2022. augusztus 13., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mestersége és hobbija a tanítás

Kovács Margit első fokozatú magyar–francia szakos tanárnő mestersége és hobbija is egyben a tanítás, amelynek tárgyát az egyik legszebb és legfontosabb tantárgy, a magyar nyelv és irodalom képezi. Anyanyelvünk különös szépsége és gazdagsága mellett tanításának módszertanát is oktatva válhatott az erdélyi magyar tanító- és óvodapedagógus-képzés egyik legismertebb és legelismertebb személyiségévé. Tevékenysége annyira színes, gazdag és szerteágazó, hogy egy riportban lehetetlen minden ágát-bogát számba venni.





Műveltsége, komolysága, megbízhatósága, alapossága, szorgalma, tanáros hanghordozása már egyetemi tanulmányai kezdetén elárulta, hogy jó pedagógussá válik. Ezt erősítette meg dr. Nagy Géza előadótanárunk is, aki a magyar nyelv és irodalom tanításának a módszertanát oktatva tanítási gyakorlatunkat vezette. Bár az első próbatanításáról Kovács Margit elkésett (eltévesztette az autóbuszt), a megmaradt időben olyan nagyszerűen mutatta be a kuruc kor költészetét, hogy teljesítményére a legmagasabb minősítést kapta. 

– Honnan eredt ez az adottság? – indultunk el volt egyetemi évfolyamtársammal az emlékezés fonalán. 

– Gyermekkoromtól tudtam, hogy tanító vagy tanár leszek, csak még abban nem voltam biztos, hogy a történelem vagy a magyar szakot választom. Irodalomkedvelő, olvasó családom volt visszamenőleg több nemzedéken át. Apai részről papok, tanítók, tanárok voltak az elődeim, akik közé csak véletlenségből tévedt be egy agrármérnök. Dédapám, Kovács Mózes erősítette meg a szederjesi református egyházközséget, és állítólag Petőfi Sándorral is kezet fogott, ugyanis az 1848–49-es szabadságharcban tábori lelkészként működött. Ötven évig szolgált Szederjesen. A falu ma sem feledkezett meg róla, nagyon szép síremléket állítottak neki. Hagyatékában fennmaradt egy hajdani meghívó, amelyet a fiának küldött, hogy fél évszázados lelkészi jubileumán részt vegyen, ugyanis nagyapám Héjjasfalván volt református pap. Édesapám könyvelőként dolgozott, de testvérei között volt tanító, tanár és lelkész is. 

Végül a magyar mellett döntöttem, és 1975-ben fejeztem be tanulmányaimat a kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának (akkoriban filológia karnak nevezték) a magyar–francia szakán. 38 éven át tanítottam, egy évet nyugdíjasként ráadásnak. Sok emlékem gyűlt össze a közel négy évtized alatt.

– Az egyetemen kollégák voltunk, ezért tudom, hogy eredményeid alapján választhattál volna neves középiskolákat Erdély kisebb-nagyobb városaiban, de ragaszkodtál Maros megyéhez, ahol csak franciát taníthattál vidéken. Miért döntöttél így?

– A férjem, akivel 1973-ban házasodtunk össze, és volt már egy kislányunk, nem akart más megyébe költözni. Így Marosludasra kerültem franciatanárnak, és az 1-es Számú Mechanika Líceumban másodiktól a 12. osztályig oktattam a francia nyelvet. Ezenkívül felajánlották, hogy Andrássytelepen magyart tanítsak a hetedik és nyolcadik osztálynak, mivel nem volt szakképzett tanár. Időközben megváltozott az iskolánk szerkezete, a felsősöket átvitték a másik ipari líceumba, és maradtak az általános iskolai osztályok. Miután a magyar szakos kolléganőmet nyugdíjazták, átvettem a teljes magyar katedrát, és átjártam a másik iskolába is a kilenc-tizedikeseknek órát tartani.

Tizenöt éven át tanítottam Ludason, ahova az első nyolc évben naponta ingáztam Marosvásárhelyről. A hírhedt 22-es törvény hatására azonban egy napon behívattak a pártbizottsághoz, és „demokratikus módon” felajánlottak egy lakást, amelyet kénytelen voltam elfogadni, mert másképpen kilátásba helyezték a munkaszerződésem felbontását. A háromszobás lakásba beköltözött az egész család. A fiamat kivettem a marosvásárhelyi 4-es számú iskolából, és másodiktól a ludasiba írattam, a lányomat a szüleimre bíztam, amíg elvégezte a negyedik osztályt, és ötödiktől ő is Ludason járt. 

Az 1-es számú iskolában színvonalas oktatás folyt, bátran vihettem oda a gyermekeimet. Jól felkészült, segítőkész, emberséges közösségben dolgoztam, kellemes emlékek fűződnek a 15 éves ludasi időszakhoz. Barátaink voltak, éreztem az összetartást, közös kirándulásokat, ünnepségeket szerveztünk, és annak ellenére, hogy vegyes iskola volt, nem nyomasztott a diszkrimináció terhe. Frissen végzett tanárként rám bízták az iskola színjátszó csoportjának a vezetését, és a román szakos magyar kolléganőmmel együtt írtuk a jegyzőkönyvet valamennyi iskolai ülésen, amelyek közül volt néhány viharos is. 

– Miért volt jó magyart tanítani?

– Az otthonról kapott értékeket meg tudtam valósítani anyanyelvünk oktatása során. Vagy legalábbis úgy éreztem. A hetvenes évek vége felé szentül hittem, hogy a magyartanárnak feladata, küldetése van. A ludasi a jó eredmények következtében kiemelt iskolája volt a tanfelügyelőségnek is. Ha minisztériumi ellenőrök érkeztek a megyébe, elhozták őket Ludasra. Ehhez annyira hozzászoktunk, hogy amikor később a tanítóképzőben ellenőrzést vártunk, és a kollégák megkérdezték, hogy miért nem izgulok, elmondtam, hogy korábbi munkahelyemen már bőven volt tapasztalatom. Emlékszem, hogy egy óralátogatás-sorozat után Farkas Ernő tanfelügyelő azt mondta: – Kolléganő, magából nagyon jó tanár lesz, ha színházba viszi a gyermekeket, irodalmi kirándulást szervez számukra, folyóiratokból ismertetőket tart… Tanácsait megfogadtam, és fiatal tanárként rengeteg energiával láttam hozzá a megvalósításukhoz. Színjátszó kört, irodalmi kört szerveztünk, ahol például zenés összeállítást adtunk elő Weöres Sándor frissen megjelent gyermekverseiből. Irodalmi kirándulásokat szerveztünk, sok szép emléket őrzök ebből az időből. 

– Hogyan ért véget a ludasi korszakod?

–1990-ben lehetőségem nyílt, hogy ideiglenes kinevezéssel egy évet az újraindult marosvásárhelyi magyar nyelvű tanítóképzőben (Pedagógiai Líceum, később Mihai Eminescu Pedagógiai Líceum, ma Mihai Eminescu Pedagógiai Főgimnázium) tanítsak. Bár többen pályáztunk az állásra, Farkas Ernő tanfelügyelő ludasi tevékenységem ismeretében engem támogatott. Tanév végén az igazgató megkérdezte, hogy akarok-e még egy évet kinevezéssel dolgozni, vagy hirdesse meg az állást versenyvizsgára. Meghirdette, és abban az évben három magyar katedrát lehetett megpályázni Marosvásárhelyen: a tanítóképzőben, a Bolyai és az Unirea középiskolákban. Nyolcan pályáztunk, és én már eleve a tanítóképzőbe készültem, mert egyévnyi tapasztalat után úgy éreztem, hogy ott a helyem. A vizsga sikerült, és a későbbiekben bebizonyosodott, hogy valóban jó helyen voltam.

Az első évben egy tanító- és egy óvodapedagógus-képző kilencedik és egy érettségi utáni kettős képzést (tanítónő és óvónő) nyújtó osztály indult. Ez utóbbi lányosztály volt kiváló diákokkal, akiknek az osztályfőnöke lettem. A ma kiemelkedően ügyes tanítónők egy része az utóbbi osztályból került ki. Az 1-es fokozati vizsgámon ők tartották az órát, és én csak provokatív kérdéseket tettem fel. A kiértékelőn a bizottság tagjai megjegyezték, hogy az egyetemen sem tartanak annál jobb szemináriumot. 

– Tehát másodszor is jól dobbantottál?

– Bár jólesett a képzőben kapott valamennyi dicséret, igazán büszke ma is a Ludason elért eredményeimre vagyok. Nagyon könnyű jó iskolában, jó diákokkal kiváló eredményeket begyűjteni, ha a tanár felkészült a feladatára, és van bizonyos tapasztalata. Azt viszont, hogy a Mezőség szélén élő gyermekek az országos tantárgyversenyen díjat nyerjenek, sokkal jelentősebb teljesítménynek tartom. A lányommal nem szeretnék dicsekedni, de azzal a nyolcadikos fiúval igen, aki az országos díjat és a legjobb esszéírónak járó különdíjat is hazahozta. Büszke voltam, hogy az általa elért eredmény az én munkámat is tükrözi. 

A tanítóképzőben is ezt a munkát próbáltam folytatni. A tanítás mellett sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy a tanítói, óvodapedagógusi módszertant elsajátítsam. Pótolni kellett, de nem volt honnan, a gyakorlatokon a tanítónőktől, óvónőktől tanultam. Gyermekirodalmat is kellett oktatnom, s bár két gyermeket neveltem fel mesemondással, a tananyagot meg kellett tanulnom, főleg a kezdetekben. A családom mindig szidott, hogy mikor hagyom abba a folyamatos tanulást. Azt is megjegyezték, hogy mindenhol oktatok, ahol tanítóképzés folyik. 

Valóban meghívtak a Kántor-Tanítóképző Főiskolára, ahol 1993-tól 2000-ig az anyanyelvtanítás módszertanát és gyermekirodalmat oktattam. 2000-ben megalakult Marosvá- sárhelyen a Babeş–Bolyai egyetem kihelyezett tanítóképző tagozta (ma a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kara Alkalmazott Pedagógia és Didaktikai Intézetének óvodai és elemi oktatás pedagógiája szaknak nevezik), ahova meghívtak szintén gyermekirodalmat és módszertan tanítani, ezért vissza kellett mondanom a kántor-tanítóképzőben az óráimat, mert nem bírtam mind a kettőt ellátni a középiskolai teljes tanítóképzős katedra mellett. 2000-től 2011-ig végeztem ezt a munkát. A tanításon kívül részt vettünk a véglegesítő vizsgák, 2-es fokozati vizsgák lebonyolításában, állam- vizsga-dolgozatok irányításában, továbbá 1-es fokozati tanítói dolgozatok szakirányítója voltam. Jó érzés volt a fokozati vizsgákra való felkészítőkre első alkalommal bemenni, mert amikor meglátott a sok volt tanítványom, felcsillant a szemük. Ennek a látványnak a hatására erősödött meg bennem, hogy érdemes tanítani, hiszen annyi év távlatából is örülnek nekem, ha látnak, holott tudom magamról, hogy nem vagyok könnyű ember. 

A Babeş–Bolyai egyetem kihelyezett tanítóképző tagozata keretében első és másodfokú mesterpedagógusi (magiszter I. és II.) továbbképzőket tartottunk a csíkszeredai Tanítók Házában. A székelységben dolgozó tanítóknak módszertani előadásokat tartottam, és Bárdosi Ilona tanítónőnek az akkor megjelent munkafüzetét és tanítási módszereit is ismertettem, ugyanis korábban megkért a munkafüzet felülbírálására.

Tanítottam helyesírást, módszertant, gyermekirodalmat a békéscsabai tanítóképző főiskola kihelyezett tagozatán képzős kollégáimmal együtt. Hétvégeken Szovátára jártunk, hogy a vidéken végzettség nélkül tanítóknak lehetőséget teremtsünk a képesítés megszerzésére. 

– Szigorú tanár voltál?

– Inkább igényes, de talán valamit jól csináltam. Hogy mit, azt nem tudom pontosan, de úgy éreztem, hogy tanítványaim közül soha senki nem haragudott meg rám. Az 1-es pedagógiai fokozat elnyeréséért írt dolgozatokkal kapcsolatosan, akit nem tanítottam, azoknak a jelölteknek is elmondtam, hogy én segítek, és mindent megteszek, hogy jól sikerüljön, de a jelölt részéről elvárom a komoly, igényes munkát. – Éppen ezért fordultam a tanárnőhöz, mert az a híre, hogy amit kienged a kezéből, azt tíz év múlva is lehet vállalni – hangzott el a meglepő válasz. Az ilyen megjegyzésekért is érdemes volt dolgozni. 

– Bár Ludast említetted, „képzős tanárként” sem késtek az elismerések.

– A tanítóképzőben sok eredményt tudtunk felmutatni, egymást érték a különböző versenyek, amelyeknek itthoni és Kárpát-medencei szakaszán díjakat nyertünk, a főiskolásokkal diákkonferenciákon vettünk részt Magyarországon is, ahonnan jutalommal tértünk haza. Kicsit viccesen, képletesen szólva tanárként csak egy kicsit meglöktem őket, és gurultak maguktól. Nekem már nem kellett alapozni, az én feladatom valóban az irányítás volt, és annak követése, hogy az alapok mennyire épülnek be a diákok ismereteibe.

1992-ben a Bolyai Farkas líceum és a tanítóképző anyanyelvi csapatával, ami a Fele-fele nevet kapta az összetételből kiindulva, Murvai Éva kolléganővel készítettük fel a diákokat, és a Kovásznán tartott országos anyanyelvművelő versenyen a tisztességes ötödik helyen végeztünk. Akkor alakult meg az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, amelynek alapító tagjai között voltam. 1993-ban ugyanazzal a csapattal harmadik helyezettek lettünk, majd kétszer elhoztuk az első díjat. Tartottuk a kapcsolatot a székely megyékkel, részt vettünk például az Erdővidéki Napok anyanyelv- és helytörténeti vetélkedőjén, ahol a tanítóképző öttagú csapatával elsők lettünk. Egymást követték az elismerések, az Implom József Középiskolai Helyesírási Versenyen többször is eljutottunk a Kárpát-medencei döntőbe, ahol több díjat is nyertünk, a győri Szép Magyar Beszéd Versenyen két díjazott diákom volt. A sikersorozatból meg kell említenem, hogy a Kézdivásárhelyen tartott VII. Erdélyi Kossuth- szónokversenyről főiskolai diákom eljutott a budapesti országos döntőre. Tudományos diákkonferenciáról néprajzi jellegű dolgozattal középiskolai diákom első díjat hozott.

2005-ben a tanítóképzőben megalapoztuk a Tarisznya című diáklapot, amely ma is működik. 

2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének tagjaként meghívtak az országos verseny középiskolások teljesítményét elbíráló zsűrijébe. Kezdeményezésemre az iskolában évről évre kolléganőm segítségével megtartottuk a helyesírási versenyt, és legjobb diákjaink eljutottak az országos szakaszra. Ebből állt a tanári pályám – mutat az asztalt beborító oklevelek sokaságára, amelyek közül „néhányat” számba vettünk. 

– Ennyi év tapasztalatával miért tartod fontosnak az anyanyelv oktatását, megszerettetését?

– Úgy gondolom, hogy a középnemzedékhez tartozó tanító- és óvodapedagógus nemzedék, amelyet az 1990-es évektől a marosvásárhelyi tanítóképzőben kineveltünk, megyénk magyarságának az alapját képezi. Sokszor elmondtam, hogy büszke vagyok, amikor gyakran meghívnak a különböző anyanyelvi vetélkedők zsűrielnökének, és érzem, látom, hogy rájuk lehet bízni a nyelvet, a jövőt, amit én mindig fontosnak éreztem. Volt tanítványaim, köztük azok is, akik a kolozsvári bölcsészkaron tanítanak, felkeresnek, telefonálnak, szakmai kérdésekben, írásaikról megkérdezik a véleményem, ami jólesik.

Mindezek alapján úgy érzem, hogy valamivel én is hozzájárultam az erdélyi szellemiség megmaradásához, anyanyelvünk ápolásához, amiben őszintén hittem. Ha az ember hitelesen tanít, azt a diák megérzi, és lelkesebbé válik. 

– Nemsokára kezdődnek az iratkozások az előkészítő osztályba. Véleményed szerint miért fontos, hogy az iskolát kezdő kisdiákok anyanyelvükön lépjenek be a tudás birodalmába?

– A magyar családban felnövő gyermek magyarul gondolkodik. Véleményem szerint az anyanyelvi alapok az I-IV. osztályban alakulnak ki, ezért a nyelv tisztaságára nagyon kell vigyázni. Fontos más nyelveket is tanulni, de abban az esetben, ha az anyanyelvi alap nem elég erős, sem azt, sem a tanult nyelvet nem fogja igazán birtokolni a diák. Lelkileg is törést okozhat a gyermek életében, hogy addig egyfajta közösségben élt, egyfajta nyelven beszélt, és hirtelen egy másfajta közegbe kerül, ez a változás rányomhatja bélyegét a későbbi teljesítményére. 

Felnőttekként is figyelnünk kell, hogyan beszélünk, pedagógusként pedig, Péntek János professzort idézve, a nyelv szegényedő légkörében meg kell találnunk azokat a pilléreket, amelyekkel az anyanyelv tanáraiként tehetünk valamit. Itt, Erdélyben a nyelvi elszegényesedés mellett anyanyelvünk bántó szennyezettsége ellen is. 

– Hosszan említetted a diákjaid által elért díjakat, elismeréseket. A magadéról ezúttal kolléganődet, Trózner Erzsébet Paulát idézem, aki szerint a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Ezüstgyopár díját azért a munkáért érdemelted ki, ahogyan „az anyanyelv kiemelt fontosságára, az irodalomszeretetre, az olvasás iránti fogékonyságra” oktattad, szoktattad a pedagógusi pálya bűvkörében élő és jeleskedő diákjaidat. Számos feladatod elvégzése mellett 1995-ben adtad ki két kötetben Tételmodellek (a magyar érettségi anyagához) I-II. című munkádat. Hadd tegyük hozzá, hogy tevékenységedet a romániai oktatásügy a Gheorghe Lazăr pedagógiai díj első fokozatával jutalmazta. 

Végül a pályaképet azzal egészíthetnénk ki, hogy családodban sem feledkeztél meg pedagógusi küldetésedről, amit gyermekeid szerint néha túlzásba vittél. Ennek ellenére lányod, Molnár-Kovács Emese jogi végzettséggel is megmaradt a tanítói pályán, fiad, dr. doc. Molnár-Kovács Zsolt a kolozsvári BBTE doktorátusvezető előadótanáraként az ókortörténeti és régészeti tanszéken őskor- és ókortörténetet tanít, ásatásvezető régészként pedig az őskort kutatja.