2021. augusztus 3., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bemutatták Nagy Attila legújabb kötetét

Nagy Attila marosvásárhelyi költő nem ismeretlen a kultúrakedvelő közönség előtt. A civilben orvosként tevékenykedő Látó-nívódíjas szerzőnek számos verseskötete jelent meg az elmúlt évtizedekben, a legutóbbi a tavaly a Lector Kiadó gondozásában. A kék bálna éneke című könyv a szerző tizenharmadik verseskötete, és mivel a tavaly a járványhelyzet miatt nem lehetett a közönséggel megismertetni, a könyvbemutatóra e hét szerdájának estéjén került sor a Bernády Házban.

A telt házas közönségnek prelúdiumként Ősz Domokos fagottművész játszott dudukon, az örmény hagyományos hangszeren, majd a kötet szerkesztője, a szerző beszélgetőtársa, Kovács András Ferenc költő üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, a versek alaphangját, hangulatát követő beszélgetésre hívja az egybegyűlteket. 

– Ez Nagy Attila tizedik kötete, amelyet én szerkesztettem, hosszú beszélgetések közepette. Érzékenység, empátia jellemzi a verseket, amelyekben nagyon sok mosoly és derű van, és amelyek utazásra is valók… 

– Melankolikus kötet is ugyanakkor, ez az én kis metafizikám – válaszolta a szerző. – Van egy mindegyikünk számára egyedi hangulat, amelyben éltünk, élünk, felnőttünk. O tempora, o mores! – idők és szokások. Ebből indultam ki, és igyekeztem ezen felülemelkedni. 

– Mégis elbillen a vigasz felé a vers. Könyvekben, sorokban, sorsokban is utazunk. Nagyon tetszik, hogy az ezelőtti könyvünknek, az Égi tócsa, földi sár című kötetnek szép, kék borítója volt, most pedig visszatértünk ehhez a kék színhez. A szépség visszaállítása ez? A kék? A tenger?

– Többször végigéltem, valóban van bennem egy visszavágyódás a tengerhez. A kék is ezt jelképezi, a borítón lévő kép Darvay Tünde alkotása. Nagyon jól rárímel ez a versekre, arra, ahogyan a kék bálnák énekelnek.

– A versek mellett a zene is fontos számodra…

– Persze, ezért is kértem Domit, hogy játsszon nekünk a dudukon. 300 éves kajszibarackfából készült nemzeti hangszer, nagyon melankolikus hangzása van. A kötetet pedig igyekeztünk úgy megszerkeszteni, hogy keretbe zárjuk a kék bálnák kapcsán a verseket. A sorrendben első vers címe A kék bálna éneke, az utolsóé A bálna kék éneke. Az egész kötet a magánynak és a vigasztalásnak az egyvelege. A magányt én egy alkotó, nagyon benső, lélektani közegnek érzem.

– A verseidben nagyon sokszor merészen használsz nagybetűs szavakat. A középkor költészetében is gyakorlat volt ez, nem csak a szimbolistáknál. Humanizálod általuk a verseid?

– Nem tudom, csak mozog bennem valami, és leírom. Humanizálni valamit úgy, hogy hiteles legyen, a legnehezebb dolog napjainkban. Ebben a széthullott és dehumanizált világban pedig különösen nehéz. 

– A versírás is magányos dolog. Mindegyik köteted tartalmaz olyan verseket, amelyekben történetmondás van, van benned pikareszk, ami különleges, de a nagy életöröm a halálvágy mellett zúg. Melyek azok a motívumok, kik azok a szerzők, amelyeket előszeretettel használsz, akiket megidézel?

– Antikokat olvasni kötelező – mindent tőlük, verset, drámát. A görög tragédia azért is érdekes, mert abban nincsen győztes. A Bolyaiban annak idején kötelező volt az antik görög versforma tudása. Náluk már minden megvan, ami számít. Bárki bármit is mond, én úgy érzem, hogy egész életünkben csak túlélünk bizonyos szituációkat, emiatt a zene, a mulandóság, a jót tenni akarás, a vigasztalás motívumai nagyon fontosak. Az embernek adakozónak és hívőnek kell lennie. A misztikusokat is ezért idézem sokszor, a magyarok közül kedves költőm pedig Jékely. Most éppen tibeti verseket olvasok, amelyek természeti képekkel indulnak, akár a magyar népköltészet. A mai fiatalokat követem, de sokukat egyszerűen nem értem. Úgy gondolom, hogy költészet a való élet megtapasztalása nélkül nincsen. 

– Azt szeretem a verseidben, hogy van bennük egy csomó variáció, mégis létezik egy egység. Érződik, hogy aki írta, érzékeny ember, bármennyire is igyekszik morcosnak látszani. Az emlékverseidben az öröm, a bizodalom egy szép gyászmunkával elkeverve fölfohászkodássá, himnusszá lesz. Mikor írtál először verset?

– Negyedikes koromban írtunk egy barátommal közösen egy tanítónéni-búcsúztatót. Utána nem hagytam abba sajnos, az akkori Napsugárnak is küldtem verset. De a költészetben is vannak alkati dolgok. Például máig nem tudok úgy szonettet írni, hogy érződjön rajta, hogy az enyém. És vannak más formák is, amelyekben nem érzem otthon magam. 

– Idő és időtlenség – van időtállóság a költészetben?

– Erre nagyon nagy emberek sem tudtak válaszolni. Kétszer ugyanabba a folyóba nem lépünk, ezt tudjuk, nagyon szép metafora. A tudomány szintjén a programozott sejthalál létezik, de az időtlenség kérdésére nem tudnék válaszolni. Úgy gondolom, hogy a pillanatot kell átélni, mert abban benne van minden. 

– Tudom, hogy mániákusan olvasol, gyűjtöd a titkos, régi könyveket. A reneszánsz mániád.

– A reneszánsz perverz. Annyira kifejlesztettek már akkoriban mindent, hogy szóhoz sem tudok jutni tőlük, beszélhetünk akár építészetről, képzőművészetről, zenéről. A városaik is olyanok, hogy minden öt méteren van, amit nézni. A reneszánsz azért vonz, mert rendkívül sokszínű, emberi, kegyetlen és kéjenc. Amennyire én ismerem a világtörténelmet, ilyen perfekcionista társaság azóta sem született. Én például Giotto képeiről tanultam meg az emberi arcról olvasni, és Toscanából mindmáig nem tudtam kigyógyulni – mondta a szerző a számos felolvasással, kultúrkörúti élménybeszámolóval, antik nyugati és távol-keleti költők és filozófusok sorainak, gondolatainak felidézésével gazdagított esten, amely örmény dallamokkal, a duduk hangjaival zárult. (Miklóssy)