„A jó színház áll az időben”

A magyar dráma napja Marosvásárhelyen

Szeptember 21-én, hagyományaihoz híven, ismét megünnepelte a magyar dráma napját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, az eseménynek ezúttal két felvonása volt: hétfőn délben idén is Aranka György szobránál tartottak rövid beszédet, és itt került sor a koszorúzásra is, míg délután a Maros-parton #edenkert címmel tartottak drámapedagógiai műhelymunkát diákok számára a társulat színművészei.

A déli koszorúzáson ez évben Somody Hajnal és Bálint Örs színművészek tolmácsolásában hallhattuk Dragomán György a magyar dráma napjára írt ünnepi köszöntőjét. Amint az az üzenet felolvasása előtt elhangzott, 1984 óta szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, a Magyar Írószövetség javaslatára. 

– Ezen a napon emlékezünk meg arról, hogy Madách Imre Az ember tragédiája című darabját 1883. szeptember 21-én mutatták be Paulay Ede rendezésében. A magyar nyelvű színház kezdetben fordításokat játszott, német, francia, olasz, angol szerzők darabjait. 

Az 1800-as években fölmerült, hogy jó lenne magyarul írt szöveg, magyar tematikával. A színház nagy divattá vált, amikor megjelent az irodalmi életben Szigligeti Ede, Katona József, Madách Imre, Vörösmarty Mihály, de írt darabot Arany János és Petőfi Sándor is. A múlt század elején Molnár Ferenc már világhírűvé tette a magyar színda-rabírást. Marosvásárhelyen számos színműíró tevékenykedett, olyanok is, akik a kortárs színműirodalom nagyjai: Székely János, Sütő András. Mellettük színpadi érdeklődésre tartottak igényt Szabó Lajos, Szekernyés János, Molter Károly, Kincses Elemér és a fiatalok: Székely Csaba vagy Dálnoky Csilla. Színházunk az idén a kilencedik alkalommal koszorúzza meg Aranka György szobrát ezen a napon. Aranka György elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar nyelv ápolása, a magyar nyelven történő művelődés szorgalmazása terén. Élete és munkássága összefonódik Marosvásárhely kultúrtörténetével. Az 1793-ban Marosvásárhelyen megalapított Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasága a maga korában az erdélyi magyar szellemi élet központjává lett. Ő volt az első állandó magyar színházalapítási kérelem megfogalmazója is. Az idei üzenetet szintén egy marosvásárhelyi író fogalmazta meg. Ő ugyan nem drámaíró, de már több írását láthatták színpadon, és elmondhatjuk, hogy itt, ebben a mellettünk lévő épületben látott először színházat Dragomán György-szöveg – mondták a konferansziék, majd az író üzenetét olvasták föl.

„Alig múltam tizennégy, mentünk felfele a sötét Bolyai utcán apámmal. Reszkettem, rázott a hideg, úgy, mintha lázam lett volna, talán volt is, mi van veled, fiam, kérdezte apám, úgy érzem magam, mintha megírtam volna egy nagyon jó novellát, mondtam erre én szerényen, addigi életemben mindössze egyetlenegy novellát írtam nem sokkal korábban, senki se tudott róla, csak egyedül apám, a novella arról szólt, hogy fejbe lőttek egy diktátort, tehetséges vagy, de ne mutasd meg senkinek, bólintott apám, és aztán, amikor jött a Hamlet bemutatója, azt mondta, most már elég nagy vagyok, úgy látja, itt az ideje, hogy elvigyen egy rendes premierre. 

A diktátort a darabban nem lelőtték, hanem leszúrták, néztem, és nem értettem, hogy kerülhetett ez egyáltalán színpadra, hogy engedhette meg a hatalom, hogy ezt mi végignézhessük és utána vörösre tapsolhassuk a tenyerünket, éle-temben először tapsoltam azért, mert tapsolni akartam, nem félelemből, nem udvariasságból, és nem is parancsra, hanem azért, hogy azzal én is részévé válhassak a darabnak, aminek persze már a legelső pillanattól kezdve része voltam ott a nézőtéren, ezt a darabot nekem írták és nekem játszották el, a darab legideálisabb nézője lehettem azon az estén, az úgynevezett ideális páciens, a lehető legjobb pillanatban történt meg velem az, aminek a jó színházban meg kell történnie. Neked katarzisod van, fiam, állította fel apám a diagnózist, persze nem tudtam, mi az, de nem mertem megkérdezni, mentünk a sötét utcán, hazafele, a Tudor negyed felé, ahol akkor már jó ideje becsomagolt dobozok között éltünk némileg örkényi módon, és a két kivándorlás-specialista mesterember, Jánoska és Lajoska már napok óta azzal volt elfoglalva, hogy visszaragassza a kopott régi bútorainkra a furnért arra az esetre, ha mégis magunkkal vihetnénk majd őket, ha majd egyszer megjön az útelvél, amit már majdnem két éve vártunk, és akkor persze még nem gondolhattam arra, hogy egyszer, jó húsz évvel később, majd én is beleírom őket egy drámába.

Rég volt, harminchárom éve volt, mégse tudok másról mesélni, ha már az a megtiszteltetés ért, hogy pont Marosvásárhelyre, pont a színházba üzenhetek vissza ezen a szép ünnepnapon, a magyar dráma napján, rég volt, harminchárom éve volt, de mintha most lett volna, mintha most lenne. A jó színház, az mindig most van, az áll az időben, és nem azért, mert emlékszünk rá, hanem azért, mert ami színházban történik velünk, az beépül a szervezetünkbe, a katarzis olyan izotóp, aminek egy élethossznál is tovább tart a felezőideje, ott dolgozik a csontvelő mélyén, csak éppen nem rombolja a sejteket, hanem építi, belső erőt ad, tartást, gerincet. Sokat tanultam az alatt az öt felvonás alatt a világról, még többet a hatalom természetéről, annál is többet az írás és a szavak erejéről, fontos és tartalmas lecke volt, hálás leszek érte, amíg élek.”

Dragomán György drámanapi üzenetét követően Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója szólt az egybegyűltekhez. 

– Évek óta ugyanaz a „hatalmas tömeg” üdvözli itt a drámaírókat, a magyar drámát, ezt az alkalmazott művészetet, amit színházírói irodalomnak nevezünk, ami olyan csodálatos része az irodalomnak, hogy megállja a helyét a színházművészetben is. Egy olyan közlekedő művészet, amely a két, totálisan különböző művészeti ág között egyenrangúan tud vándorolni. Kevés az idő, a tér és a hely, hogy megbeszéljük, mennyi mindent köszönhetünk a magyar drámának. A magyar dráma és a magyar színház volt az első olyan hely, ahol a nyelv és a nemzet kialakulhatott. Az egyetlen olyan hely, ahol a nemzet különböző tagjai találkozhattak, talán azt is mondhatnám, hogy az első demokratikus hely volt, mert olyanok ülhettek egymás mellett, és olyanok nézhették egymást a nézőtéren, akik a civil életben soha nem találkozhattak. Bemehetett a béreslegény, a földműves, a báró és a gróf, és együtt nézhették a színházat, ami településről településre elvitte a nyelvet, hitelt adott a nyelvnek. Megtanított új kifejezéseket, divatot diktált a ruházaton keresztül. A tematikán keresztül lehetett beszélni sok mindenről a színpadon. Merész és vicces lenne az összehasonlítás a mai korral, a művelődési házak mai állapotával, felszereltségével. Hány kultúrház épült az elmúlt 30 évben, és hány rohadt le? Hány helyre tudunk még elmenni, hogy méltó körülmények között játsszunk? Látta valaki Sütő András szobrát? Ő is drámaíró, „csak egy” drámaíró. Tudják, hogy Marosvásárhely az egyetlen város, ahol egy utcát sem neveztek el soha semmilyen színészről, rendezőről? De szeressük a kultúrát, annak ellenére, hogy Marosvásárhely az egyetlen ebben az országban, ahol kint, az utcán semmilyen művészeti rendezvényt nem lehet megvalósítani cenzúra nélkül. Ha itt el akarsz énekelni egy dalt, le akarsz festeni egy festményt, akkor el kell menj a hivatalhoz, és engedélyt kell kérjél, és egy hónapon belül megengedik neked vagy nem. Választások vannak, menjünk el szavazni, és gondolkozzunk azon, hogy ki mit szeretne a kultúráért – mondta Gáspárik Attila, majd a koszorúzást követően – koszorúzott a Studium Prospero Alapítvány, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, valamint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – a Maros-parton folytatódott a program. 

Az #edenkert című szabadtéri foglalkozáson a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Gheorghe Şincai Szakképző Líceum és a Szász Adalbert Sportlíceum diákjai és tanárai, valamint a projekt iránt érdeklődő nézők vettek részt, akik a társulat tizenöt színészével közösen Madách Imre Az ember tragédiája drámájának aktualitását, a benne fölmutatott eszmék gyökereit, az eszmék változásainak okait boncolgatták. A projekt ötletgazdája Keresztes Attila művészeti igazgató, a projekt vezetői B. Fülöp Erzsébet színművész, valamint Szabó Réka dramaturg. A nagy érdeklődésre való tekintettel a pedagógiai foglalkozást az elkövetkezőkben is műsorra tűzik. Mert „a jó színház, az mindig most van”.