A megjelenés – üzenet

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Bandi Kati ipar- és textilművésszel

– Biztos sokszor hallottad a közmondást: Ruha teszi az embert. Persze, ennek a fordítottja is igaz. Te hogy látod ezt? 

– Ismerjük a kérdésre adandó gyakori választ: Ó, dehogy teszi a ruha az embert! Így igaz, de nagyon sokat számít. Gyakorlatilag szinte egyenlő a homlokunkra ragasztott címkével. A viselője által keltett első benyomást nagyban befolyásolja – márpedig első impressziónk csak egyszer lehet. Az első benyomás nagyjából eldönti: bizalmat szavazunk-e az illető személynek. Öltözékünkből kiolvasható: igényesek vagyunk-e önmagunkkal szemben (ami jelenti személyiségünket, munkához/világhoz való hozzáállásunkat), illetve létezik egy üzenet: mennyire fontos nekem a környezetemre való odafigyelésem, hatásom. Csak akkor vagyunk hitelesek, ha kerek egészként működünk, nem kell elvárnunk a világtól, hogy elemezgessen és a részleteinkről más-más véleményt alkosson. Az eddig említett szempontokon túl jönnek a finomhangolt üzenetek: az életkori hovatartozás jelzései; a társadalmi szegmenshez való tartozás jelei; világnézeti szempontok (vallási hovatartozás); nemzetiségi hovatartozást jelző öltözéki jegyek; temperamentumot kifejező üzenetek; párkeresési jelzések; domináns vagy elfogadóbb egyéniségről tanúskodó megjelenés; militáns vagy beolvadó attitűd kihangsúlyozása. Létezik egy komplex jelrendszer, amit tudatosan vagy akaratlanul kisugárzunk. Nem volna kívánatos, hogy ezt inkább tudatosan tegyük, és valóban azt üzenjük magunkról, amit mi akarunk? De igen! A nagyvállalatok ezt nagyon is jól tudják, s stílusszakértők segítségével igyekeznek fogyasztóikat befolyásolni. Magukra adó politikusok is szigorúan betartják a protokollfőnökük öltözködési tanácsait, hiszen a megjelenés már önmagában üzenetértékkel bír.

– Lehet-e dísztárgyként használni szobában, lakásban azt a ruhakölteményt, amit te tervezel, készítesz?

– Tetszik a kérdés, mert sok visszajelzést kaptam erről a dologról. Több kliensem jelezte, hogy időnként „szem előtt” hagyja az új ruháját, mert lakása díszének érzi. Én magam is voltam így sokszor saját ruhakölteményemmel. Textilművészi kiállítói tevékenységemben egyik inspirációs forrásom az öltözék, így kimondottan műtárgyként is készítettem monumentális méretű ruhákat Az óriás asszonyainak ruhatára címmel. így készültek el a különböző életkorokat és élethelyzeteket szimbolizáló falitextilek és a Gyökereink címet viselő, a székely ruha által a közösség fel-leépülését vizionáló monumentális méretű munkák.

– Mi a véleményed, jól öltöznek a mai fiatalok, a középkorúak, az idősebb generáció? Hol kellene változtatni? Mire kellene figyelnünk ilyen téren?

– Már sok ellenséget szereztem magamnak a jó szándékú, de kendőzetlen véleménynyilvánításaimmal. Idővel megtanultam diplomatikusan fogalmazni, de a rövid válaszom a kérdésedre most is egy nagy: nem! A fiatalok még mindig nem tudnak disztingválni, a divatkövetés és generációs megfelelés fontosabb, mint a számukra igazán előnyös megjelenés. A középkorúaknál szintén a divat értőbb követése és személyük/személyiségük érdekeinek segítése lenne előnyösebb. Az idősebb generáció már sokat tanult a leélt évtizedek alatt, viszont sokuknál a feladás igénytelensége látható. Pedig unokáinknak is tetszenünk kellene, ezáltal alakuló értékrendjüket is befolyásoljuk. Természetesen nem általános, csak gyakori jelenségekről beszélek, a jobbítás szándékával.

– A ’90-es évek elején gombamódra elszaporodtak az újonnan beindult bálok: Katalin-bál, Zsuzsanna-bál, cégünnepségek stb., ami új kihívást jelentett a szervezőknek, a tervezőknek, a bálozó hölgyeknek-uraknak. Hogyan emlékszel ezekre a kihívásokra?

– Nagyszerű, ébredező, forrongó időszaka volt a társadalmi életünknek. A házibulik kötetlenségéhez, illetve a szervezett közösségi ünnepek szigorúbb hangulatához szokott, a polgári társasági élet kánonjait nem ismerő akkori világunk örömmel, de tapogatózva kereste a megfelelő nyitást. Ez azt is jelentette, hogy a ruházat mellett nagyon alaposan dokumentálódtunk a bálok megszervezésének minden részletéről. Én például Budapestre utaztam, hogy a Nemzeti Múzeum öltözködéstörténészét megkérjem: mutatna meg nekem a régebbi bálokhoz kapcsolódó mindenfélét. Így jöttem haza programfüzetekkel, táncrendfüzetek mintáival, protokoll-leírásokkal, illemszabályokkal. Meg is csináltuk becsülettel, éveken át. Mindenki, lehetőségeinek megfelelően, vagy csináltatott, vagy kölcsönzött báli ruhát is. Aztán ellaposodott… Nem a hely szelleme alakult hirtelen oda, hanem a hely sorvasztotta magához az egészet. Olyannyira, hogy néhány év múltán már összevissza öltözve jöttek az emberek a bálba, és az Ausztriából direkt ez alkalomra hazajött honfitársunk tűnt nevetségesnek a báli ruhájában, holott egyedül ő volt „korrekt”.

– Szoktad-e követni, hogy az elkészült ruhát a tulajdonosa meddig hordja? Mert ez is egyfajta visszajelzés

– Akaratlanul „követődik”, nagyon sok kedves kliensem visszajelzése alapján. Mivel soha nem a napi divatot követő kreációkkal álltam elő, ezért a régimódivá válás veszélye ritkán fenyegetett. Néha találkozom 30 évvel ezelőtt készült darabjaimmal is, és nem azért, mert viselőjének nem volt pénze másikat venni. Sok hordás után esetleg megunták, „pihentették”, majd újra viselésre fogták a ruháimat. Végüket csak a menthetetlen elnyűvés vagy a kihízás jelentette, de még ez ügyben is sokan kerestek meg: nem lehetne valahogy felújítani? Olyan esetre is van példám, hogy az időközben felnövekedett leánygyermek elörökölte anyja ruháját, és büszkén viseli tovább. Az én leányom is megtiltotta, hogy bármely általunk készített ruhámtól megváljak az ő megkérdezése nélkül. Kell ennél nagyobb elégtétel?

– Beszéljünk az életedről is. Milyen volt a gyermekkorod, az iskola, a diákvakációk?

– Gyermekkorom sok óvodás évvel kezdődött, mert akkoriban a Bolyai iskola tanári lakásában laktunk, és a szüleimnek kézenfekvő volt, hogy a szintén ott működő óvodában „parkoltak le”. Aztán házat építettünk, ahol apám, nevelő célzattal, ötévesen odaállított görbe szegeket kalapáccsal kiegyenesíteni egy síndarabon, és egyéb „nyalánkságok”: kötelező rajzolás, tojásfestés, hímzés, faragás, gyomlálás a kertben. Persze, jobban szerettem labdázni, bandázni, korcsolyázni, olvasni. Első osztályba természetesen a Bolyaiba írattak be, de évnyitón a tanító néni átvezetett minket a Papiuba, és útközben találkoztunk az onnan a Bolyaiba átköltöző első román osztállyal. Akkor tették kétnyelvűvé mindkét iskolát. Ez ’59-ben volt. A Papiuban telt el nyolc évem, azután következett a Művészeti Líceum. Gyönyörű nyári vakációk szakaszolták a tanéveket Magyarsároson apai nagyanyámnál, aztán sokáig Szovátán, édesanyám rokonságánál.

– Kik voltak a tanárok, akik nagyban befolyásolták pályád alakulását a képzőművészet irányába?

– Szaktanáraim Bálint Károly, Hunyadi László, Bordi András, Piskolti Gábor, Incze István, Nagy Pál, Datu Viktor voltak. Mindeniküknek sokat köszönhetek, ahogy az egész Művészeti Iskola szellemiségének. Ebben benne voltak a zenész tanárok is, akik zene szakos osztálytársaink által rászoktattak a vasárnap délelőtti, magyarázatokkal tűzdelt koncertlátogatásokra is. Hálás vagyok az elméleti tanárainknak is: egyeseknek az utólag hasznosnak bizonyuló szigorukért, másoknak pont az elnézőbb hozzáállásukért. Tudták, hogy a sok szakóra, illetve a gyakorlás miatt nekünk sokkal kevesebb időnk marad a tanulásra, mint az elméleti líceumok diákjainak.

– Hogy kerültél a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti egyetemre?

– Az otthoni légkör, apám „terelgetése” és a Művészeti Iskola után szinte automatikusan jött a pályaválasztás. Akkoriban nagyon magas igényeket támasztott az egyetemi felvételi arra a nagyon kevés bejutó helyre. Úgy alakult, hogy az első felvételim nem sikerült, és a következőre való felkészüléshez friss segítséget kaptam Márton Árpád és Gaál András festőktől. Többen készültünk az irányításukkal, és a következő évben mindannyian bekerültünk az Andreescura.

– Mi történt az egyetem elvégzése után?

– Akkoriban minden felsőfokú intézmény végzőseit kihelyezték valamilyen állami munkahelyre. Jó médiámnak köszönhetően a nagyváradi konfekciógyárba kaptam tervezői kinevezést, ami az akkori körülmények között irigylésre méltónak számított. Falusi körorvos férjjel 200 km-rel arrébb, a szüleim Vásárhelyen, én várandósan, nem költözhettem oda egyedül. Így lett belőlem három évre falusi feleség Máramarosban, aztán szabadúszó művész Marosvásárhelyen, amely, zárt város lévén, még versenyvizsgával sem engedett itthon álláshoz jutni.

– Mesélj a családról, gyerekekről, unokákról!

– Két házasságból született egy-egy gyerekem. A leányom fantasztikus kézügyességgel, olthatatlan kíváncsisággal és kitartással számtalan kézműves-tevékenységet megtanult, magas szinten műveli, de szakmáját illetően közgazdász. Néha sajnálkozva jegyzi meg: keményebben kellett volna rajztanulásra fognunk gyerekkorában… A szülő sohasem tudja, mivel tesz jót a gyermekének: ha kényszergeti valamire, vagy ha utána hagy… Finnországba ment férjhez. A fiam ornitológus-ökológus, szakmája megszállottja. Ő itt él a szintén biológus feleségével és két gyönyörű fiacskájukkal Marosvásárhelyen. Aktív nagymama vagyok, és most már értem a mondást: a nagyszülő szinte jobban szereti unokáit, mint annak idején a gyerekeit.

– Édesapád Bandi Dezső híres-neves iparművész, néprajzkutató és egész generációkat oktató tanár volt, aki a Bolyai líceum alagsorában tanította az igényes, szép faragás művészetére a gyerekeket.

– Amint mondod, édesapám valóban sok-sok generációt tanított, nem csak a Bolyai alagsorában… Tanárként több neves szobrászunk útra indítója volt, akik közül néhányan nekem is tanáraim lettek: Péterfy László, Szász Endre, Bálint Károly, Hunyadi László. Lényét és egész életét a népművelői tevékenysége határozta meg, ennek vetette alá saját művészi ambícióit, viszonylag kevés időt hagyva alkotói zsenijének anyagba formázására. A valamikori Maros Magyar Autónom Tartomány területén található összes néprajzi zóna népi mesterségeit felleltározta, és gyakorlóit visszaterelgette a hagyomány útjára. Emellett a szövést, varrást, fafaragást, nád-, szalma- és kukoricacsuhé-fonást irányította, ahol kellett. Ahol semmiféle hagyományos mesterség nem működött, ott a naiv művészeket bátorította markáns önkifejezésre. 

– Erről épp a minap olvastam Banner Zoltán Csillagfaragók című kötetében (1972), amelynek fényképanyagát édesapád, Szabó Tamás és a szerző készítette. Banner egy egész fejezetet szentelt édesapád népművészeti szakirányító tevékenységének…

– Az erdélyi naiv művészeti mozgalom az ő irányítása mellett akkoriban nemzetközi hírnévre tett szert. El sem kezdem sorolni a festők, faliszőnyegvarrók, szövők, fafaragók, fémdomborítók nevét, mert csak a jéghegy csúcsa lenne. Csak mindezek után következett a Bolyai alagsorában vezetett faragókör, ahol valóban nagyon sok fiatal kóstolt bele a fafaragás ízébe, rejtelmeibe. Elnézést kérek azoktól, akiket nem említek meg, de két nevet nem hagyhatok ki. Az egyik Tamási Mihály, aki amellett, hogy megszállottan végzi a dolgát, nagyszerűen foglalkozik gyerekcsoportok tanításával. A másik Székely Lajos tanár, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület létrehozója Csittszentivánon, rengeteg faragótábort szervez gyerekeknek, székely kapuk és kopjafa emlékművek állítását vezényeli le falujában. Ő a „láng” igazi továbbvivője…

– A múlt század ’80-as éveiben gyakran találkoztunk a Vörös Zászló oldalain veletek: édesapád ismeretterjesztő, népművészeti írásaival és a Te igényes, szép tárgyrajzaiddal: Erdély motívumkincsének gazdag tálalásával. Egy-egy ilyen összeállítás „csúcs” volt a lap történetében, ették-falták az olvasók, a szakmabeliek. Hogyan emlékszel vissza az apa–lány „összedolgozásra”?

– Igen, azok a Vörös Zászló-oldalak megérdemelnének egy összegyűjtött kiadást. Az apám néprajzi gyűjtőmunkáját mutatták be az ő leírásaival és többnyire az én dokumentumigényű rajzaimmal. A húgom, Orbán Mária is részt vett ezeknek az oldalaknak a rajzolásában. Édesapám többször elvitte az osztályunkat is egy-egy gyűjtőútra, olyankor az osztálytársaim is rajzoltak, az osztály zenészei pedig a népdalokat vették hangszalagra, és kottázták le utólag. Néha engem is magával vitt egy-egy útjára, akkor tanultam meg, hogy kell elkezdeni a gyűjtést, kivel hogyan kell beszélni. Sokszor alkalmaztam ezt a tapasztalatot később, s az alkotói munkámra is kihatott.

– Milyen kiállításaid voltak itthon és külföldön?

– Egyéni kiállításaim Marosvásárhelyen, Nyárádszeredában, Stockholmban, Bécsben, Székelyudvarhelyen, Szászrégenben voltak, ahol faliszőnyegeket, ruhaalkotásokat, pasztellképeket és üvegfestményeket mutattam be. Egy-egy kollégával társulva, Miholcsa Józseffel, majd Kuti Dénessel, legutóbb Ion Riţiuval mutatkoztunk be. Tevékenységem nagy részét sokáig a ruhatervezés tette ki, ami divatbemutatókkal jár. Ezekből voltak fesztiváli részvételek és egyéni színpadra vonulások Székelyudvarhelyen, Bukarestben a Magyar Kulturális Központban és Marosvásárhelyen.

– Mit készítesz szívesen?

– Legkedvesebb feladataim közül való az egyházi textíliák készítése, úrasztali terítők, illetve református templomok teljes „öltözéke”. Nőszövetségi és kóruszászlók, valamint különböző lovagrendek öltözéke és zászlói is készültek műtermemben. Számtalan megrendelést kaptam színészek egyéni műsoraihoz.

– Nemcsak iparművész és textilművész vagy, hanem festő is…

– A művészeti iskolában az egyetemi felvételire készülve sokat rajzoltunk, festettünk, komponáltunk, krokiztunk, hisz felvételkor még egységesek voltak a követelmények a különböző szakágakra. Ilyenformán mi, textilesek is megtanultunk minden alapfogalmat, csak később fejlesztettük ki a mindenki szakterületére jellemző feladatköröket. Az alkotótáborokba járás hívta újra elő ezt a fajta tevékenységet, hiszen nem költözhettem oda egész textilműhelyemmel arra a tíz napra. Az évek folyamán textiles mivoltommal jól összeegyeztethető stílust és munkamódszert sikerült kidolgoznom ezen a téren is. 

– Hogyan telnek a napjaid, milyen terveket dédelgetsz az elkövetkezőkre? 

– Napjaim aktívan telnek, a kerek évforduló kapcsán több helyre is hívtak kiállítani, de önelemző és önkritikai eredményként tisztelettel kérem a barátokat, támogatókat, hogy adjanak lehetőséget a 70+1 kiállításra, amikor – valószínű – jobban tudok koncentrálni arra. Egyaránt igyekszem megfelelni nagymamai, közéleti és művészi „szerepeimnek”. Nem egyszerű, mert állandó mérlegelés kérdése: melyik „szerepkör” fontosabb pillanatnyilag? Egyébként ez költői kérdés, mert a válasz egyértelmű: a család. 

– Mit üzensz a fiataloknak? 

– Jobban figyeljünk magunkra és a társadalomban elfoglalt helyünkre, amit az öltözködésünkkel is megmutatunk. Nagyon sokat tanulok a fiataloktól, ezért nem érzem úgy, hogy szájbarágósabban kellene tanácsokat osztogatnom. Csak arra kérem mindenre fogékony ifjainkat, hogy idejében fordítsanak kellő figyelmet a fentebb említett szempontokra IS, öltözködésükben is szolgálják önnön és közösségük érdekeit. Ez természetesen nem zár ki semmilyen divathoz való alkalmazkodást, csak tudatos hozzáállást kér az összevissza, ötletszerű vásárlás helyett.