A Forgatag Bodor Anikót is hazaszólította

A X. Vásárhelyi Forgatag rendezvényeként nyílt meg augusztus végén, és ma zárul Bodor Anikó képzőművész tárlata a Bolyai utcai Gemma Book Caféban. A több mint négy évtizede Magyarországon élő művésznőnek ez az első egyéni kiállítása itthon, szülővárosában, sőt Erdély más helységeiben is csak csoportos bemutatkozásokon szerepelt. A Gemma kávézó nem ideális kiállítótér, a világítás, a berendezés nem ilyen célt szolgál, a kihasználható falfelületek sem tekinthetők kedvezőnek, sok a tükröződés az üvegfelületeken, viszont mindezt ellensúlyozza az, hogy népszerű, sok ember látogatta hely, kultúrára, művészetekre, szellemi feltöltődésre mindig kész, értő, nyitott közönsége van, aki itt megfordul, az a képek előtt sem megy el közömbösen. Igaz tehát, hogy Bodor Anikó ilyen eseményekre szakosodott, nagyobb galériát érdemelt volna első vásárhelyi megmérettetéseként, de így is örülhetünk, hogy végre az itteni művészetkedvelők is kaptak tőle egy kis, de reprezentatív válogatást mutatóba. Kisméretű grafikákat hozott haza, problematikus a bemutatásuk, fotózáskor a fotós képe és a közvetlen környezet vagy az utca is bevetül a rajzok közé. Adott esetben talán még ez is beleillik a kiállított grafikák sokalakos világába, mégis jobb lenne a maguk valóságában elmélyülni bennük.

A munkák nagy része új alkotás, annak a sorozatnak néhány látványos darabja, amely legutóbb az Időszilánkok című budapesti kiállításán, a FUGA-ban került közönség elé, és váltott ki elismerést. Nyilván a magunk benyomásai is számítanak, annál is inkább, mivel úgy vélhetjük, a tűzfalas, kéményes rajzok akár marosvásárhelyi ihletésűek is lehetnének, de beszédesebb, ha a Bodor Anikó művészetét méltató jeles írók, műkritikusok értékeléseiből emelünk ide részleteket.

Először Hudra Klára művészettörténészé a szó. Őt idézte a Kovács Tibor és Kovács Judit kurátorok rendezte kiállítás beharangozójában a Vásárhelyi Forgatag programfüzete is: „Bodor Anikó az egyik legsokrétűbb képzőművészeti műfaj, a grafika kiváló képviselője a magyarországi művészeti szcénában. A „tömeg” („mass”) visszatérő motívuma a kiállított sorozatoknak: keserű társadalmi üzenetet hordoz, a tömeges magányt. Az élmény kiváltásához tagadhatatlanul hozzájárul a műhelytitoknyi tény, itt bizony számos az áttételes újrafogalmazás; a manuális egyediséget és a mechanikus véletlenek találkozásait láthatjuk. Bodor Anikó alkotásaira korábban nem volt jellemző az emberi alak ábrázolása, most azonban rátalált pár centis tömegembereire, azok változatos, szuggesztív bemutatásának lehetőségére. Kiindulópontja ebben az esetben is a való, a hétköznapjainkat meghatározó életesemények. Ezek a tömegemberek őszi falevelekként szétszórva a papíron, a síkban többnyire alakzatokat formáznak, ahogy mennek, mozdulnak, pontosabban a kimerevített pillanatban mutatják magukat felül és oldalnézetből. Ha az avantgárdra hivatkozunk – a duchamp-i gondolatot folytatva, a jó művet mindig a befogadó fejezi be.”

Az író Závada Pál az Időszilánkok című kiállítás megnyitóján juttatta kifejezésre a művésznő munkássága keltette gondolatait. Íme egy rész ezekből: 

„Mielőtt rátérnék a Bodor Anikó idei kiállítótermét uraló „újabb költeményekre”– hadd emlékeztessek ezek előzményének számító 2014-es (és ugyancsak itt, a FUGA-ban megrendezett) kiállítására. Méltatója, Parti Nagy Lajos Tüntartnak nevezte ezt el, merthogy »felvonuló, nagygyűlő, demonstráló, tüntető mimagunkról« szólt. Ahogy ő írja: »Arcok személyiségvédő téglácskákkal, zászlók, fejfedők, pórázok, bakancsok, papendeklik. Kesernye anzixok, személyes kivágatok erről a mi 25 éves igen könnyen koszolódó szabadságunkról.« Hová szennyesedett ez el további kilenc év múltán! – tehetném hozzá, de térjünk most rá Bodor Anikó legfrissebbjeire, habár így sem fordítunk a mondott témának hátat. Hogy korábban nem ábrázolt embert, ezt mondja Anikó, de most egyszer csak előjöttek, mint a bogarak. Gyülekeznek, de már nem is egyfelé tartanak, hanem mindegyik megy magának. Közben egyik a telefonját nézi, másik a pasiját vagy a kutyáját. 

Az átmenetileg meglódulni látszott protestálási hullámnak ezek a figurái, ha haladtak is valaha valamerre, a megörökítő emlékezetben ez már elmosódni látszik, valami tétova és ritkuló tömeg ez inkább, lézengők, elkószálók, félresodródók, más- és másfelé igyekvők, szerelmesek, sétálók és sétáltatók, céltalanul sietősek vagy épp lazát játszó befeszülők kódorognak erre, oszlófélben, közös szándék nélkül. Olyiknak az árnyéka is odavetül a földre, a másiké viszont fölkel, hogy kövesse önnön mását. Vannak árnyékmegosztók – egyikét jobbra, a másikét balra vetíti a napsütés, nincs új a nap alatt, széthúz a magyar. De ahogy elnézem, a pompázatos Embervirágban sincsen sok köszönet – a három sötét figura hét szürke árnyában és kilenc fehér helyszínelő – alakrajzában a földön.”

Az Embervirág egyik változata a Gemma kávézóban is hosszasan marasztalt maga előtt. Úgy, ahogy láttatja a kamera, az elkerülhetetlen visszatükröződésekkel együtt. De így is megpróbáljuk bemutatni olvasóinknak. Ez is azonban azt a meggyőződésünket erősíti, hogy Bodor Anikónak egy nagy, teljes munkásságát tükröző, átfogó kiállítást is kellene rendezni Marosvásárhelyen.