Nemrég egy különleges rendezvényen vettem részt, ám ezen esemény különlegessége – sajnos – nem a pozitív értéktartományban értelmezendő. Pedig szépen indult, és a célja is nemes. Egy pedagógusok által rendezett, hagyományőrző jellegűként is aposztrofálható, kisiskolások számára szervezett vetélkedőről van szó, amely Marosvásárhely központi zónájában került megrendezésre. A verseny kezdetét követően azonban gyülekező üzemmódba kapcsoltak a fellegek, és sejteni lehetett azt, amire gondoltunk ugyan, de az ellenkezőjében titkon reménykedve naivan elhessegettük a gondolatot: azt, hogy itt nem gyermeket, hanem embert próbáló eseménysor következik.
A rendezvény ugyanis kora reggeltől késő délutánig tartott. És ezen időtartam alatt volt minden (mint a búcsúban). Természetesen ott voltak a versenyzők, maguk a gyerekek. Ám előadásaik közben, állítólag őket kímélendő, különböző aktivitásokat szúrtak be a szervezők, akiken a legcsekélyebb jele sem látszott annak, hogy észrevennék: a második ilyen plusztevékenység után már egy versenyző sem érzett túlzott affinitást azokban részt venni. És most finoman fogalmaztunk. Ahogyan azt sem gondolták végig, hogy ez mennyire zökkenti ki a verseny döntő fordulójára érkező gyerekeket, akik produkcióik bemutatására várnak. Elég legyen annyi, hogy a rendezvény eme része reggel 9 órától körülbelül délután 2 óráig tartott. Mondom, kisiskolásokról beszélünk, akik közül sokan az ország távoli szegleteiből érkeztek Marosvásárhelyre.
De ez még mind semmi, ahogy mondta volt egyszer valaki, két fazék és egy kávéfőző felmagasztalása közben. A több kategóriát is versenyeztető, majd díjazó esemény délután is folytatódott, ekkor zajlottak a kiértékelők, majd az eredményhirdetés. És itt következett be az, amitől mindannyian tartottunk. A nem pedagógus szem számára is feltűnően kimerült gyermekek nem vehették át rögtön a díjaikat, diplomáikat, á dehogy. Hosszú és unalmas szpícsek sora következett, majd a támogatók felsorolása, majd a szakadozva akadozó eredményhirdetés, majd a szervezők felsorolása és a köszönetnyilvánítások hosszú sora, és miközben a sok gyerek, illedelemre való neveltetéséről tanúbizonyságot téve, sztoikus ábrázattal és érthető módon lelketlen tapsikolással, de fegyelmezetten, az első sorokban ülve hallgatta végig a szervezők többségének egymást dicsőítő sorait, valószínűleg a pokolba kívánta már az egészet. Ahogyan a közönség nagy része is, amelynek tagjai egymás között ezt bizony közszemlére is tették, de e közszemle nem érte el a szervezőcsapat öntömjénező példálózásának emelkedetten euforikus szféráit.
És ismét azt tapasztaltuk, mint oly sajnálatos módon annyiszor. Egy valóban dicsérendő, egyedi és nívós tartalmú, értékes résztvevőkben gazdag esemény elbukik az agyonszervezésen, az esetlegesen szükséges rögtönzéstől való merev és száraz tartózkodáson, az előírt dramaturgiához való ragaszkodáson, a majd-mi-megmutatjuk-hogy-kell-ezt-csinálni attitűdön, amelyben a tartalom egy idő után csak a ciráda szerepét töltötte be, és maga a ciráda, az egoista önvastaps vált főszereplővé. Miközben a valódi főszereplők – az ország megannyi vidékéről idesereglett, órákon keresztül várakozó, előadó, majd a koncentrációjukat megtörő és idejüket rabló játékokra kényszerített gyerekek – mintha senkit sem érdekeltek volna már, mintha nem is róluk szólt volna az egész, mintha fel lettek volna áldozva a szervezők hosszú, önreklámozó passzusainak oltárán.
És megint el kellett gondolkodnunk azon, hogy az említett, valóban nemes szándékkal létrehozott versenyek többsége mennyire korszerűtlenné, porossá, fárasztóvá vált a huszonegyedik század pergő ritmusának közepette, és hogy azok szervezői mennyire rémisztő módon nem tudnak lépést tartani azzal a korral, amelyben felnőnek azok, akik számára ezeket szervezik. Itt és e tekintetben üvöltővé vált a szervező és a részt vevő generációk közötti különbözőség, és szomorúvá az a tehetetlenség, az a hozzá nem értés, vagy éppen az a dac, amellyel a szervezőcsapat a múlt századba pozicionálta a jövő felnőttjeinek szánt versenyét.
