2021. november 28., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Másfél év alatt családok tízezrei veszítették el szeretteiket

A mai nemzedék életének talán soha nem volt olyan mértékben része a halál és a gyász, mint az elmúlt másfél évben. A koronavírus-járvány közepette szinte hetente derül ki egy-két ismerősről, hogy elveszítette szerettét, a híradások naponta több száz elhunytról szólnak, akik valakinek a szülei, nagyszülei, gyerekei, rokonai. Családok ezrei gyújtottak november 1-jén gyertyát azon szeretteik emlékére, akiket váratlanul, egyik napról a másikra ragadott el közülük a halál úgy, hogy el sem tudtak búcsúzni, talán el sem tudták tisztességesen temetni elhunyt szerettüket, mert ők maguk is kórházban vagy elkülönítésben voltak. A halottak napja alkalmával a gyászfeldolgozásról beszélgettünk Nagy Gizella mentálhigiénés segítő, gyászkísérővel, aki Kedei Ibolyával veszteségfeldolgozó csoportokat vezet a Bolyai téri unitárius egyházközségnél. 


Nagy Gizella



– A több mint másfél éve tomboló járvány okozta veszteségeket, családi tragédiákat látva merült fel az igény, hogy gyászfeldolgozó csoportokat indítsanak? 

– Az egyéni gyászkísérések ideje alatt fogalmazódott meg a csoport indításának a gondolata. Beszélgetések közben elhangzott többször is, hogy jó lenne egy olyan közösség, melynek tagjai hasonló helyzetben vannak. Erre az igényre a világjárvány ráerősített, hiszen a közösség ereje mint védőburok hirtelen megszűnt létezni. Magára maradottá vált az egyén a gyászában. Sok esetben még a család sem gyűlhetett össze, vagy ha igen, a gyógyító ölelések a félelem, az óvatosság vagy a tiltás miatt elmaradtak. Olyan esetek is voltak, amikor a gyermek nem mehetett el a szülő temetésére, mert karanténban volt. A veszteség fájdalmára még a bűntudat és ránehezedett. A végtisztesség megadásának a feltételei és a módja is átalakult. A halál fájdalmát enyhítő rítusok sem voltak sok esetben gyakorolhatók. Az ember úgy lett teremtve, hogy vágyjon a közösségre, kívánjon találkozni a másik emberrel, mert érezni akarja, megtapasztalni újra meg újra a közösség megtartó, megerősítő erejét. Az elmúlt esztendő ezt az igényt erősítette meg és hívta elő sok emberből. A csoport, annak ellenére, hogy 6, legfeljebb 12 résztvevővel működik, pótolhatja a kisközösség hiányát. Egymásba kapaszkodva talán könnyebb elviselni a veszteség terhét. 

– Ha jól tudom, egy amerikai módszerrel dolgoznak. Miben áll ez, illetve összeegyeztethető-e egy amerikai módszer a mi erdélyi szokásvilágunkkal? 

– Nem mindig van szükség valamilyen tanult módszerre. Elég, ha érző szívvel, értő figyelemmel hallgatni tudunk, ezáltal tudtára adjuk a gyászolónak, hogy fontos, amit mond. Az amerikai gyászfeldolgozó módszert John W. James és Russel Friedman a saját megtapasztalásaikra alapozva dolgozták ki. Ez a módszer egy cselekvéssor, egy eszköz, amit bármikor elő lehet venni, és mindig segíthet tovább haladni a veszteségfeldolgozás útján. A módszer kézikönyvét használva dolgozunk, ami szerintem elsősorban azért jó, mert nem kell szorongani senkinek, hogy vajon a találkozásokon mi fog történni. 

A következő kérdésre visszakérdezek: vajon ma mi egyeztethető össze a mi erdélyi szokásvilágunkkal? Az utóbbi majdnem két évben arra kényszerültünk, hogy folyamatosan változtassunk a szokásrendünkön. Sok esetben még az is tiltva volt, hogy halott hozzátartozónkat az erdélyi hagyományaink szerint helyezzük koporsóba és kísérjük utolsó földi útjára. Hány meg hány megválaszolatlan kérdés, el nem jajgatott, ki nem sírt fájdalom maradt a gyászolókban a kialakult helyzet miatt! Ez az amerikai módszer szerintem épp abban segíthet, hogy a búcsú nélkül távozott szerettünktől valamilyen módon mégis elbúcsúzhassunk.  Összeköti a kognitív folyamatokat az érző szívvel, és cselekvésre bír bennünket. Egy kapaszkodó a sok közül, és mindegy, hogy milyen szokásrendben nőttünk fel, segíthet, ha mi is akarjuk. 

– Természetesen minden gyászfolyamat egyedi, ellenben a szakirodalom szerint ennek vannak bizonyos szakaszai. Melyek ezek? 

– A gyászfeldolgozásra nincs recept. Valóban egyedi. A segítőnek az a dolga, hogy támogassa a gyászolót megtalálni a saját útját, és azon úgy haladjon vele, hogy a veszteségtől szenvedő ne sérüléseket halmozzon fel, hanem kapaszkodókat találjon. Elisabeth Kübler Ross nevéhez fűződik az úgynevezett szakaszos felosztás. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy ez a csodálatos, svájci származású pszichiáter asszony a szakaszokat a haldoklóknál figyelte meg és írta le. Megdöbbentette, amikor a kórházban azt látta, hogy a haldoklókat igyekszik mindenki elkerülni. Ő melléjük ült, és abban próbált segíteni nekik, hogy a legmélyebb aggodalmaikat felszínre hozzák és kimondják. A megfigyelései alapján öt szakaszt határolt el egymástól: elutasítás vagy tagadás, düh, alku, depresszió és elfogadás. David Kessler, aki közvetlen munkatársa volt, kiegészítette az öt szakaszt egy hatodikkal: értelmet találni, azaz újra értelmet adni az életnek. Talán ez a legnehezebb a gyászfolyamatban, hiszen egy kicsit mi is meghalunk, amikor legféltettebb kincseinket, szeretteinket veszítjük el. Nehéz úgy visszatalálni a teljesen átalakult éle-tünkbe, hogy célja legyen a napjainknak, észrevegyük a csodákat, és megérezzük a hálát a szívünkben, hogy újra hinni és örülni tudjunk. Az istenhittel élő embernek is hirtelen megtörhet a bizalma. 


Fotó: Nagy Tibor



Többféle szakaszolásos elmélet született. A szakaszos felosztás viszont nem azt jelenti, hogy kötelezően végig kell menni mindeni-ken, felcserélődhetnek, kimaradhatnak egyes szakaszok. De az is megtörténhet, hogy egyáltalán nincsenek szakaszok. Nincs törvényszerűség, az egyén alkalmazkodó képessége, pszichológiai immunitása, rezilienciája szabja a törvényt, alakítja a folyamatot. Találkoztam már olyan gyászolóval is, aki a tragédia után mintha egy kövületbe zárta volna a fájdalmát, úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Azt mondta, hogy halál nem létezik, és neki nincsenek halottjai, az élet ugyanúgy megy tovább. A tagadás nem megoldás, megbetegedéshez vezethet. Érző emberek vagyunk, engedjük, hogy fájjon a veszteség. Ne zárjuk magunkba a fájdalmunkat. Merjünk sírni, merjünk gyászolni, merjünk segítséget kérni.

– Gyakran mondják a gyászolóknak, már-már klisészámba megy, hogy idővel könnyebb lesz. Van-e ennek igazságalapja? Mi az, ami akadályozhatja, illetve mi segítheti ezt a folyamatot, nehezebb-e a feldolgozás akkor, ha az egyén úgy érzi, maradtak elvarratlan szálak, ki nem mondott dolgok közte és az elhunyt között? 

– Csak a hagyományos szokásrendünkben lehet időtartamról beszélni (hat hét, fél év, egy év), és ez is a gyászruha viselésére és a közösségi életbe való visszatérésre vonatkozik. Elveszített szerettünk hiányát életünk végéig érezzük. A gyászfolyamatnak nincs meghatározható időtartama. Edit Eva Eger holokauszt-túlélő, pszichiáter azt mondja, hogy „Az idő nem gyógyítja be a sebeinket. A gyógyulásunk azon múlik, mihez kezdünk az időnkkel”. Az elvarratlan szálak, a meg nem oldott konfliktushelyzetek, a ki nem mondott gondolatok, a meg nem fogalmazott érzések, az elmaradt megbocsátás vagy bocsánatkérés mind nehezíthetik a gyászfolyamatot, sőt elakadást, megrekedést okozhatnak. Jelen helyzetünkben a gyászfeldolgozást nagyon sok minden nehezíti. A kórházba szállított beteggel a kapcsolat megszakadása a bizonytalanság, a félelem, az aggodalom, a rettegés terhét égeti bele a hozzátartozó lelkébe. Ehhez társul a tehetetlenség dühe, a kétségbeesés, hogy még a minimális végtisztességet sem adhatta meg a szerettének. A találkozások korlátozása, a személyes találkozásokkal járó féltés és félelem csak jobban nehezíti a gyászfeldolgozást. Mindig szerettem megölelni a gyászolót, ha ő is igényelte. Egy ilyen ölelés a könnyek, a szomorúság csendjében többet jelent a sza-vaknál. Éreztetni tudjuk a szenvedővel, hogy vele vagyunk. Annak, aki igényelné az ölelést, bármennyire is sugározza a szemünk a maszk fölött az együttérzést, csak szavak maradnak a szavak. Elmarad az igazi, a fizikai megkapaszkodás érzésének a varázsa.

– Mindenki különböző módon éli meg a gyászt, van, aki egyedül is meg tud birkózni vele, más pedig segítségre szorul. Melyek azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy az egyénnek szakemberi segítségre van szüksége, mert nem képes egymagában feldolgozni az őt ért veszteséget? 

– Igen, van, aki szereti egyedül intézni a dolgait, még akkor is, ha ő maga is érzi, nincs hozzá elég ereje. Ez a gyásszal is így van. És van, akinek sikerül. A bajban lévő ember nem mindig képes segítséget kérni. Általában valamilyen átmeneti energiafelszabadító tevékenységbe kezdünk. A jelek különbözőek lehetnek, nem is mindig kellően szembetűnőek. Van, aki a gyászruhát nem akarja letenni. Van, aki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, nem beszél a benne dúló harcról, vívódásról. Van, aki bezárja magát saját bánatának a börtönébe, nem tud többé semminek örülni, elfordul az örömteli történésektől, gépiesen cselekszik. Van, aki folyamatosan a múltba menekül, nem tud visszatalálni a jelenbe. Van, aki valamilyen pótcselekvéssel próbálja elterelni a figyelmét. Álmatlanság, étvágytalanság, állandó kimerültség érzése, koncentráció hiánya mind-mind lehetnek figyelmeztető jelek. Ezek a jelek azonban természetesek egy gyászfolyamatban. Akkor okoznak gondot, ha nagyon hosszú ideig jelen vannak a gyászoló 

életében.

–  A környezet általában a legjobb szándék ellenére sem képes jól vigasztalni: a Légy erős; Az élet megy tovább; Az idő majd mindent megold... típusú klisék nem biztos, hogy segítenek. Hogyan tudunk hatékonyan segíteni, ha valaki a környezetünkben gyászol? 

– Nagyon sokszor a puszta jelenlétünkkel. Tudatjuk vele, hogy bármikor felhívhat, hogy számíthat ránk, hogy segítséget kérhet. A mi erdélyi kultúránkban sok esetben az elkerülő magatartást választjuk szívesebben. Mit kérdezhetek a gyászolótól, mit mondhatok neki, egyáltalán hogyan szólíthatom meg? Nagyon sokszor túlgondoljuk, pedig csak annyi kellene, hogy viselkedjünk természetesen. Ne legyünk mesterkéltek. Ne akarjunk mindenáron mondani valamit. Ne akarjuk tanácsokkal ellátni, és ne árasszuk el hasonló esetek mesélésével. Nem erre van szüksége a gyászolónak. Mi hallgassuk őt, ne ő hallgasson minket. És hallgassuk értő figyelemmel, szeretetteljes szívvel, és biztosítsuk arról, hogy számíthat ránk. Nagyon kedves ismerősöm elmondta, hogy amikor a férjét hirtelen, nagyon fiatalon elveszítette, és egyedül maradt két kicsi gyermekével, a legnagyobb támasza egy amerikai barátjuk volt, aki mindennap felhívta telefonon, és megkérdezte, hogy van. Igazán ő segítette abban, hogy újra talpra tudjon állni, és visszatérjen az életbe. De volt, aki azt mesélte el, hogy egy idő után a telefonját lenémította. Neki az segített, ha engedték egyedül, saját lelkével és Istenével beszélgetve gyászolni. A hatékony segítés elsősorban a gyászolótól és esettől függ. Merjük felhívni telefonon, vagy találkozni vele, és merjük megkérdezni, hogy segíthetünk-e valamiben. 

– A felnőtteknek sem egyszerű téma a halál, a gyász, nemhogy a gyerekek számára. Hogyan beszéljünk róla a gyerekkel, miközben nem tudjuk, mit ért meg, mit képes feldolgozni abból, hogy a szeretett nagyszülő vagy egy kedves rokon, ismerős a környezetéből örökre eltávozott? Segít-e egy hitre alapuló, biztonságot nyújtó történet (pl. elköltözött a Jóistenhez)? 

– A ma gyermeke sokkal többet megért az élet történéseiből, mint azt mi gondoljuk. Sokféle csatornán árad feléje az információ. Nem minden, ami a felnőtt számára tabutéma, jelenti a gyermeknek is ugyanazt. Édesanyám a tavasz érkeztének a hajnalán halt meg. Hatéves unokám reggel azzal ébredt, hogy anya, sok-sok puszit adj ma dédinek, és mondd, hogy én küldtem. És ekkor a lányom elmondta neki, hogy a szeretett dédije meghalt. Kérdés kérdést követett. Minden kérdést őszintén válaszolt meg. Nem többet és nem kevesebbet, de minden kérdést. Nem volt egyetlen tabukérdés sem. A hatéves dédunoka azt kérte, hogy a koporsót a dédijének ő választhassa ki. „Tudod, mamika – mondta  nekem, a szemembe nézve –, valami tulipánosat szeretnék, mert dédi is nagyon szerette a tulipánokat.” A temetés után megkérdezte, hogy ugye, dédi ezután Istennél fog lakni? És gyakorlatilag meg is válaszolta a kérdését, amikor úgy folytatta, hogy ő nagyon szeretné. A hitünk összekapcsol minket Istennel a haláltémában is. De, ha előzetes beszélgetés nélkül csak annyit mondunk a gyermeknek, hogy elköltözött vagy elment, ezzel rosszat tehetünk. A gyermeknek lassan meg kell tanulnia, hogy az élet véges. Legyünk őszinték, ne akarjuk félrevezetni, viselkedjünk természetesen a gyermekkel. Gondoljunk csak bele, hogy mi zajlik az ő lelkében, ha azzal szembesül, hogy csak úgy, búcsú nélkül, hirtelen elköltözik a szeretett személy, és még telefonon sem lehet felhívni. Egy ilyen történet regressziót vagy tartós szorongást válthat ki.

– Mely életkorban mit és mennyit érdemes közölni a gyerekkel, hogyan lehet segíteni őt abban, hogy feldolgozza a veszteséget? Láthatja-e, hogy a felnőttek körülötte szomorúak, sírnak, gyászolnak, vagy inkább próbálják előtte palástolni az érzelmeiket? 

– Szerintem a hitelesség, az őszinteség, a szeretetteljes beszélgetés a legfontosabb. 

A gyermek megérzi, ha valamit eltitkolunk előtte. Születésétől kezdve megtapasztalja a szeretet jelentőségét, de a veszteséggel is találkozik. Több mint negyvenféle veszteséget tart nyilván a szakirodalom. Gondoljunk csak arra, amikor az anyának hirtelen elapad a teje. A gyermek ezt veszteségnek éli meg. Időre van szüksége, hogy elfogadja az új helyzetet. Később ott vannak a vigaszt, biztonságot jelentő tárgyak vagy az ujjacskái. A tárgyakat elveszíthetik, a cumit elvesszük tőle, az ujjszopásról leszoktatjuk. Ezeket mind veszteségként éli meg a gyermek. Óvodáskorban a gyermekeket többek között az animizmus és a mágikus gondolkodás jellemzi. Minden tárgyat élettel, lélekkel, sőt varázserővel ruháznak fel. A varázslatos történeteket, valljuk be, felnőttkorban is szeretjük, de tudjuk, hogy aki meghal, nem kelthetjük életre. A kisgyermek viszont hisz a varázserőben. Az oksági összefüggéseket felcseréli a célszerűséggel, úgy gondolja, hogy a dolgok azért történnek, hogy neki jó vagy rossz legyen. Ugyanakkor a megszemélyesítés is jellemzi ezt a kort. A halált személynek képzelheti, aki jön, és elveszi tőle azt a személyt vagy a kedvenc állatot, aki/ami fontos számára.  Singer Magdolna szerint mind óvodás-, mind kisiskoláskorban a gyermeknek úgy tudunk a legtöbbet segíteni, ha vissza tudjuk állítani a biztonságérzetét. Ezt leginkább úgy tudjuk elérni, ha a környezet, a napi rutin nem változik, ha folyamatos stabilitást érez a gyermek. Kihangsúlyozza az őszinteség jelentőségét és azt, hogy nevezzük nevén a történéseket. Ne helyettesítsük a meghalt kifejezést az eltávozott vagy elköltözött kifejezésekkel, mert a gyermek asszociál. Összemossa a történést a használt fogalmakkal. Nem tudhatja, hogy a felnőttek puszta féltésből, szeretetből használnak más kifejezéseket, mint azt a szót, ami konkrétan a történést fedi. Megtörténik, hogy parentifikáljuk a gyermeket, ha azonos nemű szülőjét veszíti el. Néha az ártatlannak tűnő mondataink is hagyhatnak nagyon mély nyomot a gyerekben. Ne mondjuk azt egy gyermeknek, hogy légy erős, mert mostantól neked kell átvenned apa vagy anya szerepét. Nem jó, ha a gyermek úgy nő fel, hogy nincs semmi feladata a ház körüli teendőkben, de ennél sokkal rosszabb, ha olyan feladatot akarunk ráerőltetni, ami nem az ő életkorának megfelelő. Azzal nem védjük meg a gyermeket, ha eltitkolunk előtte történéseket, ha elfojtjuk az érzéseinket, és megbetegszünk, ha jó szándékból ugyan, de félrevezetjük. 

Védjük azzal, hogy biztosítjuk arról, hogy mi, akik mellette maradtunk, ezután is ugyanúgy szeretjük, hogy biztonságban van mellettünk, hogy nem ő az oka a történéseknek. Viselkedjünk természetesen. Üljünk le beszélgetni. Odafigyeléssel, türelemmel válaszoljuk meg a kérdéseket. Ne kerüljük a kényes témákat. De, ha úgy érezzük, hogy a saját gyászunk miatt erre képtelenek vagyunk, forduljunk szakemberhez. Figyeljünk a gyermekekre, halljuk, lássuk, érezzük őket, és ha észrevesszük, hogy valami elkezd nagyon megváltozni a gyermek viselkedésében vagy szokásrendjében, kérjünk segítséget.