„A mese is élet, az élet is költészet”

Átadták a Látó 2021-es nívódíjait

Idén is kiosztotta nívódíjait a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. A harmincadik alkalommal odaítélt díj nyerteseit a szerkesztőség a lapban publikált szerzők közül választja ki, és hagyományosan az év végén adja át. A nívódíj 2019-től az 1000 dollárral járó Jackovics-díjjal bővült, amelyet a legjobb dráma szerzőjének osztanak ki. Az ez évi nívódíjak átadására e hét csütörtökén került sor a Bernády Házban, ahol Babiczky Tibor, Horváth Péter, Imre Eszter és Nagy Zalán vehette át a Látó-nívódíjjal járó pénzjutalmat. A Jackovics-díj idei nyertese Ioana Hogman.

A jelen lévő díjazottakat – a vírushelyzet okozta korlátozások miatt páran nem tudtak eljönni – és a szépszámú közönséget az est házigazdája, Vida Gábor író, a Látó főszerkesztője üdvözölte. – Mi a novella, mi a karcolat, mi az elbeszélés, mi az esszé, mi a vers? Műfajelméletileg sokat lehet erről beszélni, de az irodalmi szöveg, legalábbis Joyce óta, nem egy kötött történet – mondta Vida Gábor, majd átadta a szót Kovács András Ferencnek, Babiczky Tibor méltatójának. 

– Babiczky Tibor a magyarországi magyar irodalom középnemzedékéhez tartozó költő, egy olyan alkotó, aki járt már Marosvásárhelyen, a Látó irodalmi színpadán. Az igény- és mértékérzet pontossága jellemzi – a költészet szaggatott kontinuumról szól, idő van benne, párhuzamos idők is vannak benne. Babiczky Tibor a Látó januári számában megjelent Szapphó-versvariációival érdemelte ki a díjat. A görög költészet nagyon tömör tudott lenni, és ezekből a versekből az is kiderül, hogy mire jó a mérték ismerete, mert az mindig érzékeltetni tudja azt, ami mérték nélküli, ami mérhetetlen – mondta KAF, majd felolvasta a Babiczky Tibor Kalligramnál megjelent, Szapphó-paradigma című kötetének általa írt fülszövegét. Babiczky Tibor üzenetét – amelyben elárulja, hogy eddigi pályafutása során e Látó-nívódíjra a legbüszkébb – Szabó Róbert Csaba olvasta fel, aki a továbbiakban Horváth Péter prózaírót méltatta.

– Horváth Péter Bongo la című, díjazott írását két részben, a januári és februári számban közöltük a lapban. Igazi, klasszikus elbeszélés, egyesek akár kisregénynek is nevezhetnék. Írásában egy vírushelyzetet boncolgat, annyi különbséggel, hogy ott a szigorú karanténszabályok megszegése akár halálbüntetéssel is járhat. Az ország, ahol a történet játszódik, súlyosan kettészakadt. Lakói olyannyira megosztottak a világnézetükben, mintha azt is egy különösen agresszív járvány okozta volna, vagy mintha ez az egymásnak feszülés maga lenne a megtestesült vírus. Összemosódik a határ irodalom és valóság között. Ebben a megosztottságban – üzeni elbeszélésünk írója – nem szégyen, hanem kiváltság szeretni, táncolni, énekelni. Horváth Péter marosvásárhelyi író (is), hiába él Szegeden, újabban Budapesten: havonta egyszer, öt napon keresztül drámaírást tanított a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 

A marosvásárhelyi Imre Eszter prózát és esszét is ír, az alkotót Demény Péter méltatta. – Milyen színű az Isten? Hogyan jut el hozzá az ember? Mi történik akkor, amikor? A kérdések és a válaszok között történetek hullámzanak. Imre Eszter olyan író, akinek a szövegében fontos a történet. Mindenki szenvedélyesen van ezekben a történetekben. Előbb a vant, később a szenvedélyesent akartam hangsúlyozni, de rájöttem, hogy a kettő együtt és egyformán hangsúlyozandó. Így az igazság is folyton mozgó, szöszmötölő, lüktető, partja, medre, torkolata van, nem végleges, következésképpen nem is igaz. Nem a szentenciák prózája ez, hanem a szekvenciáké. Vagy mégsem azoké. Hiszen nincs pihenés. Kanyarog minden, megáll, lefékez, felgyorsul, a szereplők szeretnek, értetlenkednek, beszélgetnek, dolgoznak, mintha élnének. Közben mégis olyan mesebeliek – csillagvölgyiek és katlantáncosok. De a mese is élet, az élet is költészet. Imre Eszter évek óta közöl a Látóban, és az idei májusi, illetve decemberi szövegével érett meg a díjra – mondta Demény Péter, majd Imre Eszter olvasta fel egyik írását.

Nagy Zalán költőt Codău Annamária méltatta. – Nagy Zalán több éve ír verset, irodalmi műhelyek résztvevője, több erdélyi és magyarországi lapban publikál. Versei kitűnnek a rengeteg szöveg közül, amivel találkozunk, mert képesek szétszaggatni az olvasó szemei előtt lebegő mindennapi fásultság fátylát. Legyen szó a hatalmasról, a törvénnyel való szembesülés félelméről, amit az űrből visszatérő Gagarin figurájába sűrítve képzel el, a költeményeiben a fegyelmezett építkezés és az asszociatív gondolkodás is megtalálja funkcióját. Kimagasló színvonalú szövegekkel lepte meg a szerkesztőséget, a méltatás azonban természetesen nem tudja pótolni a művekkel való közvetlen találkozást. 2021-ben, a májusi Látóban és a decemberi lapszámban közölt versei arról tanúskodnak, hogy egy kitűnő fiatal alkotó alakulását vagyunk szerencsések figyelemmel kísérni – hallottuk a méltatótól, majd Nagy Zalán olvasott föl verseiből.

Láng Zsolt Ioana Hogman drámája kapcsán szólalt fel. – A Jackovics-díj alapítója Jackovics Tamásként született Kárpátalján, és egy müncheni kitérővel távozott Kaliforniába. E kitérő alatt a Deutsches Theaterben volt díszletmunkás, innen a színházszeretete. Nemcsak ezzel a pénzösszeggel támogatja az erdélyi drámaírást, hanem van egy ösztöndíja is, amelyet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai kapnak. Ioana Hogman a helyi művészeti egyetemen végzett, drámaírást tanult. Az író üzenetének felolvasását követően Láng Zsolt elmondta, noha ez már a Látó harmadik Jackovics-díjas drámája, idén egyértelmű volt, hogy melyik szöveget díjazzák. – Nem is voltak ezzel kapcsolatban viták. Mindig az a darab kapja a díjat, amelyik valamilyen módon kikívánkozik a többi közül. Ez esetben is egy egészen más természetű szövegről van szó – mondta Láng Zsolt, majd az említett, Máthé Barbara és Stekbauer-Hanzi Réka által fordított, Szeretem a szusit című drámából Demény Péter, Láng Zsolt és Kovács András Ferenc olvasott fel egy részletet.