nem olvasunk valamit. A latin nyelvű szöveg mondanivalóját nem értjük, de egyszerre csak különleges szavakat látunk a készülő kódex borítóján. Mintha magyar szavak lennének... Betűztük a különlegesen írt szöveget, találgatjuk a betűket, igyekszünk szavakká kovácsolni őket. Észre sem vesszük, hogy majdnem értjük, amit olvastunk. Ekkor értjük meg a mesevilág kapujánál álló őr szavát: megtaláltuk a zenét, ugyanis egy Szűz Mária dicséretéről szóló ének tárult fel előttünk. Bár némely szót nem ismerünk, a többi felfedi titkát előttünk. Tovább olvasnánk a szöveget, de a kódexkötő mester – nem tudva jelenlétünkről – leragasztja az éneket egy újabb pergamenlappal. Ezzel fél évezredre elfeledett titokká válik ez az ének. Visszatérve a valóság és mese határára, az ajtónálló tudtunkra adja, hogy bizony mi a Königsbergi töredékek magyar nyelvemléket olvastuk, amit majd 1862-ben fognak felfedezni. Elámulunk a varázslattól – ez az ember a jövőt is tudja. Ahogy ott állunk, megkérdi, még érdekel-e valami a zene világából. A romantikus zenét választjuk. Megnyit egy ajtót előttünk, és máris megérkeztünk.

Különleges ember lett a vezetőnk. Már találkozásunk első percében közölte, hogy ő nem más, mint E. T. A. Hoffmann. Beszélt varázslatról, irodalomról, jogról, meséről, festészetről, de amikor a zenéről kérdeztük volna, illedelmesen elköszönt, és elsietett. Még annyit visszakiáltott, hogy hamarosan vezényelnie kell a színházban. Követtük őt, mert épp a zenét kerestük. Láttuk, amint belépett egy ajtón. Utánaeredtünk. Amikor mi is átléptük a küszöböt, az ajtó nagy dördüléssel végképp bezáródott mögöttünk, és a jelenben találtuk magunkat.

Ki is lehetett ez az E. T. A. Hoffmann? Az arcára még emlékeztünk, szemében értelem csillogott, arcáról különleges humorérzék sugárzott.

Hoffmann 1776-ban született Königsbergben, és meglehetősen hosszú nevet kapott: Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann. Ennyi névvel bizonyára összetéveszthetetlenné válik az ember. Igen ám, de akkor hogyan került a nevébe az a bizonyos A. rövidítés? Erre is magyarázatot adnak a lexikonok. Hoffmann egyik nagy példaképe Wolfgang Amadeus Mozart volt, és a zeneszerzőtől neve alapján kicserélte a Wilhelm nevét Amadeusra.

Tizenévesen evangélikus iskolába járt, ahol a klasszikus műveltségre nagy hangsúlyt fektettek. Ekkor figyeltek fel arra, hogy a képzőművészet és a zene terén is tehetséges.

Az ügyvédi családba született Hoffmann is jogásznak tanult, sőt bíró lett belőle. A megélhetéshez szüksége volt erre a szakmára, viszont lelke mélyén inkább művész volt. Ha megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, akkor azt mondta, elsősorban zenész. És ha tovább faggatták, akkor másodsorban rajzoló, grafikus. Harmadsorban festő. És a sort tovább folytatta: író, meseíró, költő és végül jogász.

Feljegyezték róla, hogy fantasztikus meséket írt. A meglepetés általában akkor érte az olvasót, ha megkérdezte, ki rajzolta a különös rajzokat Hoffmann meséskönyvébe. Az igazság az, hogy maga a meseíró készítette a képeket saját meséihez. Ilyen módon már Hoffmann megteremtette az összművészetet, amit később Gesamtkunstwerk néven Richard Wagner „talált fel” az operairodalomban – Wagner maga írta operáinak a szövegkönyvét, a színpadi díszletet és a koreográfiát is ő maga tervezte.

Hoffmann a német romantikus irodalom jelentős alkotójának számít. Írásai akár iskolapéldái lehetnének a romantikus eszméknek. A klasszicizmus kimért, precíz világa után a művészet felszabadult, sőt inkább elszabadult. Nagy hangsúlyt kaptak a varázslatok, az álomvilág lehetőségei, a természetfeletti képzelgések, a rejtélyes, sejtelmes történetek. A XVIII. század végén ezt a fajta romantikus stílust sötét romantikának nevezték el. A sötét elnevezést azért kapta ez a periódus, mert sok műben megjelentek a természetfeletti gonosz varázslások, ördögi mesék vagy rémtörténetek.

A sok téren tehetséges fiatalember meglehetősen romantikus életutat járt be. Bár romantikus sajátosság az utazás is, Hoffmann inkább kényszerből utazott egyik városból a másikba, ugyanis többször megesett, hogy tehetségét csillogtatva ellenségeket gyűjtött maga köré. Még nem volt húszéves, amikor olthatatlan szerelmet érzett egy nála tíz évvel idősebb férjes asszony iránt. A családja csak úgy tudta elkerülni a botrányt, hogy mindaddig kísérőt fogadtak mellé, amíg ki nem aludt a nagy szerelem lángja.

A századforduló előtt megírta első operettjét, de a műre érkező hivatalos választ elszalasztotta, mert közben elutazott.

1802-ben egy bálon nagy botrány kerekedett abból, hogy magas rangú tisztviselők karikatúráit tette közzé. A rajzok felháborodott élő képmásai panaszt tettek a művészkedő kolléga ellen Berlinben – ugyanis akkor épp ott dolgozott. Megúszta ugyan a szigorú büntetést, de mennie kellett a városból.

(Folytatjuk)

Önarckép