A kettőnk tudása jelentette a megoldást

Szívesen és színesen az ideggyógyászatról

Szervezetünk főnökének, az agynak és a szolgálatában álló informátoroknak, az izmainkat működtető idegeknek a titkát is ismeri, hiszen ezek betegségeit gyógyítják az általa vezetett 2. számú neurológiai klinikán a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Klinikai Kórházban. 

Dr. Szatmári Szabolcs neurológus főorvost, egyetemi docenst nemcsak itthon, a Debreceni Egyetemen is jól ismerik, amelynek meghívott tanáraként az ottani hallgatóknak is szokott előadást tartani. Irodájában beszélgettünk, amelynek falán a Miskolczy Dezső által vezetett klinikák régi mesterei, az elődök képe is látható. 

Mozdonyvezető, újságíró 

– Gyermekkoromban mozdonyvezető szerettem volna lenni. Szülőhelyem, a szilágysági Somlyóújlak szép Árpád-kori temploma – ahol édesapám református lelkészként szolgált – a parókiával együtt egy dombon áll. Ahogy a völgyben, a domb mögül előbukkant a vonat, kisgyermekként szinte megbabonázott a látvány. Mivel négyéves koromtól szemüveget viselek, szüleim erre hivatkozva beszéltek le az első elképzelésemről.

A nagyváradi középiskolában (ma Ady Endre líceum), ahova a köröstárkányi gimnáziumi osztályok után jártam, volt egy nagyon jó „iskolapszichológusunk”. Schneder Németh Antal, aki magyart is tanított, pedagógiai munkája mellett többek között színházi kritikát is írt, osztályfőnökként sokat foglalkozott velünk. Jó hangulat alakult ki körü-lötte, diákként hallgattunk rá, a pályaválasztást illetően velem is többször leült beszélgetni. Bár édesapám és nagyapám is református lelkész volt, a családban nem fogalmazódott meg velem szemben erős elvárás, hogy a hivatásukat kövessem, de ez a lehetőség is felmerült az útkeresésem során. A diáklap egyik szerkesztőjeként – magyar tantárgyversenyen is részt vettem, és verseket írtam – felmerült bennem, hogy érdekelne az újságírás, de mivel a hetvenes években csak Bukarestben volt erre egyetemi képzés, a tanáraim úgy gondolták, hogy református papgyermekként nincs sok esélyem, hogy az újságíró szakra felvegyenek. Az is lehet, hogy így tudták kíméletesen tudomásomra hozni, hogy mégsem vagyok akkora tehetség ezen a téren. 

Egyetemi, orvosgyakornoki évek 

– E változatos ötletekből hogyan alakult ki az orvosi pálya felé vezető út?

– Ennek is volt előzménye. A szüleim elmondása szerint a mozdonyvezetői ábrándok előtt az első, általam megfogalmazott hivatás az orvosi volt. A középiskolai fizika és a kémia szakos tanárnőimmel együtt a pszichológus osztályfőnököm is úgy vélte, hogy az orvosi egyetem nekem való. Az egyébként akkoriban főleg műszaki profilú iskolánkból minden évben néhány diák ezt a lehetőséget választotta, amire alaposan fel is készítették őket. A középiskolában töltött csodálatos évek után négyen-öten döntöttünk így. Ha visszagondolok, jó volt Váradon középiskolásnak lenni még bentlakóként is, és egykori osztálytársainkkal ma is szívesen találkozunk. 

Az egyetemi felvételi vizsgám első próbálkozásra sikerült, majd kilenc hónapig katona voltam Temesváron, sajnos rossz helyen, ahol rosszul bántak velünk, és az volt a legszebb nap, amikor leszereltem. 

– Hogyan teltek az egyetemi évek, milyen élmények maradtak meg ebből az időből? 

– A régivágású „klasszikus” tanárok oktattak bennünket, akik a vásárhelyi élet meghatározó személyiségei voltak abban az időben. A nyolcvanas években jó alapot kaptunk tőlük, és volt akire felnézni. A román évfolyamtársakkal is jó kapcsolatban voltunk, ők a mai napig kérik, hogy együtt tartsuk a találkozókat. Mivel hiányzott a középiskolás korszakban megszokott tanulás melletti közösségi élet, az egyetemi évek alatt is bekapcsolódtam hasonló tevékenységekbe, a gólyabál műsorának szervezésétől a néptánccsoporton át a citerazenekarig.

– A gyakornoki évek milyen tapasztalatokkal jártak?

– Az egyetem elvégzése után három évig orvosgyakornok voltam, és miközben a különböző klinikákon gyakorlatoztunk, a belgyógyászat és a gyermekgyógyászat tetszett a leginkább. Akkor még hajtogattuk a pelenkákat, és büszke voltam, hogy meg tudom tanítani erre az anyukákat is. Bár akkoriban elvesztegetett időnek gondoltuk azokat az éveket, mégis a gyakornoki idő alatt sok minden rám ragadt, amit későbbi pályám során használni tudtam, és segített abban, hogy a betegeket ne csak a szűkebb szakmám szemüvegén át, hanem teljes testi-lelki mivoltában lássam. A kötelező általános orvosi kinevezést 1989. december 1-jétől kaptuk. Erdélyben összesen hat hely volt, a feleségem, Szatmári Mária választhatta az utolsót (Székelyvarságot), én pedig elsőnek a Kárpátokon túli helyek közül Tarkőt. Varságot meg sem tudtuk tekinteni, akkora hó volt, hogy nem lehetett odajutni, ezért a feleségem otthon maradt a két kicsi gyermekünket gondozni, én pedig jelentkeztem az új munkahelyen. Ceaușescu bukása után sok kollégám visszakérezkedett Erdélybe, de én úgy láttam, hogy a Neamț megyei körzet megfelelő számomra, hogy a rendszer által sok éve halogatott alorvosi vizsgára felkészüljek. Valójában üzemorvos voltam egy fafeldolgozó egységnél a Békás melletti Tarkőn, ahol előttem már voltak magyar orvosok Marosvásárhelyről. Mint utólag kiderült, szerették a vásárhelyi végzetteket, akik jól érezték magukat, mert megbecsülték őket. Ketten dolgoztunk váltásban egy román kolléganővel, és a faluban volt egy régi megbecsült családorvos. Mindkettőjükkel meg tudtunk egyezni, hogy amikor hosszabb időre hiányoztam, helyettesítsenek, amikor pedig ott voltam, éjjel-nappal igénybe vehettek a betegek. Ma már kicsit furcsa emlék, de akkor nagyon jellemezte a közösségek gondolkodását: a marosvásárhelyi márciusi események kitörésekor az ottani munkások és környékbeliek az indulásra kész buszok mellett, tettre készen várták a beintést, hogy induljanak „segíteni”, viszont engem azonnal biztosítottak támogatásukról, és hazaküldtek, hogy vigyázzak a családomra. A legnagyobb élményem viszont az volt, amikor valamelyik gyimesi tanyáról sok-sok kilométert gyalogolva a hegyeken át eljött egy középkorú férfi, elpanaszolni a bajait, mert hallotta, hogy magyarul lehet beszélni az orvossal a tarkői rendelőben.

– Mennyi idő után sikerült újra egyesíteni a családot? 

– Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy történnie kell valaminek, ugyanis évek óta nem volt szakorvosképzés. A várva várt szakvizsgákat 1990 nyarán hirdették meg, és Bukarestben volt a központi vizsga, ami után szakot lehetett választani. A feleségem kapta az utolsó marosvásárhelyi pszichiátriai helyet, én pedig választhattam a gyergyószentmiklósi belgyógyászi vagy a székelyudvarhelyi neurológusi állás között. Elég nagy dilemmában voltam, de a döntésben biztosan befolyásolt az is, hogy nősülés után jó ideig együtt laktunk apósomékkal, ő pedig szívesen és színesen beszélt az ideggyógyászatról. Magyar ideggyógyász akkoriban nagyon kevés volt Erdélyben, és vonzott a szakma különlegessége, persze azzal is tisztában voltam, hogy talán ez lesz a nehezebb út, sok-sok tanulással. A szakosodás három évének helyszíne Marosvásárhely volt, azután vártak Székelyudvarhelyre. Nekem tetszett volna az ottani kórházban dolgozni, jó volt az a légkör, de végül is csak egy hónapot maradtam, engem ugyanis a szakvizsgát követően felvettek tanársegédnek az egyetemre. Volt már itt saját lakásunk, a feleségemnek állása a pszichiátriai klinikán, a lányunk és az első fiú után megszületett a kisebbik fiunk is, és attól kezdve minden adott volt, hogy Marosvásárhelyen maradjunk. 

Ideggyógyászat, elmegyógyászat

– Mielőtt a szakmai részre rátérnénk, megkérem, hogy határoljuk el az ideggyógyászatot (neurológia) és az elmegyógyászatot (pszichiátriát), mert vannak, akik nehezen tudnak a két szak között különbséget tenni, holott ez fontos, amikor szakorvosi ellátásra szorulunk. 

– Van egy közös rész, amit soha nem lehet elválasztani, mert a gondolkodás, az agyműködés tudati része és a magas szintű szellemi tevékenység valamilyen zavara mindkét szakmának a közös területe. A neurológia az agynak mint szervnek a betegségeivel foglalkozik, ezért érthető, hogy például az agyinfarktus, az agyvérzés, az epilepszia, a Parkinson-kór, a fejfájás a mi szakterületünkhöz tartozik. Ugyanakkor az Alzheimer-kór mind a kettőhöz. Ennek kezdeti szakaszában a neurológusnak komoly szerepe lehet, mivel a keringési zavar miatti elbutulás az Alzheimer-kórnak megfelelő degeneratív elváltozásokkal gyakran keveredik, amikor azonban a memóriazavaron túl a betegnél viselkedési és egyéb zavarok is megjelennek, inkább a pszichiáterek foglalkoznak velük a továbbiakban. A gerincvelő meg a végtagi, perifériás idegrendszer zavarai szintén a mi feladataink közé tartoznak. Az érzelmi élet, a viselkedés, a személyiség zavaraival, például a depresszióval, szorongással, pánik-rohammal, a szenvedélybetegségekkel a pszichiáterek foglalkoznak. Sokaknak érthetetlen, de az ideges páciens is pszichiáter vagy pszichológus segítségére szorul, de ők szívesebben és gyakran jelentkeznek az ideggyógyásznál. 

– Ritka eset a Szatmári orvoscsaládé, ahol együtt volt mind az ideg-, mind az elmegyógyászat ismerete, ami feltehetően mindkét félnek kezdő orvosként nagyobb biztonságot jelentett. 

– Orvoscsaládban akarva-akaratlanul terítékre kerülnek mind a sikerélmények, mind a kudarcok. A mi két szakmánk határterületén nagyon sok tünet, betegség van, és ezek közül néhány komoly fejtörést okoz. Nagy elégtétel volt számunkra, amikor sikerült tisztázni olyan, sokszor kilátástalannak tűnő eseteket, amelyekben a kettőnk tudása vezetett a megoldáshoz. 

Agysorvadás

– Visszatérve az Alzheimer-kórra, a köztudatban az él, hogy agysorvadással jár, amit a képalkotó vizsgálatokkal már korán fel lehet ismerni.

– Az agysorvadást sokszor megállapítják a radiológusok, és ebből rengeteg félreértés meg félelem támad, ma ugyanis nagy divat, hogy komputertomográf- (CT) és mágnesesrezonancia- (MR) vizsgálatra mennek az emberek akkor is, ha nem feltétlenül indokolt. Tipikus romániai hozzáállás, hogy a páciens, a család elintézi, kiügyeskedi az általuk szükségesnek vélt vizsgálatot. Sokan még büszkék is arra, hogy nem a rendes utat járják, amely szerint első lépésként a családorvossal, majd a szakorvossal meg kellene beszélni a panaszokat, tüneteket, és ha az orvos indokoltnak tartja, akkor következzenek célzottan azok a vizsgálatok, amelyek segítik (és nem félreviszik) a kórismézés folyamatát. Ehelyett első lépésként a képalkotó vizsgálatokat választják, még akkor is, ha ez pénzbe kerül, ahol a radiológus szakemberek minden elváltozást leírnak, hiszen ez a dolguk. Sok ilyen leletnek semmi köze sincs a páciens valódi panaszához, de utána ijedten fordul hozzánk, mert például a CT-vizsgálat eredménye szerint agysorvadása van. 

Felnőtt egészséges embernél az a természetes, hogy az idő teltével az agy térfogata szép lassan csökken, így a hatvanévesnek nem akkora már, mint a húszévesé, de ez még nem jelent Alzheimer-kórt. Ha akkora lenne, mint egy húszévesnek, ez azt jelentené, hogy valami nő benne. Az is igaz, hogy időskorban nem vagyunk annyira rugalmasak, nem tudunk olyan könnyen tanulni, memorizálni, de időközben kifejlődtek olyan képességek, amelyek segítenek abban, hogy a megszerzett tudást jól tudjuk hasznosítani, a gondolkodásunkban, a döntéseinkben a tapasztalat egyre fontosabb szerepet kap. A méretcsökkenés így kompenzálódik, ezért nem azt kell nézni, hogy mennyit sorvadt, hanem azt, hogy miképpen teljesít az agyunk. Erre teszteket is használunk, ha felmerül a kérdés, hogy a páciensnél beindult-e az elbutulás vagy sem. A memóriazavar középkorú embereknél is előfordul, akik gyakori stressznek vannak kitéve, vagy nagyon elfoglaltak, esetleg olyan érzelmi és egyéb gondok gyötrik, amelyek miatt átmenetileg nem működik olyan jól sem a figyelmük, sem a memóriájuk. Ilyenkor sokan megijednek, hogy az Alzheimer-kór náluk is megjelent, mert már van rá példa valamelyik idős családtagnál. A diákjaimnak mindig elmondom, hogy az ő korukban is előfordul, hogy nem figyelnek, és nem jó a memóriájuk, ami a vizsgákon is meglátszik néha, és ennek legszebb oka a szerelem, de ilyenkor sem arra gondolunk, hogy sorvadt agy, és az Alzheimer-kór okozza a gyengébb teljesítményt. 

– A neurológián belül mi a kedvelt szakterülete? 

– A doktori tézisemet az éreredetű demenciákból írtam, és az ez iránti érdeklődésem továbbra is megmaradt, ezenkívül azok a már emlegetett témák, amelyek a pszichiátriával közös határterületet képviselik.

Gutaütés, szélütés, stroke

– Mi a leggyakoribb eset a klinikán?

– A gutaütés, szélütés, ahogy mondták a régiek, és ahogy a manapság használt angol szó, a stroke is ütést jelent, ami azt fejezi ki, hogy hirtelen bénul meg az érintett személy, mert „leütötte a betegség”. Hogy a háttérben vérzés van vagy infarktus, a következő órákban a képalkotó eljárásokkal mutatható ki. Az éreldugulásos szélütés a gyakoribb, 85 százalékot tesz ki, a tulajdonképpeni vérzés 15 százaléknyit. Ha gyorsan hívták, és a mentő behozza a beteget, azonnal beindul az ellátó rendszer. A lehető legrövidebb időn belül elkészül a CT-felvétel, amelyen látszik, hogy vérzés vagy sem, elkészül az EKG, megtörténik a vérvétel, és érdugulás esetén máris lehet indítani a vérrögoldó kezelést, amit a sürgősségi szolgálaton a neurológus ügyeletes végez. Az utóbbi évtizedben teljesedett ki egy másik eljárás, amely során a nagyobb agyi erekből a vérrögöt katéterezéssel el lehet távolítani az intervenciós radiológia keretében. Ha a mentőt azonnal hívták, négy és fél órán belül el lehet végezni a vérrögoldást, de azután már nem szabad, mert agyvérzést okozhatunk, viszont már nincs menthető vérszegény terület. A vérrög kihúzására van ugyan hat óránk, és minél hamarabb megtörténik, annál jobbak az esélyek. 

Az agyi ér megrepedése, elpattanása és emiatt a vérzés szintén hirtelen, ütésszerűen történik, de amíg nem készül el a tomográfia, nem tudjuk, hogy melyik (vagyis dugulásos vagy vérzéses) ütésről van szó. A három tünet, amit nagyon kellene ismernie mindenkinek: az érintett személy egyik fele meggyengül vagy megbénul, és ha arra kérjük, hogy nyújtsa ki a két karját, azt látjuk, hogy az egyiket nem tudja felemelni, vagy rövid idő alatt leengedi. A másik tünet az, hogy az arca eltorzul, aszimmetrikussá válik, és ha arra kérjük, hogy vicsorítson vagy mosolyogjon, csak egyik irányba mozdul a szája, a másik fele mozdulatlan marad. A harmadik jel, hogy hirtelen elromlik a beszéde, nem tudja magát kifejezni, vagy nem is érti meg, amit mondanak neki, holott láthatóan a tudatánál van. Egy is elég ezekből a jelekből, azonnal hívni kell a mentőt. Fontos még, hogy ha a látás hirtelen elromlik, a látómező fél oldala elsötétül vagy kettőt lát, vagy egyensúlyzavar lép fel hirtelen, szintén azonnal mentővel jöjjön a sürgősségre. Környékünkön, de egész Erdélyben nagy gond, hogy sok az egyedülálló, idős személy, akik ilyen helyzetben nem tudnak azonnal segítséget kérni.

– Az agyinfarktus és agyvérzés is részben korfüggő?

– Aki idősebb, több esélye van rá, mert az életkor is kockázati tényezőnek számít. Vannak ritkább, de nagyon fontos okok, viszont leggyakrabban a kezeletlen magas vérnyomás, a szívbetegségek, a cukorbetegség, a dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás egyenként is, de sokszor társulva vezetnek az agyi erek megbetegedéséhez. Mindezek korai felfedezése és kezelése látványosan csökkenti a stroke-esetek számát, erre évtizedek óta nagyon jó példák vannak olyan országokban, ahol a megelőzést komolyan veszik. 

 Aneurizma, epilepszia

– Milyen gyakran fordulnak elő az aneurizma (agyi értágulat) okozta sürgősségi esetek?

 – Kevés van, de az aneurizma megrepedése nagyon veszélyes. A legjobb felszerelés és ellátás mellett is az esetek 50 százaléka a beteg halálával végződik. Annyira súlyos és gyors tud lenni, hogy nincs idő, lehetőség arra sem, hogy a mentő odaérjen. Ha nem épp olyan nagymértékű a vérzés, és a páciens időben kórházba kerül, sok betegnél az idegsebészeti vagy katéteres radiológiai beavatkozás életet menthet. 

– Mi okozza a neurológus hatáskörébe tartozó epilepsziát, mi történik az agyban roham idején? 

– Izgalmi állapot következik be az idegsejtekben, és ez a kóros működés korlátozódhat egy agyterületre, és annak megfelelően jelentkeznek tünetek, például csak a beteg keze rángatózik, vagy az agy teljes egészében érintett, eszméletvesztés következik be, és mind a négy végtag rángatózik, ez a nagyroham. A gyermekekre jellemző kisroham abból áll, hogy a beteg néhány másodpercig „néz a semmibe”, utána folytatja az addigi tevékenységét. Az epilepsziás roham nagyon gyakori, de, ha valakinek rohama van, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy epilepsziás beteg. Akár egy agyinfarktus vagy agyvérzés is járhat epilepsziás rohammal. Ahogy a testünk lázzal válaszol a fertőzésre, gyulladásra, az agyunk epilepsziás rohammal válaszolhat vérzés, infarktus, trauma, gyulladás, agydaganat esetében. Ha megszűnik az ok, a rohamok ki is maradhatnak, vagy pedig végigkísérik a pácienst egész életében, főleg, ha az agyi elváltozás nem gyógyult meg teljes mértékben. Sok esetben még ma sem tudjuk az epilepszia pontos okát kideríteni. Ezekben az esetekben a mai módszerekkel nem fedezhető fel az agyban kóros elváltozás. A működési zavarokat sokszor nem is az agyban kell keresni, például, ha valakinek leesik a vércukra, akkor is lehet hasonló rohama. Számos olyan jelenség előfordulhat a szervezetünkben, ami rohamot okoz, és ezeket nem mindig könnyű azonosítani. 

– Hogyan hat, segít a gyógyszer, amelyről sokan jelezték, hogy nem lehet kapni?

– Sajnos akadozik a gyógyszerellátás. Az egyik leggyakrabban használt, régi klasszikus gyógyszer a karbamazepin, nagyon jól bevált, hatékony, sok beteg azt használja, nekik az utóbbi időben nehéz volt a beszerzése. Ezek a gyógyszerek a kóros ingerületvezetést gátolják. A páciensek 60 százalékát jól lehet kezelni, még 10-20 százalékuknál csökken a rohamszám, de nem érhetjük el a teljes rohammentességet, ám sajnos húsz százalékuknak olyan ellenálló az epilepsziája, hogy nem sikeres a gyógyszeres kezelés. Városunkban nincs hagyománya, de bizonyos esetekben szóba jöhet idegsebészeti műtét, illetve valamilyen műszeres kezelés is azoknál, akiknél nem hatásos a gyógyszer.

Közösségi  munka

– Miért tartotta fontosnak a közösségi szervezetek munkájában való részvételt?

 – Lehet, hogy a gyerekkori élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy mindegyre megtalálnak az ilyen jellegű tevékenységek. A szülői házban, vagyis a parókián természetes volt, hogy az ünnepeket megelőzően a templomi szavalatok, énekek gyakorlásán kívül ezek szervezését is testközelből érzékeltük, de ezenkívül is a közösség élete volt előtérben a mindennapokban. 

A Szent Balázs Alapítvány úgy indult, hogy miután többen társultunk, hogy tanuljunk együtt az alorvosi vizsgára, 1990 elejétől megjelent az az igény is, hogy a Romániába érkező orvosi eszközöket és gyógyszereket tartalmazó segélyszállítmányokat önzetlenül a megfelelő helyre juttassuk el. Azt követően arra is törekedtünk, hogy segítsünk továbbképzéseket tartani orvosoknak, magunknak is akár. Ahogy telt az idő, ezek a tevékenységek részben átalakultak, például nagy hangsúlyt kapott az egészségügyi nevelő munka az iskolákban az orvostanhallgatók bevonásával. Egy másik ötlet volt, hogy képzési lehetőséget biztosítsunk azoknak, akik önkéntes munkát végeznének, hogy családjukban vagy másokon segíteni tudjanak. Az alapítvány vállalja az alapok megtanítását, a kórházakkal szerződést kötve az osztályokon a gyakorlat elsajátítása is lehetővé válik az önkéntesek számára, majd a családorvosok felügyelete alatt már konkrét helyzetekben nyújthatnak segítséget. A konferenciák szervezésével pedig az a célunk, hogy olyan témában hívjunk meg előadókat, és úgy szervezzük meg a műsort, amiről sem az egyetemen, sem a szokásos tudományos tanácskozásokon nem esik szó, viszont sokakat érint.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának régóta tagja vagyok, az utóbbi években az elnökségben segítem a nagymúltú szervezet tevékenységét.

Újabb egyesület, a Neurológus Továbbképző Klub létrejötténél is bábáskodtam, hála istennek ma már annyi magyar neurológus van Erdélyben, hogy a szakmai fejlődésünket ilyen módon is megéri támogatni.

– Van-e folytatása az orvosi pályának a családban?

– Három gyermekünk közül a nagyobbik fiam Budapesten neurológus, a lányom itthon pszichológus, a másik fiam műszaki egyetemi végzettséggel webdesignerként dolgozik.