A kémek hídjához vezető zene (3.)
2026-08-12 15:00:00
- Szilágyi Mihály
William Fisher 1948 novemberében már Oroszország fő ellenségének, az Egyesült Államoknak a területére lépett egy rég elhunyt litván gyerek, Andrew Kayotis nevére kiállított útlevéllel. New Yorkban már Emil Goldfus művésznéven telepedett le, majd Brooklynban fotóstúdiót vezetett. A nevek sorából következtethetünk arra, hogy illegálisan került az Egyesült Államokba, immár ezredesként.
Fisher érkezésekor Amerika már hemzsegett az orosz ügynököktől. Alig telt el egy esztendő, Mark (az ügynökök ezen a néven ismerték) lett a teljes kémhálózat kulcsszereplője. Ő irányította és szervezte a különböző akciókat. Az ügynökökkel mindig csak négyszemközt találkozott, és senki sem tudhatott a többiekről.
Bizonyára elképesztően ügyesnek kellett lennie, hogy baráti vagy jó ismerősi kapcsolatba kerüljön Theodore Hall fiatal fizikussal, aki a Manhattan-terv egyik tudósa volt, és épp az atombomba kifejlesztésén dolgozott, testvére pedig interkontinentális ballisztikus rakétákat fejlesztett. A sikerhez jól jött, hogy Fisher beszélt jiddisül, mert ezzel megtévesztette a zsidó tudós testvérpárt. Annyira a bizalmába férkőzött Theodore Hallnak, hogy az számos fontos információt mondott el az atomfizikában is jártas barátnak. Hall már tizenévesen egy egész csapatot vezetett, és sikerült meghatároznia a kritikus urántömeget. A hasadóanyagok területén kritikus tömegnek nevezik azt az anyagmennyiséget, amely szükséges ahhoz, hogy fennmaradjon a nukleáris láncreakció – ez a tömeg tiszta urán esetén 52 kilogramm gömbalakban. Amúgy ez az urángömb körülbelül kézilabda méretű!
A Manhattan-terven dolgozó tudósok vezetője egy vacsora alkalmával elszólta magát, hogy az atombomba a Szovjetunió ellen készül. A beszélgetésen Theodore Hall is jelen volt. Hall pedig elég fiatal és meggondolatlan volt, mert Emil Goldfus barátjával többek között ezt az információt is megosztotta. Nem csoda hát, hogy gőzerőre kapcsolt az orosz titkosszolgálat, és Emil Goldfus a lehető legtöbb adatot megszerezte és továbbította. Sőt mi több, Fisher, vagyis immár Goldfus ügyesen meggyőzte Theodore Hallt, hogy legyen ő is ügynök, és minél több titkot adjon át az oroszoknak, mert csak ezzel tudja megakadályozni, hogy az atombomba egyetlen birtokosa ne lehessen a világ véres kezű zsarnoka. Hall kellően fiatal és meggyőzhető volt, de kellően eszes is, hogy az orosz Goldfus figyelmeztetéseit hajszálpontosan betartsa. Nem is fedezték fel, hogy szivárogtat, csak akkor, amikor elolvastak egy neki címzett levelet, melyben a brit rokon a „nagy durranásról” érdeklődött. Ekkor el is távolították a fiatalembert a csapatból. Hall valódi szivárogtatására csak 1999 után derült fény. Amikor az oroszok is nyilvánosságra hoztak bizonyos titkos aktákat, akkor döbbent meg Amerika, hogy bizony ők egy Klaus Fuchsnak tulajdonították a titkok orosz kézbe kerülését, de tévedtek, mert Hall mellett még más, a projekten dolgozó nevek is előkerültek, akik szintén mondtak ezt-azt ilyen olyan jó barátoknak. Mivel Goldfus még Moszkvát is meglepő sikerrel gyűjtötte az atomtitkokat, és rendkívül sikeresen irányította a hálózatát, 1949-ban a Vörös Zászló Rend kitüntetését kapta – persze csak házon belül tudtak erről a megtiszteltetésről, mindenki más előtt titoknak számított.
Emil Goldfus – egy ideig használjuk ezt a nevet – Brooklynban művészi életet élt. Fotószalont működtetett. Jó ötlet volt ilyen nyilvános, sokak által látogatott központban fényképezgetni és beszélgetni – alkalomadtán fontos dolgokról is. Továbbá festőként is ismerték.
Mark – az ügynökök között használt neve – kezében összpontosult a teljes amerikai kémhálózat (ő szervezte a kaliforniai, mexikói, brazíliai, argentínai kémhálózatokat, valamint koordinálta az Egyesült Államok területén működő ügynökök csapatát is). Bizonyára megterhelő feladat lehetett a számtalan ügynökkel való kapcsolattartás, a bejövő információk hazaküldése, az utasítások megfelelő embereknek való átadása. Nem véletlen, hogy Mark segítséget kért Moszkvától. Küldtek is 1954-ben egy Vick álnéven futó, Reino Häyhänen valódi nevű, finn származású őrnagyot. Häyhänen alkoholfüggőségéből eredően nem volt megbízható, gyakran elköltötte az általa küldött pénzeket, és kezdett egyre kellemetlenebb lenni Mark számára. Kérte is Moszkvától, hogy inkább távolítsák el, mert több bonyodalmat okoz, mint amennyit segít. Háromévnyi küszködés után végre Moszkva is megértette, a tevékenység jobb lesz Vick nélkül.
Vick, amint megtudta, hogy Moszkvába rendelték az elköltött pénzek miatt (jól jegyezzük meg ezt a kis részletet!), érezte, hogy szorul a nyakán a hurok. Színlelte a hazautazást, de Párizsban feladta magát az amerikai nagykövetségen. Mindent elmondott, amit tudott. Szerencsére Mark (vagyis Goldfus) kitűnő emberismerő lévén, csak annyit bízott rá, amennyit épp muszáj volt, így Häyhänen nem sokat mondhatott. Viszont azt elárulta, hogyan találhatják meg főnökét.
(Folytatjuk)
