A könyvtolvaj

Szőrszedő szelíd délutánokon el szokott ábrándozni. Csak úgy magának kergeti az ábrándokat egyik sarokból a másikba, anélkül, hogy elfáradna. Nagy gyakorlata van az ilyesmiben, ugyanis egykor a falkaképzőben jelesre vizsgázott ábrándűzésből, sőt felajánlották neki, hogy amennyiben lediplomázik – teljesen mindegy, milyen szakon kap végbizonyítványt, csillagosztatú-hárslevelű oklevelet –, visszafogadnák, igaz, egyelőre csak tanársegédi állásba. De még főábrándnok is lehet egyszer. Volt rá példa. Ő azonban távolabbi, balzsamosabb ábrándokra volt hajlamos, ezt már az iskolaorvos is látta rajta, aki óvta attól, hogy felelőtlen kalandokba, csillagszéli függeszkedésekbe bocsátkozzék, hiszen a hajlam sokszor elég arra, hogy az ember a legmeredekebb ostobaságok falán felkússzon vagy leereszkedjen a sötétlila álmokig. Attól függ, honnan kezdjük az álomfejtést, a szőrszedést, az ábrándok megkopasztását.

Az iskolaorvosnál is csak heccből jelentkezett, ugyanis társai a falkaképzőben éveken át azzal cukkolták, hogy nincs bátorsága orvos elé állni, nem mer levetkőzni. Volt ebben némi igazság, ugyanis tényleg soha nem akart megszabadulni hosszú ujjú ingétől, a legmelegebb nyárban sem lehetett rávenni arra, hogy rövid ujjú pólót húzzon csak, vagy egész egyszerűen vállpántos „majorkában” lépjen ki a sportpályára. Úszni is búváröltönyhöz hasonló zárt hacukában merészkedett vízre. Nem jól úszott, de nem is ezzel akart hódítani. Majd az ábrándok vizében – biztatta magát, de tudta, hogy ez olyan giccses, ezért inkább kifeküdt az uszoda legtávolabbi sarkába egy napernyő alá egy vastag tankönyvvel. Rendszerint a Bevezetés az önábrándozásba című mesterművet lapozgatta. Nem volt módszeres-kényszeres olvasó, ha erre vagy kíváncsi, itt is, ott is felütötte a könyvet, bele-belekapott egy-egy bekezdésbe, volt, hogy a nyárvégi szél lapozta fel az olvasmányt, s ha tetszett neki, kis cetlikre a kulcsszavakat jegyezte fel, és aztán a késő esti lefekvés előtti előábrándozás közben mindet sikerrel használt fel. Rémesen jól aludt az ilyen edzések, imaszövegek farvizén.

A könyvet nehéz volt megszerezni. A legtöbb közkönyvtárban nem volt meg, hiányzott, nem szerezték be, a politikai rendszerek már csak rutinból is indexre küldték, vagy másutt szétolvasták, ronggyá ábrándozták az elődök, akik aztán eltűntek az időben, karriert csináltak, vagy ópiumgödrökben henteregve haltak meg, Belgrádban vagy a Matuzsálem-foktól északra egy méltóság barlangjában vártak alkalmasabb időkre. A könyvtárosok már ismerték, hiába mondták neki, hogy éppiglen kötni van, nézzen talán be a jövő héten, addig visszaszállítja a koldusvári kötőműhelyből; kikérte egy fürgébb hallgató vagy vakszerencsés amatőr – nem hitt nekik. Gyanakvó volt, tipikus könyvtárnoki gonosz akaratra gondolt, amelyet ezek az árva pipécek, szikkadt nyakú realisták éppen rajta akarnak kipróbálni. Röhögnie kell. 

A tanszéken csak két példány létezett, az egyik állandó jelleggel Egeressy tanár úrnál volt, holott ő csak ábrázoló és nem ábrándozó geometriát tanított. Ez lényeges különbség. A másik pedig rejtélyes körülmények között fel-felbukkant, egyszer-kétszer látta is a szabadpolcon, de mire odaért, lekapta valaki, akinek sohasem sikerült az arcába néznie, bár formailag ismerősnek tűnt, csak nem jutott eszébe, kicsoda végső soron ez a titokzatos árnyalak, aki gyorsabban és jobban vágyik az ábrándozástudomány és technika elsajátítására, mint bárki más, akit ismert. 

Hányinger környékezte. Dühös volt. Látomásai kezdtek megfakulni, a falkaképző – amely első látásra annyira, de annyira testhezállónak tűnt – már kezdett felkockázódni, eresztékeiben, fugáiban tágulni, kitöredeztek darabok belőle, mely mögött az elszívó semmiség buzgólkodott, máskor füstölgő, tatár dúlta táj komor moraja szűrődött ki. Nem a tenger. 

Ki kellett mennie a mosdóba. A tükör elé állt, az arcát vizsgálta, de semmit sem látott, ami a belső változás viharáról árulkodna. Sima volt, a szemlélőnek úgy tűnhetett, csúszósan egykedvű, lesiklanak arcáról az ábrándok. Valahonnan moccanást hallott, amikor odasandított, a balján homályló mocskos tükör előtt, a kagyló káváján ott hevert az ábrándok önismereti nagyreceptúrája. Anélkül, hogy gondolkodott volna, felkapta, futva hagyta el a mosdót, és rohanni kezdett, lefelé a könyvtár lépcsein, vakon átvágott a forgalmas utcán, minél távolabb igyekezett kerülni a mosdótól, attól az ismeretlentől, akit megfosztott könyvétől. Meg volt győződve, hogy azt a fickót rabolta ki, aki eddig minden alkalommal fürgébb volt, előbb ért oda a szabadpolchoz, és már vitte is a könyvet a kölcsönzőpultnál álló nőhöz.

Hetekig arra gondolt, már körözi a rendőrség, nyomoznak utána, ahogy kilép a lakásból, azonnal letartóztatják, pellengérre állítják a falkaképző kampuszán, nyakába TOLVAJ feliratot akasztanak, végighurcolják a városon, kizárják a falkaképzőből, mehet a Matuzsálem-fokra béltisztítónak… Azt álmodta rendszerint, hogy megbilincselve belökik a falkaképző tornatermébe, ahol megszégyenítik, régi, használatból kivont tankönyvekkel dobálják meg, mézbe forgatják, és konfettiesőben mezítláb és fedetlen testtel kell végigsétálnia a tornatermen… vagy egész egyszerűen lefokozzák, és letépik a legszebb ingét, a sárba tapossák rejtegetett ábrándjait.

Semmi ilyesmi nem történt. Az emberek rá sem hederítettek, közönyösen majszolták virágillatú croissant-jukat vagy bújócskáztak hazugságaik lombjai alatt, udvaroltak és bálványt imádtak, elutaztak álmaik szigetére, ahonnan csalódottan vagy terhesen tértek vissza. És nem lehet tudni, melyik volt a könnyebben elviselhető, feldolgozható kígyómarás. 

Betért a könyvtárba, elmerészkedett – így talán helyesebb –, és megkérdezte a nőt, vajon nincs benn az önábrándszövés kézitechnikája vagy az ábrándkergetők világversenyének ez évi győzteseiről megjelent antológia, de a könyvtárosnő, különben szép vörös hajú harmincas – még kecses volt a kézfogása és épek a fogai – rázta a fejét, mondván, ha parancsolja, végre itt van, éppen neki tette félre, két hét óta senki másnak nem adta oda a rég keresett könyvet – a Bevezetést.

Meglepődött, megköszönte. El is pirult, azt hiszi. Először arra gondolt, roppant gyanús lenne, ha visszautasítaná: hónapokig nyúzta a közkönyvtárak dolgozóit, érdeklődött, szívóskodott, olykor kíméletlenül rámenős, szemtelen, kibírhatatlan volt, máskor azt hitte, kígyóravasz, okos cselszövőként keríti be a könyvet, és most mondja azt, kösz, nem kell, szereztem magamnak egy példányt? Nem mondom, fölöttébb gyanús lenne ilyen kijelentésre ragadtatnia magát, a történtek óta bizonyosra vette, hogy valaki már elsírta, hogy éppen itt, a könyvtár mosdójában szabadították meg ettől a kincstől valami aljas gazemberek, mert hát annak ellopásához gondos tervezés kellett, számtalan ártatlan felbukkanásnak álcázott terepszemle, próbalopás szükséges, egy mindenre elszánt banda, brigantik, útonállók, magas jutalomért dolgozó vécédetektívek összmunkája… Marhaság. 

Ha meg elviszi, akkor kettő lesz odahaza, és akkor az egyik tök fölöslegesen áll az ábrándok útjába, hever az asztalon, a másodpéldány valahova elkóricál, valaki a kávéjához kistálcának, alátétnek használja, a szeretőjének ajándékozza, aki nem tudja felbecsüli a könyv értékét, ráül a húga, mert nem éri fel apánk régi diófa furníros íróasztalát, tovább is szőhető, hiszen egy hivatásos ábrándozónak ez sem jelent különösebb nehézséget, ugyanaz az előjelű eljárás, csak éppen fordított előjellel… A lehetőségek végtelen sora bármit sugallhat, a logika az mondatja vele: nem, köszönöm, nem kell kettő, egy is elegendő a felszálláshoz. 

Ebből nem volt második és harmadik kiadás, hallott viszont kétszáz darab változatlan utónyomatról, azt meg valami tengerentúli vidéki főiskolának szánták, de Belgrád alatt tönkre futott a kisgálya, elsüllyedt, és senki sem tartotta érdemesnek a rakományt az ábrándokért kiemelni a hullámsírból. Nos, a megmaradt példányok egészen biztosan felvágatlanul hevernek egy tankönyvraktár mélyén, ahonnan aztán el sem viszik, ki sem kölcsönzik, és még egy elnököt sem lőnek le a raktár hatodik emeletéről.

Csak egyetlen hírhedt tankönyvraktár van, mondta ki hangosan, a dallasi. A könyvtárosnő megütközve nézett rá. Oda küldjem talán? – kérdezte gúnyosan, amikor felocsúdott, és helyretette magában Dallast – a könyvlerakatot, ahonnan azt az amerikai elnököt lepuffantották réges-régen, ma sem tisztázott, kicsoda.

Ugyan, asszonyom, mondta, a lepuffantott most lenne száznégy éves, úgyhogy nem keresztezhetjük útjait, csak ha megidézzük vagy elábrándozunk róla… Különben köszönöm a könyvet, tegye csak félre, még néznék valami egyebet is. Bevonult a polcok közé, hátrafelé ment, átlépte a belépni tilos kordont, kinyitott egy kisajtót, és máris kint volt a régi lépcsőházban. Egy meredek csigalépcső tetején. Leült a hideg vas lépcsőfokra, biztos volt, hogy senki sem jár arra zárásig, és kihúzta belső zsebéből a könyvet. Minden eshetőségre magánál tartotta, vállalva a megmotoztatás kockázatát is. Ha jelenetekre kerülne sor, ha vissza kellene adnia. Valami elvonatkoztató bölcsességet igyekezett feltalálni a lapokon. Sohasem nyitotta ki az első oldalra. A címlaphoz. Az olyan primitív pedantéria, silány gesztus, a pedagógia foglyai tesznek így. Ő szabad akart lenni, és a véletlenekre bízta magát. Az ábránd a véletlenek szülöttje. Az ábránd a szabadság szinonimája azoknak, akik a gondolat síkján csatáznak, csak ott lehetnek mindig cselekvőképesek, az ábránd, az álom átjátszható, de nem adható át és nem játszható ki. Átjátszható egy másik közegbe, egy másik párhuzamos világfolyosóhoz vezet, ahonnan… Életet lehel, ha a táj szétcsobbant, a város kihalt, az erdő elfagyott, a sivatagban az oázisok kiégtek, holddá mentek. Átjárható híd, folyosó, folyó.

Most mégis az első oldalra nyílott ki. A címlap a kötéstáblához tapadt, de átütött rajta az írás, valaki piros golyóstollal írt valamit a címlap szabadon hagyott hasábjába. Talán egy dedikációt, vagy a tulajdonlás mohó vágya testesült meg a bejegyzésben, átokszórás arra, aki el merné vinni a könyvet.

Lefejtette a lapot, és meglepve látta, hogy a könyvet neki dedikálta a szerző jóval a születése előtt.